Magyar vagyok Európában
Aki hazája vagy nemzete fényes oldalait túlbecsülné, s csupa buzgóságból gyarlóságait meg sem látná, aki, hogy sajátságunk őriztessék, elzárni akarna az idegen befolyásoktól, az eszmék kommerciumától, a rokonszenvek egyetemiségétől, az európai miveltség és az európai társadalmiság közösségétől, aki nemzetisége iránti aggodalom miatt kivonni igyekeznék minket azon láncból, melyen századunk magasb törekvéseinek villanyfolyama közöltetik, szóval aki azért, hogy exkluzív magyar lehessen, a korhoz, melyben él, a világviszonyokhoz, melyekben mozgunk, alkalmazkodni nem tud, az tehetségének mértékéig segítette sorompóba idézni ellenünk a század szellemét, a közpolgárisodás irányait és az Isten akaratját, mely ez idő szerint a különböző népeknek közelebb hozására, a természettudományi föltalálásoktól kezdve a politikai törekvésekig, ezer meg ezer utakon munkál.”(Kemény Zsigmond)
Kemény Zsigmond(ról) a DRÓTon
2021 augusztusában Magyary Ágnes vendégszerkesztésében Kemény Zsigmond elfelejtett és elhanyagolt írásművészetére reflektáltak kortárs magyar írók a DRÓTon.
2021 szeptember másodikán, este héttől a Kettőspontban Budapesten „Kemény-DRÓT-estet” tartunk, ahol felolvasunk, beszélgetünk nem csak Kemény Zsigmondról, hanem arról, hogyan működik – vagy nem működik – a magyar irodalmi kánon, emlékezet és felejtés.
A teljes Kemény-antológia tartalma itt olvasható a DRÓTon.
Még úttörő koromban, az iskolai ünnepségeken sosem tudtam megrendültség nélkül énekelni a Himnuszt és főleg a Szózatot, magyarságomnak e két, kézzelfogható szimbólumát, de igazán mélyen 1985 nyarán éreztem át az itt élned, halnod kell mélyebb jelentését. Egyedül voltam, fölfelé tartottam az éjszakában Perugia valamelyik szűk kis utcáján, és a holdfényes éjszakában hangosan énekeltem a Szózatot. Nem torkom szakadtából, de hangosan. Ott és akkor átjárt az a különös érzés, amelyben egyformán vegyült el honvágy, idegenség, az ismeretlenségtől való félelem, és egyszerre azt is megéreztem, milyen lehet, amikor hosszú időre, talán örökre külföldre szakad az ember.
Ha az egy hónapnál nem rövidebb külföldi tartózkodásaimat összeadom, akkor sem tesznek ki összesen öt évet. Ebből három évnél többet töltöttem Spanyolországban, kevesebbet Olaszországban és Görögországban, és bár mindhárom ország nyelvét elég magas szinten beszélem, bátran mondhatom, hogy kultúráját az átlag polgárnál is jobban ismerem, tehát emiatt sehol nem érezhettem volna kívülállónak vagy kirekesztettnek magam, mégis mindenhol bennem maradt az idegenségérzet. Utoljára három teljes hónapot töltöttem el Pozsonyban, ahol bár igyekeztem otthon érezni magam, mégis számos momentum akadályozott, főleg a közös, és az utókor által természetesen eltérően értelmezett múlt. Akárhogyan is, de Pozsony mégiscsak a Magyar Királyság fővárosa volt, és szinte az összes zöldséges meg kőműves magyarul beszél, még akkor is, ha sok szlovák nem érti, miért. Ezt gondoltam, és közben erővel igyekeztem a szlovákok oldaláról szemlélni a helyzetet.
Szándékosan az egyén szintjén próbálom megközelíteni a Kemény-inspirálta kérdést, hiszen akármilyen politikai párt zászlaját lengeti is magasabban a szél, hosszútávon akkor is a honfiak hozzáállásán múlik, hogy merre halad az ország szekere. Én magam szándékosan sose lennék kerékkötője a haladásnak, eddigi munkámmal igyekeztem is, rendszertől, államformától, minden ideológiai eszmétől függetlenül a kulturális gyarapodását szolgálni.
Mivel tehettem legtöbbet magyarságomért? Azzal, hogy magamból igyekeztem a legtöbbet kihozni. Pályatévesztett gimnazistaként négy éven keresztül a biológia tagozatos osztályban kaptam nagy dózisban a természettudományokat, pedig hamar kiderült, hogy nem ez lesz az én utam. Egy megingás után, sokkal inkább osztálytárs barátaim, semmint szüleim hatására mégis ott maradtam, végigcsináltam a négy évet, és bátran mondhatom, a világszemléletemet, a világhoz való viszonyulásomat mind a mai napig meghatározza, hogy mi nem egyszerűen fajokról, alak- vagy élettani működésekről, hanem kedves növény- és állattársakról hallottunk a négy év folyamán. Ghandi szerint egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik. Mi ehhez megkaptuk az alapot, rajtam, rajtunk nem múlik.
