Kelj föl, gyere, hív a parancsnok, rázogatja a bal vállam a katonapokróc alatt az ügyeletes, nem sokáig kell noszogatnia, készenlétben állok félálomban is, minden idegszálam feszült, alig tudtam elaludni. Nem vágod mi ez, hogy első este már hívat a parancsnok? Nyugi Jenki, nincs mit fosni, azt hiszem csak valami eligazítás, másik zászlóaljhoz osztanak be állítólag. Tetszik, hogy a becenevemen, Jenkinek szólít, ez otthonosabbá teszi a helyzetet. Jóestét! Talán jóestét Parancsnok Úr! Igenis Parancsnok Úr, jóestét Parancsnok Úr! Na! Így-így fiam! Maga miért nem mutatta be azonnal a papírjait, miért nem mondta, hogy maga műszaki főiskolára járt, hogy tele a feje képletekkel. Tud számolni? Azt hiszem tudok. Talán azt hiszem tudok Parancsnok Úr. Gondoltam egyértelmű lesz a jelentkezési lapom alapján. Maga ne gondolkodjon, ne higyjen semmit, akkor nyissa ki a száját ha kérdezik. Jó, akkor most mi lesz? És maga ne kérdezzen, csak válaszoljon, ha kérdezik, a kérdéseket meg saját magának tegye fel, minden pillanatban, csöndben, anélkül, hogy kinyitná a száját, érti? Értem! Értem Parancsnok Úr! Menjen, fogja, csomagolja össze a holmiját, az ügyeletes átvezeti a logisztikusokhoz, ma már ott alszik, holnaptól maga a fegyveres és a tantermi kiképzés mellett rádiós szolgálatot tölt be. Értem! Értem Parancsnok Úr! Leléphet!
Sirbik Attila
Sirbik Attila 1978-ban született Jugoszláviában. Élt Szabadkán, Rovinjban, Pécsett, Csantavéren és Újvidéken. Požarevacon volt katona. A Symposion c. művészeti folyóirat főszerkesztője.
Túlvagyok a nem túl pornyelős, és egyáltalán nem a filmekből ismert sárbakúszós, rambós kiképzésen, a tantermi agymasszírozáson, újra tele a tököm, mintha visszakerültem volna a főiskolára, persze van itt egy csomó új dolog, kis túlzással nem olyan rossz, morze abc, sémák, ilyesmi, az egészet pillanatok alatt bevágom, a megszerzett pozícióm meg egy rakat privilégiummal jár. Illegális telefonálás, nema problema brate, mit meg nem adnak érte, kaja, kimenő, felújított baka gardrób, néha egy kis betegszoba, már csak valami nő kéne, persze a legjobb lenne, ha végre hazaengednének, kimenőt kapnék, és irány haza Szilviához, vagy ha Szilvia meglátogathatna itt, talán épp, amikor a betegszobában meresztem a seggem, de egyenlőre szó sincs ilyesmiről, visszafolytott agresszió, önfertőzés, néha azt hiszem a homlokomra van írva a vágy.
’98 szeptember elején lokátorokat helyeznek el Szerbia több pontján, minket a szerb-bolgár-macedón hármas határra, Krstov Dol mellé küldenek, hogy biztosítsuk a lokátor kiépítését, tíz napot töltünk fent a hegyen, több mint kétezer méteres magasságban, közvetlenül a bombázások előtt. Itt eszem életem legjobb sajtját, egy pásztor feljön, sajtot, pálinkát meg zöldségeket hoz.
Vranje környékén, a macedón, koszovói határ közelében sok a siptár, civilek és az UCK félkatonai alakulat tagjai sorban hajtják végre szabotázsakcióikat, nekem a villanykarókkal van dolgom, igencsak megnehezítik a helyzetünket a kommunikációs egységnél, láncfűrésszel elvágják, benzinnel öntik le és felgyújtják a fából készült girbegurba oszlopokat. A hegyvidéki sziklás talaj nem a legalkamasabb a helyreállítási munkálatok elvégzésére, áss te lukat ripsz-ropsz krampáccsal, vagy amivel akarsz, ami épp a kezed ügyébe kerül a raktáron, sietnünk kell helyreállítani a kommunikációs rendszert. Teljesen megszakadt egyes falvakkal a kapcsolat. Ezekben a falvakban lőszerraktárai vannak a hadseregnek, a házak alá vájt üregekben, ilyenkor ha elvágják, megsemmisítik a póznákat, megszűnik a kommunikáció, nincs kapcsolatuk a hadsereggel.