Iszonyú hipokritának kell lenni ahhoz, amit az elmúlt napokban művelt a magyar sajtó, néhány üdítő kivételtől eltekintve. Nem beszélve arról, hogy sikerült teljesen figyelmen kívül hagyni azt, amilyen Magyarország, és amilyen az azt lakó sok, derék magyar. Kevés kivételtől eltekintve: szinte mindeki. Tök mindegy mit mond Orbán Viktor, mostmár csak azértis rühelljük, mert Orbán és kész. Meg persze ki akarja fogni a szelet a Jobbik vitorlájából. És ilyenek. Mindez szerintem baromság. Orbán Viktor bármennyi marhaságot is hord össze a magyar néplélekről, akár még Márai Sándort is szájára véve (bocs, ezt nem hagyhattam ki), akkor is nagyon jó érzékkel felismert néhány alapvető igazságot. Mivel kapcsolatban? Veletek kapcsolatban, derék magyarok.
Az egyik az a mérhetetlen, begyógyíthatlan, meghaladhatatlan apakomplexus, ami lehet már Ferenc József idejében is régesrég megvolt, s csak fokozódott Horthyval és Kádárral, hogy most aztán tekinthetitek faternak Viktort, ha már így visszaszavaztátok. Mi van emögött? Hát ez: Elcsesztél valamit? Majd jön fater, aztán megoldja. Képtelen vagy lenyírni egyedül a füvet, megszerelni a bojlert, felrakni az akármit? Majd jön fater, aztán megoldja. El van rontva az életed? Majd jön fater, aztán megoldja. Nem igazán működnek a magyar cégek? A képzett munkaerő elhagyja az országot? Az egészségügy romokban? A kultúra úgy hull le rólunk, mint ruha?
Majd jön fater, aztán megoldja.
Nem, nem értelmes válaszokat és választási lehetőséget keres a magyar, hanem hárít. Örökké, mindig, és mindenkor. Török, tatár, tót, német, orosz, román, zsidó, cigány, és most meg a bevándorlók. (Meg a melegek.) Ők voltak, nem mi. Ez a „nem mi voltunk”, és ha már „nem mi voltunk, akkor jöjjön fater, és tegye végre rendbe ezt a káoszt, amihez nekünk semmi közünk sincs, mert mondom: nem mi voltunk!” Igaz itt élünk, ebben a káoszban, de csak orrunkat befogva hárítunk és hárítunk. Sőt, lenézünk mindent és mindenkit, mert mi jobban tudjuk. Jobban értünk hozzá. Hogy mihez? Mindenhez. A magyar ember mindent tud és mindenkinél jobban. Csak éppen idegen nyelveket alig, meg a világot szinte semennyire. Önismeretről beszélni sem merek! Mondom van kivétel, s ha most a magyar Nobel-díjasokkal, Rubik-kockával, golyóstollal, és az Aranycsapattal jönnétek, akkor elárulom, hogy ez szép-szép, de rajtunk nem segít.
Fater sem fog segíteni.
Fater csak meg akar maradni, abban a szerepben, amit kitalált magának, hogy ő minden magyar faterja. Megkaptuk. Miért?
Itt van például ez az egész bevándorlás ügy, a „migrációs nyomással” a röszkei határnál, a debreceni táborral, és sorolhatnám. Minden elhangzott, és annak az ellenkezője is, csak éppen az nem, hogyha megkérdezel egy „átlagmagyart”, vagy belehallgatsz a beszélgetéseikbe, akkor mit hallasz. Bizony, azt, amit Orbán Viktor mond. Hogy ide nem kellenek menekültek, Magyarország nemzetállam, ésatöbbi. Sőt, megy a paráztatás is rendesen, hogy elveszik a nemlétező munkahelyeket, hogy majd itt is utcai harcok lesznek, folytathatnám, nem akarom. Na jó, tudjátok mit, folytatom mégis: „mindegy, mi úgyse tudjuk megállítani a háborút Keleten, a nyomort Délen, ha kell a németeknek küldjük őket oda, etessék ők ezeket, sőt: rohadjon meg mindenki a saját szarában.” Ezt mondja egy magyar, miközben nagyon kellemesen eldagonyázgat, és fogalma sincs mi történik a világban. Simán elhangzik ez és mindeki bólogat, hogy „előbb vagyok magyar, aztán európai, végül ember”, és a szolidaritást is ebben a sorrendben mérjük. Ha pedig ezzel valakinek gondja van, akkor vagy el lehet menni vagy hívjuk fatert. Bónusz halálbüntetés, akár vasárnap is.
Ha valaki nem lenne tisztában a már-már cinizmusba áthajló irónia fogalmával, és nem tud a sorok mögött olvasni, és azt kérdezné, hogy na jó, de akkor most mi a véleményem, akkor a következőt válaszolnám kerek-perec: Magyarország nincs felkészülve a XXI. század problémáira, nincsenek felelős vezetői és/mert nincsenek felelős, felnőtt polgárai sem. Nekünk – magyaroknak – nincsenek érvényes válaszaink a világ jelenségeire, saját problémáinkra. Ahelyett, hogy önismerettel, munkával, gondolkodással, párbeszéddel, tanulással beleállnánk a feladatokba, folyamatosan hárítunk, sőt. Teret adunk az irigységnek, féltékenységnek, sovinizmusnak, szóval a félelemnek. A félelem pedig elvezethet bárkit a pokolhoz. A földi pokolról beszélek, amit lassan, de biztosan megteremtünk magunknak, azzal, hogy képtelenek vagyunk felnőni. Képtelenek vagyunk együttműködni egymással és mi magunk megoldani a saját feladatainkat. Képtelenek vagyunk megérteni, hogy
előbb vagyunk emberek, aztán valamilyenek.
Tisztelet a kivételnek, de rajtuk kívül mindenki ezekért a sorokért, már most tudom, hogy utálni fog.