Arany Zsuzsanna: Egy kis Velence, egy kis romantika

Velencei díszletek, byroni utazások és sóhajok, rejtélyes múltú és tüzes szemű kalandornő, izmos testű és művelt férfiak, no meg a szintén kötelező „kellék”: a démoni vérszívó, aki szerelmével üldözi mit üldözi, zsarolja és megnyomorítja áldozatát. Mai szemmel olvasva inkább afféle romantikus paródiát idézhet Kemény Zsigmond 1851-ben megjelent regénye, A szív örvényei, ám az elbeszélésmód csavarjai és néhány örökérvényű lélektani-párkapcsolati probléma ábrázolása magyarázatot adhatnak arra, hogy a kliséhalmozás ellenére miért foglalkozik még mindig relatíve sokat vele az irodalomtörténet.

Bánki Éva: Ki van a fátyol alatt?

Ennek a korrekt kis elemzésnek a nagy része már 2017-ben megszületett, ám eddig nem publikáltam sehol. Meglehet, én magam is megijedtem az elemzés végkövetkeztetésétől. Hát lehetséges lenne, hogy nem a szeretet, hanem a gyűlölet köt össze bennünket? Ez a közös a férfiakban és a nőkben? Ma is rémisztőnek tartom ezt. De talán bele kell törődnünk abba, hogy a Ködképek a magyar irodalom nemcsak az egyik legszellemesebb, hanem legfélelmetesebb regénye…

Gergely Edó: A pillanat képei

Pusztakamarás. Csepereg. Terebélyes, öreg fa. Egy fabáró. Az omladozó falakhoz nem tudok kapcsolódni. Útitársaim áhítatát és mély tiszteletét látva, azonban csendes vagyok. Kemény Zsigmondról nem tudok. Nem is akarok tudni. Özvegy és lánya. Zord idő. Azon kevés érettségi tételek közé tartoznak, amiket nem olvastam el. Romantikát utoljára jó kedvvel kiskamasz koromban olvastam. Utána, nagykamasz fejjel elég volt nekem Jókai. Szemem félig leeresztett függönyei mögül nézem a falut. November. Igénytelenség. Sár. Emlékeimben napsugaras, ahogy az alig kétéves fiunk elterpeszkedik a szépen bevetett nagyszülői ágy kellős közepében. Bár előtte nem jártunk ott, érzi, otthon van.