A festőtárs és barát Baranyai Levente esszénovellája a megnyitón hangzott el. Most teljes egészében közöljük az írást a DRÓTon.
A képmellékletben Kaposi Tamásról készült fotót és a fiatal festőművész képeit nézhetitek meg.
A múlt homályából Tamás arca átmosolyog emlékeimen. Erős karaktere plasztikusan, szinte szoborszerűen válik ki a feledés végtelen, monokróm ködtengeréből. Szája szegletében szinte mindig ott van az ironikus, sejtelmes mosoly. Ez volt Tamás karakterének egyik fő jellemzője, arcának elmaradhatatlan vonása. Az agyam belső falának vetítővásznán a kép olyan naturális, hogy szinte meghaladja a három dimenziót, és inkább négydimenziósnak tűnik. Még a kis varratot is látom homlokán, amelyet a centripetális erőtől kipattanó kis rézlemez okozott a grafikai műhely köszörűgépe által. Mostanában, ha alakját felidézem, Tamás egy szívemhez közel álló tájban sétál örökifjúként. Tudom, hogy tudatomban a kép erősen idealizált, és csak tudatom védekezik a szörnyű valóság ellen, de mégis igazabb nekem ez a kép, mint a kegyetlen realitás. Az utóbbi időben, ha Tamásra gondolok, akkor ő egy novemberi erdőben sétál, egy ösvény vöröslő avarszőnyegén felfelé a kaptatón, a kísértetiesen lekopaszodott fák közt. Elegáns galambszürke lóden lobog a hátán, hosszú copfja a hátát verdesi. Lábszárán bíborvörös mikrokord nadrág, lábán szarvasbőr cipő. Tamás szellemi radarja mintha érezné, hogy figyelem. Megtorpan, megáll és szembefordul velem.
– Igen, ő az, összetéveszthetetlen! Ugyanaz a sejtelmes mosoly, ravaszkás arcának elengedhetetlen tartozéka, és ugyanaz az értelmes szempár néz rám, mint harminc évvel ezelőtt. Mintha a lelkembe látna, de hangok nem hagyják el a torkát. Ránézésre úgy 21–22 éves lehet, mielőtt kiment Amszterdamba tanulmányútra barátnőjével. Ahogy tekintetemmel pásztáztam arcának vonásait: hátha megmozdul arcizma, szája szóra nyílik, de ő csak mosolygott sejtelmesen. Ekkor csoda történt, és megszólalt belső akusztikámban egy hang: Tamás hangja, ugyanaz a hangtónus, ugyanaz a hangszín!
– Látom, Levikém, követsz. Mi dolgod itt egy másik dimenzióban? De azért örülök, hogy találkoztunk. Utoljára az Oktogonon búcsúztunk el úgy 28 évvel ezelőtt, tehát van mit mondanom. tudom, hogy kibuktatok, amikor elhagytam porhüvelyemet, és elkezdtem kozmikus utazásomat. Ne haragudjatok rám, hogy szó nélkül eltűntem. Tehát ne aggódjatok értem, én csak újjászülettem egy másik dimenzióban, ahol most élek. Ami nem csak a te tudatodban létezik, tehát ne gyanakodj tudathasadásra azért, mert mi most beszélgetünk. Amin mi most beszélünk, egy ősi brahmanista filozófián alapuló új találmány, amit Tesla, Einstein, egy hindu bölcs és egy vörös süveges szerzetes fejlesztett ki. Ők mostanában a legeredményesebb kutatócsoport bolygónkon. Ez a találmány a teleatmanfon, amivel a világ legtávolabbi galaxisaiba is tudunk hanghullámokat bocsátani az illetékeseknek. A mi bolygónk egy távoli galaxisban létezik több milliárd fényévre tőletek egy hatalmas fekete lyukon túli univerzumban, ahová emberi technika által eljutni nem lehet, de ha mégis sikerülne arra repülni valamelyik űrhajónak, akkor az univerzumunkat védő fekete lyuk kíméletlenül elnyeli. Az univerzumunk előtt tátongó szent fekete lyuk torka nemcsak az arra bolyongó űrjárműveket és arra keringő égitesteket nyeli el, hanem az atman sebességgel arra száguldozó