Biztosan szuper lehetett valaha az Ünnepi Könyvhét, alighanem nagy hagyománya volt réges-régen, és kétségtelen, hogy ez volt a mindenkori kortárs magyar irodalom ünnepe, amikor szerzők és olvasók találkozhatnak, amikor a kiadók sok könyvet értékesíthetnek, és amikor szerzők és szerzők is félretéve sérelmeiket, sértődöttségüket, büszkeségüket, beképzeltségüket kezet rázhatnak és gratulálhatnak egymásnak. Ez lett volna talán az eredeti cél. Csak kérem itt minden majdnem mindig máshogy alakul.
Fújhatnánk – és fújunk is – a béna, csúnya, rettenetes fehér műanyag székekre. Rámutathatnánk a kockapavilonok igénytelenségére, arra, hogy régen ezek sokkal szebbek voltak, hogy lehetne az egészet sokkal pofásabbra venni, de úgyis ezer kifogással találkoznánk. Szabvány, olcsóság, így szoktuk meg, és ilyenek. De igazából
ez a műanyag és steril közeg, amellyel megszórjuk a Vörösmarty teret évről-évre, pontosan kifejezi azt, amiben a magyar könyvszakma, szerzőtől kezdve kiadón át, egészen az olvasóig van.
Miben van? Szarban, már elnézést. Miért van szarban?
Először is mindenki azzal van elfoglalva, hogy nem olvasnak a fiatalok, meg hogy nem olvasnak a magyarok, meg hogy nem születtek remekművek (ez mekkora hülyeség, TGM!), miközben igenis olvasnak a fiatalok, a magyarok, és folyamatosan születnek remekművek. Lehet nincs olyan marketingjük, mint a vámpíros és herripotteres tömeges agymosásnak, lehet nincs úgy megtolva a szekerük, mint az aktuálpolitika éppen kedves-kedvenc szerzőcskéinek, lehet iszonyú nagy csöndben és teljesen más műfajokban, mint amit itt ismernek. Mert itt ugye – és „csak” és – elsősorban a regény van. Az a teljesítmény, azt követelik a kiadók, mert „azt lehet eladni”. Pedig nem akármilyen novellák, drámák, és versek, verseskötetek, sőt esszék születtek és jelentek meg folyóiratokban, a hálón, vékonyka kötetekben az elmúlt években. De azt az ötszáz vagy ezer példányt is csak NKA támogatással tudták nagy nehezen nem bukóra kihozni, úgy hogy a szerző nem hogy honoráriumot, hanem még egy köszit sem kap.
A helyzet még sokkal rosszabb a nagy hálózatok esetében, amelyek közül – hiszen ettől volt hangos a sajtó – a legnagyobb, iszonyú tartozásokat halmozott fel a kiadók felé.
De a szekérnek mennie kell, a könyveket árulják – és veszik – csakhogy a szerzőkhöz a legritkább esetben jut a könyvesboltban eladott példányok után a guba. Még ritkább, hogy az értékes, ámde kis példányszámban megjelenő szépirodalom, bármilyen módon is pozicionálni tudná magát az agyonreklámozott, tömeges, béna és nyálas ponyvával szemben. Ez kérem a barna ötezer árnyalatával le lehetne írni, és akkor még nem beszéltünk a Budapest, vidék, határon túl Bermuda-háromszögében elvesző könyvekről. A legritkább esetben olvas egy felvidéki vajdaságit, erdélyi valamely magyar vidékről valót. És akkor még Pestről nem is beszéltünk! Persze az Internet szerencsésen árnyalta és elősegítette a különböző területeken élő magyarok dialógusát, ám ez a dialógus a legtöbbször felületes, telis-tele prekoncepciókkal, a már említett sérelmekkel és büszkeséggel, fűszeresen és jó zsírosan, olyan igazi magyar módra. És akkor még nem beszéltem a jó mély árkokkal körbevett írószervezetekről…
Mi a baj a Márai-programmal, az NKA-val, és a többi állami pénzből – azaz a mi adónkból – fenntartott támogatással a kultúrában? Az elsősorban, hogy torzítja a piacot és fenntartja azt a hamis rendszert, ami igazából nem működik.
