Török Anna Karolina
Szimbiózis
„Írjon novemberben egy novellát!”
Ezzel a szlogennel indítottunk el idén egy felhívást a pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtárban. A szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére akartuk felhívni az emberek figyelmét. Lehetséges gondolatindítónak Szálinger Balázs Fatüzelésű című versét választottuk, de sem a témát, sem a terjedelmet nem kötöttük meg. Számos novellát kaptunk, a legfiatalabb szerző tizenegy éves, a legidősebb túl a hetvenen. A beérkező írásokat Szálinger Balázs véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben. A megjelenéshez tizenhárman járultak hozzá. Köszönjük a Drót szerkesztőségének a publikációs lehetőséget.
Schandl Eszter
Olyan szikrázóan sütött a nap, hogy sugarai szinte erőszakosan törtek be az ütött-kopott redőny résein, megcsiklandozva az öreg arcot. Játékosan szaladgáltak azokon a mély barázdákon, amiket az idő szántott rá. A test, elnehezülve nyomta az öreg ágyat, majd egyetlen éles hangra megrezdült.
Dézi vakkantott a bejárati ajtó előtt. Unatkozott. Két órája ébren volt már, a napfény őt hamarabb felébresztette. Elnézegette a rigókat, a verebeket, hallgatta a messzi rokonok ugatását. Nem kommunikált velük, mert túl távol voltak, egyébként sem szokása vaktában összevissza ugatni.
Várt, de a gazdi nem ébredt fel. Mozgást sem hallott. Kénytelen volt beszólni hozzá, mert hiányzott az öreg hangja.
János sóhajtott, lassan, óvatosan nyújtotta ki a lábait, felült. Kócosan, álmosan pislantott az órára.
– Egyre korábban ébresztesz, te dög – mordult.
Érces hangja tele volt zsémbességgel leplezett szeretettel.
Feltápászkodott, átcsoszogott a besötétített szobán, az ablakhoz. Amikor felhúzta a redőnyt, Dézi boldogan csapta fel mindkét mancsát az ablakpárkányra, és nyitott pofával vigyorgott. Apró farkát gyors mozdulatokkal csóválta, amitől az egész fara ide-odariszált.
– Minden reggel ez az öröm! – nevette el magát az öreg. – Azt hiszed, te gazember, hogy a te kedvedért kelek fel. Egy frászt, csak nem képzeled? Büdös, bolhás korcs!
Bütykös ujjaival megvakargatta a kutya fejbúbját, megpaskolta a nyakát, majd szelíden ellökte a párkányról.
– Na gyerünk az ajtóhoz, ne bámulj itt nekem.
Dézi, mintha értené gazdáját, szaladt a bejárati ajtó elé. Leült és türelmesen szuggerálta a kilincset. Amikor az megmozdult, torokhangon morgolódott az örömtől.
Percekig tartott az üdvözlés. Az öreg és a kutya minden áldott reggel úgy üdvözölték egymást, mintha az éjszaka nem néhány órára szakította volna őket el egymástól, hanem hosszú évekre. A kutyától lépni nem lehetett, nyüszögött, dörgölődött, az ember meg lágy hangon szidta, paskolta, és megpróbálta eltitkolni mennyire szereti.
– Mit képzelsz te büdös disznó, azt hiszed, nem tudom, hogy a reggelim felére pályázol. Egy falatot sem kapsz, mert kövér vagy. Akkora a hasad, mint egy ház. Te ronda véreb…- és mondta, szidta miközben a konyhakertbe ballagott, hogy egy kis paradicsomot szedjen.
A kutyája mindvégig a nyomában ügetett, megszagolta a paradicsomokat, belenézett az öreg szemébe, leste, mit mond, aztán gondolt egyet, előre szaladt és egy koszos, foszlós teniszlabdát kotort elő a farakás alól.
A kutya az öreg kezéhez nyomkodta a labdát, miközben mellette szaladt. Kitartóan loholt vele, hátha elcsábíthatja egy kis játékra. Csalódottan fékezett le a bejáratnál. Leült a küszöbön, annál beljebb nem mehetett, de ravaszul bedobta a labdáját.
A labda begurult az öreg lábához, aki csak mosolygott ezen, de nem reagált rá.
– Na tünés a helyedre, most reggelizem. Majd utána játszom veled. Indulás a helyedre!- szólt egy kicsit keményebben.