vándorló lelkeket is. És sötét gyomrában elpusztítja az aranyborjú-imádók, kegyetlen zsarnokok, diktátorok, háborús gyilkosok és tömeggyilkosok lelkeit. Viszont az ártatlan lelkeket átengedi egy másik univerzumba, ahol egy másik téridő-dimenzióba átkerülve elérkeznek bolygónkra, és természetes úton megfogantatva újszülöttként látják meg ezt a csodálatos napvilágot. Egyébként bolygónk naprendszere megegyezik a Földével, csak annál sokkal nagyobb, és ezzel egyenes arányban makroglóbuszunk mérete is a Föld sokszorosa. Ami nem is baj, hiszen az utóbbi időben csak úgy özönlenek felénk a genocídium áldozatainak lelkei. Mivel bolygónk területe óriási, nem kell tartani Szíriában a túlzott demográfiai robbanástól. Makroglóbuszunk kísértetiesen hasonlít a Földhöz, ugyanis annak nagyított mása. Alakja geoid, éghajlati övei megegyeznek a Föld éghajlati öveivel, csak nálunk még javában tart a holocén földtörténeti korszak, és sohasem fog beköszönteni a gyilkos antropocén, mert hála a szent fekete lyuknak, itt nem reinkarnálódhatnak az aranyborjú-imádók, akik kíméletlenül kiaknáznák természeti kincseinket, és tönkretennék a klímát. Az erdőirtás és környezetszennyezés itt nem létező fogalmak. Élővilágunk megfelel a holocén földtörténeti korszak élővilágának, csak még gazdagabb annál, mert itt élnek még az ember által kipusztított állatfajok is. A légkörünk pedig szintén megegyezik, csak itt valahogy kisebb az oxidáció, ezért gyakori itt a matuzsálemi 969 éves kor, amely a különös téridő-konstelláció révén a földi időszámítás szerint nagyjából 9000 év. Itt ugyanúgy homo sapiensek élnek, mint a Földön, csak sokkal gazdagabb a skála, mivel az emberi történelem folyamán kiirtott népek kivétel nélkül ide reinkarnálódtak a Földről a pleisztocén neandervölgyijétől napjainkig. A háborúk totális hiánya miatt itt töretlenül fejlődött a kultúra, ezért a művészet és a tudomány hihetetlenül magas szintet ért el, ennek köszönhetően vannak ilyen találmányaink, mint a teleatmanfon vagy a teleatmanvízió, amelyekhez médiumként földi időszámítás szerinti 70 év alatti óvodás gyerekeket alkalmaznak a csendespihenő alatt a humanoid óvodákban. Tehát én most az itteni időszámítás szerint körülbelül 3 éves vagyok, ami nagyjából megfelel földi 28 évnek. Most a csendespihenő közben kommunikálok veled mély álomban, ahol látom a jövőmet, és mivel a mélyen alvás álmai nem épülnek bele a memóriába, ébredéskor már semmire sem emlékszem. Így titok marad számomra a jövendő. Ezért én most a saját megálmodott jövőmből beszélek, amelyben jelenleg 22 éves vagyok, és a képzőművészeti akadémiára járok, ahol Rembrandt a rektor. Én Caspar David Friedrich osztályába járok. A Szilágyi Lacus Oscar Kokoschkához, a Ferenczi Robi Marcell Duchamp osztályába jár, a Cickány Kandinszkijnál növendék, a Braun pedig Seurat osztályában lézeng. A közeli Lucas Cranach kávéházba rengeteget járunk Braunnal, ahol a világirodalom nagyjai gyakran megfordulnak. Itt ismerkedtünk meg és kötöttünk jó barátságot Bohumil Hraballal és Venedikt Jerofejevvel, akik azóta velünk mozognak. Apropó, Jerofejevről jut eszembe egy morbid sztori. Nemrégiben elhatároztuk a Lacussal, hogy meglátogatjuk Van Gogh barátunkat provance-i otthonában, ahol már voltunk egyszer, és Lacus nagyon jó barátságot kötött a nála 11 évvel idősebb Vincenttel. Ezért úgy döntöttünk, meglátogatjuk őt. Elhívtuk