Az első lehetséges pillanattól fogva izgatott a fordítás. Olyan természetességgel álltam neki A szeptember végén olasz fordításának az orosz szaktárgyi verseny szünetében, mint ahogyan Shakespeare 18. és Carducci Az ökör című szonettje magyar fordításának. A sárvári találkozón a zsűriből máig neheztelek kissé Papp Márióra, amiért akkor, ott azt kérdezte, hogyan jut eszébe egy gimnazistának, hogy harmadrangú olasz költőt fordítson. Az olasz irodalom első Nobel-díjasáról.
Mivel olaszul magánúton tanultam, a felvételin duplázták az ott szerzett pontjaimat. A húszból 19,5 pontot szereztem, így föl is vettek, magyar-olasz szakra. Szegedi pályafutásom nem tartott sokáig, két lezárt évvel újabb felvételire készülhettem, miután onnan eltanácsoltak, máig kiderítetlen személyi ellentétek miatt. Volt rá szűk fél évem, hogy megtanuljak spanyolul, mert azt eldöntöttem, magyar szakos még egyszer nem leszek. Spanyol-olasz szakon kezdtem az ELTE-n, de még azon a nyáron, 1983-ban Perugiában eldöntöttem, hogy megtanulok görögül. Így is lett, 1984-ben már görög szakos is voltam.
Mindezt azért fontos elmondanom, mert 1983-ban jártam először külföldön, és az első utam Olaszországba vezetett. Még nem jártam Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken, Burgerlandban, sem Bécsben, sem Prágában, és még két évnek el kell majd telnie ahhoz is, hogy először lássam Pozsonyt, de már ismertem Velencét, ahol baszk fiataloknak szavaltam, hogy sem utódja, sem boldog őse. Ismertem Firenzét, ahonnan bár végigjártam az Uffizi összes szintjét, mégis a Vénusz születése maradt a legközvetlenebb élményem. Láttam Rómát, ahol a Szent István ház apácáit némi idegenkedéssel ugyan, de kedvesnővérnek szólítottam.
Sosem szégyenkeztem miatta, hogy magyar vagyok, mert én a nyelvemmel, nem pedig hazám politikai berendezkedésével, éppen aktuális kormányának ideológiájával azonosítottam magyarságomat, és valamilyen nyelven minden külföldivel szót értettem, aki utamba akadt. Ami taszított, attól ösztönösen és persze tudatosan is elzárkóztam, és minden jót igyekeztem magamévá tenni belőle, amit csak lehetett. Még az úttörők tizenkét pontjából is, hogy az úttörő hű gyermeke hazájának, hogy a többiről ne is beszéljünk. Mivel nemzettudatomat a politikai mozgások szikrányit sem befolyásolhatják, ugyanazt gondolom, amit a spanyol Julio Llamazares író is mondott egy konferencián: senki nem emlékszik már, ki volt Cervantes idejében a pénzügyminiszter, de Cervantes nevét a világon mindenki ismeri. Mi tudjuk, Vörösmarty idejében ki volt? Hogy messzebbre ne is menjünk vissza.
Egy jól működő demokratikus államban nem is kellene tudni, kik irányítják az országot. A politikusok végeznék a dolgukat ígéretük, esküjük szerint, az állampolgár pedig a hírösszefoglalók egy-egy mondatára kapná föl a fejét esetleg, és folyamatosan, egészségesen működhetne a civil kontroll. Mindenki legjobb lelkiismerete szerint végezné a feladatát, amivel megbízták, a polgár is, a politikus is.
Sokáig bosszankodtam, bánkódtam is, amiért nincsenek eszközeim, hogy a visszásságok ellen szót emeljek. Láttam a párhuzamokat, például a Franco- és a Kádár-féle diktatórikus rendszer között, ezért választottam fordításra és kiadásra Ignacio Martínez de Pisón Mellékutakon című regényét. Éreztem összecsengést spanyol demokratikus átalakulás és a magyar rendszerváltás utáni évek közötti időkben, de annál jobbat, mint hogy ezt Bernardo Atxaga A magányos ember című regényének lefordításával és kiadásával jelezzem, nem tudtam tenni. Mindig azt mondtam, az én hozzájárulásom a magyar demokrácia fejlődéséhez Fernando Savater A választás bátorsága című esszéjének lefordítása és kiadása.
A legnagyobb hibát ott követjük el, amikor másokra hivatkozva, urambocsá’ másokra mutogatva hárítjuk el magunkról a felelősséget. Tudni talán mindenki tudja, hogy a mások hibája nem mentesít a felelősség alól, de mégis úgy teszünk, mintha ránk nem vonatkozna a szabály. Ha más kihordja az erdőbe a nyesedéket, ne az ő kertjét csúfítsa a komposztáló, akkor én miért ne tehetném?