Mindenki tartozik mindenkinek, ami kisebb baj annál, hogy magyar szerzők értékes művei nem jutnak el az olvasókhoz
– hacsak nem nagyon ügyes a szerző és/vagy a kiadó –, sőt a magyar szerzők folyamatos ridegtartásban vannak. Mi sem természetesebb, hogy add oda ingyen az írásod a lapnak, gyere el ingyen felolvasni, tisztelet a kivételnek.
Mit kellene tenni? Mi minden lehetne mindezek helyett? Nem tudom ha neked van ötleted, írd meg nekünk a DRÓTra és megjelentetjük. – Megj. szerk. hiszen sok költő, író valóban értékes műve meg se tudna jelenni, nem jutna a könyvtárakba belőle, ha nem dotálnánk államilag a kultúrát, de
érdemes lenne az egész rendszer megreformálásán komolyan eltűnődni.
Ha támogatjuk a magyar kultúrát, akkor toljunk bele rendesen lóvét, mondjuk legalább annyit, mint a fociba. Csakhogy
az állami dotáció mindig függőségi helyzetet is teremt az aktuális politikai hatalommal szemben, így aztán sakk-matt a kultúrának. A kultúrának ugyanis része a kritikus hangnem, ami néha kellemetlen.
A magyar cégek, vállalkozások pedig még 25 évvel a rendszerváltás után is csak nagynehezen mérik fel a kultúra szerepét és fontosságát, vagyis, hogy miért kéne lóvét nyomni a művészetekbe, irodalomba, sajtóba. Persze van néhány szerencsés kivétel.
Olyan könyvesboltokban kellene gondolkozni, mint az Írók Boltja, ahol igyekeznek valódivá tenni a szerzőkkel és a könyvekkel való találkozást, nem csak összehordják egy nagy kupacba, amit „el lehet adni”. Könyörgöm,
a kereskedő is alakítja a haza tudatát azzal, hogy mit rak ki a kirakatba!
Éppen így egyáltalán nem mindegy hogy néz ki a könyvhét és mi minden kerül ki ott az asztalra.
És akkor eljő a szent ünnep, amikor csütörtöktől-hétfőig – ami akárhogy is számolom öt nap, nem egy hét – ki van eresztve a fentebb felsorolt iszonyattól szenvedő könyves és írói szakma a Vörösmarty térre, hogy találkozzon az „Olvasóval”.
És mit csinál az „Olvasó”? Leszarja.
Ott áll sorba a ponyvaszerzők pultjánál, meg a politikusok és celebek holnapra szemét könyveiért. A magyar költőknek és íróknak ez nem ünnep. Ez a kőkemény valóság, ami azt mutatja, hogy rátok, ránk itt semmi szükség. Nem érdekes a kortárs magyar irodalom, sem vers, sem novella, az esszé és dráma meg végképp nem. Regényből is csak az, amit agyon-vissza reklámoztak. Hát ezért szar a könyvhét.
És mégis. Mindezek ellenére érdemes kimenni. Mert az ember, ha kicsit jobban körülnéz és kutat, akkor találkozhat a talán kevésbé ismert, de annál jobb, pesti, vidéki és határon túli szerzők legújabb és valóban értékes könyveivel, sőt magukkal a szerzőkkel is. És közben a téren már ott vannak a fiatalok, a rendszerváltás után születettek, akik – csak titkon remélem – mást akarnak, vagy nem érdekli őket, és új művekkel, új elképzelésekkel jönnek, olyanokkal, amelyet a régi rendszer nem is ért. Ahogy majd ezt az írásomat sem. Úgyhogy: na jó, visszavonom: mégsem szar a könyvhét, és minden gond ellenére, ott a helyünk, hogy kiválogathassuk nektek a legjobbakat.
(Weiner Sennyey Tibor PIHIK című 2015-ben megjelent verseskötetét június 7-én, vasárnap, délután négytől dedikálja a József Attila Kör 90-es standjánál. Facebook esemény itt.)