magunkkal a Cickányt és a Braunt, aki hozta magával Hrabalt és Jerofejevet, a koktélmestert. A Robi nem tudott jönni, mert aznap utazott észak-amerikai tanulmányútjára. A főpályaudvar restijében találkoztunk jó szokás szerint. Mire odaértem, már várt rám a társaság. Csak Jerofejev viselkedett idegesen, majd egy üveg vodkát zsebre rakva azt mondta, hogy ne haragudjunk, ő végigitta az előző éjszakát, és egy közeli bérház lépcsőházában aludt. Mindenből elege van, és megy a lenszőke istennőjéhez Petuskiba a Transzszibériai expresszel. Ezzel elbúcsúzott, és kiesett a resti ajtaján. Megittuk a kávénkat, és elértük még a Transzprovance Express szuperszonikus járatát. Egyből a büfékocsiba mentünk Hrabal javaslatára, mivel jót tesz egy kis utisör. A büfében egyszer csak megláttuk Venyácskát egy dohányzóasztalra borulva aludni. Előtte vizespohár vodka kiürítve, és egy teljes üveg sör. A Braun egyből felröhögött. – „Na, ez a hülye rossz vonatra szállt…, a Transzszibériai helyett a Transzprovance-ira. Nincs mit tenni, ez a vonat Párizsig meg sem áll, de amilyen részeg, Arles-ig fel sem ébred.” Így is történt, Arles-ban leszálltunk a pályaudvaron, és azonnal megkerestük Vincentet kedvenc kocsmájában, ahol záróra után feldobtunk egy elektrosztatikus érmét, hogy hova menjünk. Az érme a levegőbe írta színes fénybetűkkel a Van Gogh nevet, majd eltűnt a felirat az éterben. Így hát felmentünk Vincent kis műteremlakásába, ahol a sárga fényben ott állt már a kisasztalon egy kis méregzöld butélia csurig abszinttal. Ezt meglátva Venyácska kicsapott az asztalra egy üveg Moszkovszkaja vodkát és egy üveg szovjet arcszeszt, és azt mondta: Kevés ez a pia, gyerekek, ezért csináljunk egy jó erős koktélt. Úgy látom, van terpentin a polcon. Ha ezeket itt az asztalon összetöltjük a terpentinnel egy nagy koktélpohárba, és megisszuk, akkor nagyon súlyos látomásaink lesznek. Felvonul előttünk a világtörténelem az összes zsarnokával és mitológiai szörnyeivel. Kentaurokkal, kimérákkal, gorgókkal, hárpiákkal és fúriákkal tarkítva a színes kavalkádot. A Lacus és a Vincent eléggé be voltak már nyomva, tehát azonnal megszavazták az érdekes italt, a Braunt pedig nem kellett biztatni, sőt ajánlott egy kis damárlakkot is bele, hogy jobb legyen az íze. Mi ebből nem kértünk Cickánnyal, és inkább kimentünk a konyhába Hraballal sörözni. Már javában beszélgettünk, amikor a műteremből hangos ordítás tört ki. – „Mit nézel, te rohadt gorgó!” – „Letépem a fejed, kentaur!” – Sietve mentünk be a műterembe, ahol Vincent és Lacus éppen Dartagnanost játszott két jókora borotvapengével hadakozva és – „Nesze, te rohadt kiméra!” – felkiáltásokkal csapkodtak egymás felé, aminek az lett a következménye, hogy levágták egymás fülét. Én gyorsan mentőt hívtam, és bevitték őket a detoxba. Hála a sejtbiológusainknak a sebészek pillanatok alatt visszahegesztették Lacus és Vincent füleit, és másnap reggel épségben jöttek haza. De bocs, még sok sztorit tudnék mesélni, csak most mennem kell, mert vár rám Friedrich, a mesterem, aki egy nagy sziklánál térfestmény-kísérleteket végez. Azután meglátogatom Robit egy közeli törzsnél, ahol rituális szertartáson veszünk részt. Egyébként egy észak-amerikai erdőben vagyunk, az indiánok földjén, tehát ha virtuálisan követnél, akkor ne ijedj meg a szellemhangoktól. Ezzel Tamás elbúcsúzott, és útnak indult felfelé.