A kutya szomorúan, de engedelmesen megfordult, és az ajtó melletti kosarába heveredett. Jó hangosan nyögve huppant bele. Tudta, hogy mese nincs, ha a gazdi azt mondja, hogy a helyedre, akkor oda kell menni. A jutalom a JÁTÉK lesz. Minden idegszálával befelé figyelt, a neszekre, zörejekre, szagokra, miközben mancsaira fektetett fejjel, félig lehunyt szemmel várt.
A reggelizés komótosan, lassan zajlott, mert az öregnek napok óta bizsergett hátul a foga. Arra gondolt most is, mint minden evésnél, hogy egyszer rá kellene szánnia magát és bemenni a városba a fogorvoshoz. Az idejét sem tudta, mikor ült az autóban utoljára. Talán benzine sincs a tartályban. Nem szeretett a városba menni, nem is volt rá szüksége. Minden megtermett a kertben, ami kellett. Dézinek meg itt a faluban, a gazdaboltban szokott vásárolni ennivalót.
Mikor befejezte az evést elmosogatott, majd kicsoszogott a tornácra. Dézi minden izmával megfeszülve ült a kosarában és őt figyelte.
– Gyere, előbb körülnézünk a kertben. Rágcsálok egy kis zsályát. Az jó az ínygyulladásomra.
Miközben letépett egy-két friss zsályalevelet és rágcsálta, négylábú társa körbejárt, szimatolt, ellenőrizte a kerítés mentén fellelhető szagokat. Majd ő is legelni kezdett. Muszáj volt enni egy kis füvet. Valami nem stimmelt ott lenn és benn a hasában.
Az öreg foga nem lett jobban a gyógynövény nedvétől. Visszabaktatott a házhoz. Egy ócska cipős dobozban tartotta a gyógyszereket. Még a felesége pakolta ide.
Átsuhant az emlékein, elidőzött felesége homályossá mosódott arcán, valahonnan az agya mélyéről halkan hallotta a hangját is: „Inkább veszek drágább cipőt, minthogy kínlódjon a gyerek a lúdtalpával ezekben az otromba kínai dorkókban.” A mindene volt a fia. Ő meg mennyire féltékeny volt ezért! Ostoba dolog.
Levette a doboz tetejét, mintha ezzel a mozdulattal el is űzte volna az emléket. Nézte a gyógyszereket. Mit is kell ilyenkor bevenni? Amikor megtalálta a Demalgont, megkereste a gyártási évet. Ezt már nem lehet bevenni, tíz éves. Pont ennyi ideje halt meg az asszony. Pont ennyi ideje van nála Dézi.
– Azt hiszem, be kell mennünk a faluba kiskomám. – sóhajtott.
Dézi boldogan toporzékolt az ajtóban, megértette a „faluba” szót. Jelentőségteljesen meresztette a szemét a fogasra akasztott pórázra. Le nem vette volna róla a tekintetét. Aztán, amikor a gazdája elvégezte a távozás előtti biztonsági tevékenységeket, és a fogas felé indult, őrá tapadt a szeme. Nagyon figyelt, nehogy valamiképpen itthon hagyja őt a gazdi. Megnyugodott, amikor rákerült a nyakörv.
Elindultak. Bezárták a kaput, ezt még türelmesen, de remegő izmokkal végigülte, de amikor az útra fordultak, már kitört belőle a sürgető ugatás.
– Eredj! – mordult a férfi, és kiakasztotta a bőrszíjat a nyakörvről. Az állat boldogan nyargalt előre, aztán lelassítva szimatolni kezdett.
Imádták a mező illatát. Perzselte a nap, és ahogy egyre forrósodott, percről percre egyre több illat szabadult fel a növényekből.
Dézi, mint minden ilyen remek alkalommal, felkutatta a furcsa szagú földhalmokat, végigszaladt a vadnyulak és egyéb mezei állatok illatcsíkjain, de figyelme nagy részében a gazdi mozgását, szagát tárolta el.
Egy kajla mozdulat során valami belehasított. Meglepetten leült. Várt. A fájdalom kissé erősödött. A gazdi nem vette észre, mert nem állt meg. Egészen eltávolodott. Dézi várt, aztán erőt vett fájdalmán, mert pánikba zuhant, hogy ott marad egyedül a mezőn.
– Na gyere ide, mindjárt beérünk. – hajolt le János, és rácsatolta a nyakörvet. Nem vette észre, hogy kutyája sokkal lassabban, nyugodtabban baktat mellette, mint máskor.
A faluban előbb a gyógyszertárba mentek. Ismerték őket, szívesen látták az öreget és a kutyáját. Szokásukhoz híven a kocsmát is felkeresték. János nagyon ritkán járt ide, csak amikor bejött vásárolni. Otthon minden nap ivott egy-két pohárka bort, de itt a kocsmában bedobott egy felest is a fröccs előtt. Dézi befészkelte magát az asztal alá, a lábához és nem mozdult. Örült, hogy pihenhetett.