Szerencsére vannak felelősen gondolkodó civilek, akik szabadidejüket, kevéske pénzüket nem sajnálva dolgoznak azért, hogy kijavítsák, amit mások tönkretesznek. Itt vannak a civil állatvédők, akik hajlandók órákat utazni a balesetben megsérül madárral, kutyával, macskával, vagy a menhelyek, ahol a mások által megunt, kidobott házi kedvenceket vagy nemkívánt szaporulatukat látják el, juttatják felelős gazdához. Nem mellesleg jegyzem meg, hogy az első állatvédelmi törvényt 1822-ben szentesítették Angliában, nálunk 1879-ben. Ötvenhét évvel később, és ez egy teljes emberélet lehetett akkoriban. A rendszerváltás után is tíz év kellett, hogy 1998-ban elfogadják az állatok védelméről és kíméletéről szóló törvényt.
Ha megvizsgáljuk, hogy hol tart a közpolgárisodás ma Magyarországon, eléggé lesújtó képet kapunk. Nem is vállalkozhatok ennek elemzésére, csupán hangsúlyoznám, hogy az anakronisztikus törekvések sosem vezettek jóra. Függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai propagandát hall a médiában, a polgárnak, az egyénnek saját felelőssége, hogy tehetségéhez, tudatossági szintjéhez képest miként segíti, nem pedig gátolja a század szellemének, a közpolgárisodás irányainak és az Isten akaratjának érvényesülését. Végső soron a haladó gondolkodású emberek törekvéseit ugyanaz a szellemiség vezérli ma is: közelebb hozni egymáshoz a különböző népeket, tudományban, politikában egyaránt. Bízom benne, hogy Kemény gondolata nem marad utópia, hiszen ez idő tájt különösen sok példát látunk a világméretű közeledésre.
Patak Márta
(Kaposvár, 1960) író, műfordító, a Patak Könyvek Spanyol Elbeszélők sorozatának egyszemélyes fordítója és kiadója. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett olasz-spanyol-újgörög szakon. Leányfalun él, novelláit rendszeresen közli irodalmi lapokban. A test mindent tud című regénye 2015-ben Újvidéken a Forum, Enyhítő körülmények között című novelláskötete a Scolar, Mindig péntek című regénye pedig a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben.
Sosem hirdettem fennhangon magyarságomat, nem ragasztottam a Nagy-Magyarország térképét a hátamra, ettől függetlenül fáj, hogy elveszett szép kincses Kolozsvár, mégsem mondom, mint József Attila, hogy magyar szél fog fújni a Kárpátok felett. A szél nem a miénk, ahogyan a föld sem, a lélek magyarsága viszont az, és ameddig az édesanyák magyarul beszélnek a gyermekeikhez, addig utóbbiak nemzedéke is magyar marad, és csak rajtuk áll majd, hogy az marad-e a következő. A Föld nem a miénk, erre már régen rá kellett volna jönnünk. Amerika őslakosai ezt jobban tudták nálunk, nem véletlenül csodálkoztak, amikor az európaiak meg akarták venni tőlük.
Egyén szintjén kell mindent megtennünk, hogy a legjobbat kihozzuk magunkból. Felelősséggel bánjunk tehetségünkkel, mindazzal, amit kaptunk. Béküljünk ki magunkkal, ne hordozzunk sérelmeket, keressük meg az utat befelé, melyre ha rálelünk, kifelé is békét sugárzunk. És ha szerepet vállalunk a köz érdekében, ne tántorítson el bennünket, ha rájövünk, másfajta morál irányítja, mint az egyéni életünket. Maradjunk rendíthetetlenek a korrupcióval szemben, még ha bolondnak néznek is bennünket. Mélyen magamba pillantok, és azt mondom, Kemény Zsigmond mondatának szellemében éltem eddig is, és ezután is így szeretnék, függetlenül attól, hogy tágabb honi környezetemben magam körül mit látok.
Ajánlott olvasmány:
Minden helyzet magával hoz bizonyos önzést, mely sejtelmileg munkál a többségnél s határozott eszmék szerint a gondolkozóknál, és éppen ezen önzés – mi nélkül a felekezetek és pártok hamar felbomlanának -, midőn már a nyelvreform ügyét visszaesésektől félteni nem lehetett, akkor a politikai átalakulások sürgetőinél gerjesztett közönyt, sőt ellenszenvet aziránt, mit ők avasnak, korhadtnak s a társadalmi viszonyok térszínítésére törekvő eszmékkel egybeférhetlennek hittek.
És a tapasztalás bizonyítja, hogy mihelyt a közvéleményben ily szellem nyer túlsúlyt, mihelyt a históriai jog – mely a múltból ezer gyökeret bocsátva öleli át a jelent – fitymálás vagy megtámadások alá esik; mihelyt a többség új formák és szervezetek után sóvárog: ezen forrongási állapot befolyása közt a régi irodalom is legott elveszti érdekét, hideg közönnyel találkozik, s rendre feledékenységbe süllyed.
Nincs eszköz, nincs mód, mely ilyenkor gátot vethessen a terjedő részvételenségnek, s még azon esetben sincs, ha a száműzött régi irodalom valóságos lángeszeket mutathat föl.
Cromwell korának kezdetével Shakespeare több figyelmet nem víhatott ki, míg viszont a restauráció után Milton igazságtalanul feledteték.
S nálunk a XVII. századnak irodalmában ekkora lángelmék nem is voltak.