Én pedig tisztes távolságból követtem, és mentem utána az erdő vöröslő szőnyegén, ahol kopár fák közt aranyló bokrok suttogtak. Egyszer csak azt láttam, hogy ritkulnak a fák, cserjék nőnek mohás sziklák közt, és Tamás lépkeda sziklákon a hegycsúcs felé. Majd egy sziklacsúcs ormán lábát megvetve vándorként nézi a végtelent a kőtenger felett. És Caspar David Friedrich egyik leghíresebb festménye, a Vándor a ködtenger felett, megelevenedett. Ekkor a ködtenger megemelkedett, és Tamás alakját kígyózó fátyolként bevonva tejfehér monokróm ködként elnyelte a teret. Kétségbeesve fürkésztem Tamás alakját, mikor szellemhang szólt: „Nem látod? Ez a feledés homálya. El akarja nyelni a barátodat.” Erre nekifutásból fejest ugrottam a monokróm ködbe, és zuhantam az emlékek mélyére. Egyszer csak az emlékek fátyla felszakadt, és az esti előkészítő neonfényében megtaláltam Tamást, ahogy egy kisebb társaságnak magyaráz, és hat évünk röpke emlékei leperegtek. Ekkor hirtelen filmszakadás történt, az emlékek elsötétültek, majd kiderültek egy tavaszi napon, amikor beléptem az esztergomi Balassa Bálint Múzeum kiállítótermébe Tamás emlékkiállítására. Útközben szívem mélyén nehéz kővel szorongva közeledtem a múzeum felé. Nyomasztó érzés lett úrrá rajtam, úgy éreztem, ha belépek a kiállítótérbe, akkor a sarokból antropomorf pointeremberek vicsorognak rám, és vámpírok táncolnak Drakula gróf kastélyának báltermében. Mély szomorúság töltött el, hogy egy befejezetlen, megcsonkított, töredék életművet fogok látni. De amikor beléptem a terembe, megdöbbentő látvány tárult elém. Horizontális festményfolyam kígyózott a falakon. Diptichonok, triptichonok, sarokképek töltötték ki a teret. A zoomorf zombikat, a pointerembereket, vámpírokat és a misztikus tájképeket már ismertem, de ezeket a kombinált, metafizikus tájakat még sohasem láttam. Tudtam, hogy Tamást szellemi energiái állandóan hajtják, és laza életvitele ellenére rengeteget dolgozik, de erre én sem számítottam. A teremben rengetegen kavarogtak, de a szemem röntgensugara áttetszővé tette a festményei előtt mozgó embertömeget, és úgy éreztem, hogy csak ketten vagyunk Tamással a kiállítótérben. A misztikus festmények csak úgy sütöttek a falról. Épp Štúrovo esti fényei tükröződtek szemembe a Duna folyamának borús tükrén, amikor megállt az idő, és én Sztalkerként sétáltam nesztelenül Tamás apokaliptikus zónájában. Meditációmat a záróra kegyetlen valósága szakította meg, és távoznom kellett.
A múzeum kapuján kilépve úgy éreztem, kiállítás így még nem hatott rám. A kiállítóteremben felvonult előttem Tamás életműve, megrázó, teljes egészként. Ha boldogabb nem is lettem, Tamás fizikai elvesztése miatt, valamennyire megnyugtatott, hogy nem töredék, hanem teljes életművet hagyott hátra. Azóta sokat gondolkoztam Tamás művészetén: pályája elején az absztrakcióval foglalkozott, nem véletlenül. Már ekkor is a kézzel megfoghatatlan, érzékekkel nem érzékelhető, transzcendens világ érdekelte, amit később áttranszformált figurális festészetébe. Művészetében mindig is a szubsztanciát kutatta, ami örök és változatlan. Ez a szubsztancia ő maga volt. Mindenbe belefestette önmagát, lénye ott sugárzik minden egyes művén. Erős szelleme minden képén átsüt, mintha minden egyes alkotása önarckép lenne, csak ez olyan portré, amely nemcsak önmaga szubjektumáról, hanem az őt körülvevő világról is szól. Az önarckép a legőszintébb műfaj, Tamás ezt választotta, mert nem szeretett kamuzni. Egyéni utat járt, saját mitológiát teremtett, egyedi nyelvet beszélt. Ő nem izmusokba sorolható, trendi divatművész volt, hanem kozmikus zseni, aki az örökkévalóságnak dolgozott. Autentikus volt, de nem egyszerűen csak őstehetség, hanem teoretikus is, egyfajta metafizikus gondolkodó. Sajátos filozófiája, világnézete írásaiból kiderül. Ezek állnak képzőművészeti alkotásainak hátterében. Filozófia nélkül a művész csak egyszerű ipari tanuló. Tamás nem volt az. Filozófiája átsejlik minden művén, legyen az festmény, grafika vagy írás. Univerzális művészete még nagyobb albumot érdemelne, még több írással és képanyaggal, mint az eddig megjelent. A kincs, amit hátrahagyott, felbecsülhetetlen érték, ami még sok kutatómunkát igényel, és kiállításokat követel. Éljen Tamás!
