„Megmondtam előre.” – szokta volt mondani édesanyám, s alighanem ezt utáltam a legjobban. Mert tudtam, hogy rögtön ezután tévedéseim, hibáim, vagy éppen bűneim felsorolása kezdődik. S lám, mi mással is kezdhetném mint, amit 2015 május 24-én írott Utálni fogtok című cikkemben, szóval azzal, hogy „megmondtam előre”.
Mit is mondtam akkor? Azt, hogy Orbánnak van igaza, mert pontosan ismeri a „magyar néplelket”, s annak sötét bugyrait. Üres kapura játszik és csodák-csodája: gólt lő. Nem mellesleg, azt is írtam, hogy „Magyarország nincs felkészülve a XXI. század problémáira, nincsenek felelős vezetői és/mert nincsenek felelős, felnőtt polgárai sem. Nekünk – magyaroknak – nincsenek érvényes válaszaink a világ jelenségeire, saját problémáinkra. Ahelyett, hogy önismerettel, munkával, gondolkodással, párbeszéddel, tanulással beleállnánk a feladatokba, folyamatosan hárítunk, sőt. Teret adunk az irigységnek, féltékenységnek, sovinizmusnak, szóval a félelemnek. A félelem pedig elvezethet bárkit a pokolhoz.” Szerencsére
nem volt teljesen igazam.
Ez persze nem boldogít. Ahogy az sem, hogy Ausztria vagy Németország, Szlovákia vagy Lengyelország néhol megismétli ugyanazokat, amiket Magyarország. Erre is csak annyit tudok mondani, amit anyám mondott, amikor azzal érveltem, hogy nem csak én kaptam egyest fizikából, hanem a Horváth Attila és a Szabó Peti is. „Az engem nem érdekel, hogy ők milyen jegyet kaptak…” – mondta anyám – „…és jobb, ha te sem mások hülyeségével igazolod a magadét.
Csak az a tied, amit tudsz. Az alapján ítélnek meg, amit teszel.”
– és anyámnak igaza volt.
Az sem boldogít, hogy Kertész Imrétől, Konrád Györgyön át Heller Ágnesig Európa „eliszlámosodásától” félnek sokan. Ez az ő félelmük, nem az enyém. Szerintem Európa nem lesz iszlám kontinens, ahogy az arab világban is elég valószínűtlen a demokrácia. Megjegyzem: itt is van némi hiányosság. A jelen pillanatban kell maradnunk. Továbbá, amit sokan elfelejtenek:
a menekültek nem akarnak Magyarországon maradni. Nem véletlenül.
Magyarország az elmúlt napokban történelmet írt. 25 éve kerítést romboltunk, most építettünk. Persze, mondhatjuk, hogy „a kommunizmus kerítése ellenünk irányult. A kerítés, amit most építünk, értünk van.” (©OV) Értünk. Értitek?
Európa a pénzen kívül, választott képviselőinknek semmit sem jelent. Elég csak arra gondolni, hogy az utolsó napokban minden menekültet egyenesen az osztrák határra szállítottunk. Mindenki megnyugodhat: többet nem engedünk be, maradjanak, ahol vannak – elvileg –, de azért pénzt kérünk, hogy megoldjuk a menekültkérdést. Mindezzel semmi mást nem tettünk, csak ideiglenesen továbbtoltuk a problémát Ausztriára, Németországra, vagy vissza Szerbiára, Görögországra. Vagyis hárítottunk. A magyar állam a XXI. század egyik első igazán komoly problémájára hárítással válaszolt. Ezentúl nulla menekültet fogadunk be. Nullát. 2015 szeptember 15-én, reggel még ez volt az álláspont. Délben már a családosokat és a betegeket beengednék, de senki sem tudja igazán, hogy ez igaz-e. És ezzel nem is egyest kaptunk emberségből, hanem ezt a nagy nullást. De csak a politikánk.
Mert, amit nem láttam előre, amit nem mondtam meg előre, az az, ami közben, a háttérben, a második valóságban ténylegesen megtörtént. Hiába a félelem és a gyűlölet, nagyon-nagyon sokan mutatták meg civilektől kezdve szociális segítőkön át, hogy mi a keresztény értékrend, hogy mit jelent európainak lenni. Magyarországon nagyon sok ember segített aluljárókban, pályaudvarokon, határnál, vagy ahol csak tudott. Ez nem került ki mindig a címlapokra, nem lett belőle feltétlenül vezércikk, de így volt. Ezeket a segítőket nem érdekelte, hogy azok, akiknek segítségre van szüksége milyen vallásúak, milyen nemzetiségűek, hova valósiak.
Idegenek voltak, mások voltak, bajban voltak. És magyar emberek segítettek rajtuk.
Ez a magyar civil társadalom ott van, létezik, nem hazaáruló, nem valamilyen oldali, csak egyszerűen normális és emberi. Valóban keresztény és tényleg európai. Biztosan félnek ők is, de ezt a félelmet le tudják győzni, önmagukat meg tudják haladni. És ez reményre ad okot. Ezt nem láttam előre.
Félreértés ne essék, szerintem még a segítők sem azt mondják, hogy mindenki azonnal jöjjön. Nem mondják, hogy mindenkit feltétlenül fogadjunk be. Ismétlem: amúgy se akar senki se itt maradni. Nem mondják, ahogy én sem mondom, hogy tudják a teljes megoldást. De azért érdemes lett volna ezt a kérdést több nézőpontból is megvizsgálni. Ha lehet, akkor ahogy ők tették: segíteni. Ha nem, akkor viszont nem a gyűlöletet és az indulatokat gerjeszteni.
Hivatalosan most már mindegy. Ha a magyarok és a magyarok miniszterelnöke azt akarja, hogy legyen nulla a menekültek száma hazánkban, akkor láthatjuk (ideig-óráig) hivatalosan nulla lesz. Legyen Magyarország „realista”, ellentétben az „idealisztikus” Németországgal. Legyen Magyarország az okosak földje, ellentétben a többi hülye európai állammal. Legyen…
Bárhogy is alakul, akárhogyan is történnek majd a dolgok, szeretném tisztelettel megkérdezni mindenkitől, hogy
akkor most gyűlölni fogtok? Mindent és mindenkit? Ugye nem.
Gyűlölni fogjátok az iszlámot és a kereszténységet? Gyűlölni Európát és gyűlölni a demokráciát? Ugye nem akarjátok gyűlölni magatokat, sem pedig másokat?
A félelem szülte gyűlölet semmi másra nem lesz jó, mint hogy a hatalom elvegyen a szabadságotokból.
Úgy, hogy észre sem veszitek. Úgy, hogy hallgattok. Úgy, hogy még lehet egyet is értetek. Bólogattok. Gyűlölni akartok, mert azt könnyebb? Ugye nem. Mi lenne a megoldás? Nem a félelem. Nem a gyűlölet. Az, amit a lelkiismeret súg és józan ész diktál. Az, amit az egyszerű magyar emberek tettek, a civilek és a szociális munkások, hivatásos segítők és a valóban együttérző egyházi emberek. Az, amit nem lehetett megmondani előre, mégis megtörtént. És ez is történelem. Lehet a megoldás összetett, lehet meg kell találni, de azt egyedül nem lehet. Csak közösen.