A kocsmáros elpletykálta a faluban történt jeles eseményeket, János türelmesen hallgatta, és magában megmosolyogta a férfit. Úgy csacsogott, mint egy vénasszony.
Hazafelé az úton, aztán kénytelen volt észrevenni a bajt. Dézi félúton leült, majd óvatosan elfeküdt. Pofája lefittyedt, sötét szemében szomorú, értetlenség csillogott.
János azonnal látta, hogy szenved, ahogy a szemébe nézett.
– Hát veled mi történt, kis haver? – térdelt le nagy nehezen mellé.
Finomat végigsimogatta, hogy ellazuljon, majd a hasára tette a kezét. A kutya teste megrándult.
– Lenyeltél volna valamit? Vagy csak a szelek bántanak? Nem tudsz felállni?
Dézi nem tudott felállni. Az öreg szelíden unszolta, segített neki, de látta, hogy nagy kínnal sikerülhet csak elindulnia. Rémület mart belé. Körülnézett. A mezőn rajtuk kívül senki nem volt. Honnan hozzon segítséget? Itt hagyja egyedül? Azt nem teheti!
Megpróbálta felemelni. Dézi nyüszítve, hevesen nyalni kezdte az arcát.
– Jól van, nem kínozlak – helyezte vissza gyengéden a földre. A kutya hálásan nézett rá és ernyedten elfeküdt az oldalára. Jó neki ott, csak a gazdi legyen mellette. Rátette a mancsát az öreg kezére.
– Rendben, akkor maradjunk itt egy kicsit – mondta János és letelepedett a kutyája mellé.
Üldögélt, lassú mozdulatokkal simogatta a kutya fejét, és azon tépelődött mi baja lehet. Remélte, nem túl komoly. Bár ahogy elnézte Dézi tekintetét, volt benne egyfajta távolba nézés. Valószínű, hogy befelé figyelt, a fájdalomra. Már nem volt olyan odaadó, figyelő a tekintete. Nem mozdult mellőle, pedig elzsibbadt a dereka, a lába, ahogy ott üldögélt az úton, a porban. Elővette cigarettás dobozát. Elszívta a napi adag első szálát.
Talán egy órát várt, mire Dézi egy kissé megmozdult. Lassan, kínlódva feltápászkodott, arrébb ment. János örömmel látta, hogy a dolgát akarja elvégezni.
– Jól van kiskutyám, derék dolog. Gyere, menjünk haza. Lepihensz, és én kihívom a dokit.
Dézi lassan, nehezen indult el vele. Nekidőlt a lábához, úgy támaszkodott.
Sokáig tartott az út, mert János félig vitte, lehajolva hozzá, a mellkasa alatt emelve. Nagyon fárasztó volt, sokszor kellett pihenni, de azért valahogy hazaértek. Dézi azonnal elfeküdt a bejárati ajtó előtt. János nézte, és szíve elnehezült. Amikor bement a telefonért, Dézi úgy mozdult, hogy belásson hozzá. Rosszul volt, de a gazdi látványa megnyugtatta, kellett neki, biztonságot nyújtott. Érezte, hogy aggódik érte, tudta, hogy segíteni akar rajta, ez boldoggá tette.
János felhívta az állatorvost.
– Sajnos ma már nem tudok kimenni. Ha rosszabbodna az állapota, be kellene vinnie a városba az állatklinikára. Ott megröntgenezik. Jobban fel vannak szerelve, mint én.
János az udvar végében álló autóhoz ment. Órákat szöszmötölt, mire sikerült beindítania. A tank félig volt benzinnel. Remélte ez elég, ha menniük kell.
Kamillateát főzött, kihűtötte és megitatta Dézivel. A kutya bágyadtan lefetyelt belőle. Szemrehányóan nézett fel. Mintha azt mondaná: „Miféle löttyöt adtál nekem?” Még vacsorát sem készített magának. Nem akart hűséges barátja mellől elmenni.
Csak két órát bírt ki. Nem tudta tovább nézni kutyája csendes szenvedését. Kínlódva beszuszakolta a kocsiba és elindult a városba az állatorvosi egyetem klinikájára. Hosszú volt az út, estére értek oda.
A portán azt mondták, csak életmentő céllal fogadják az állatokat.
– Az én kutyám haldoklik – ahogy kimondta, keserű gombóc nőtt a torkában. Mintha ítéletet hirdetett volna Dézi felett. Elszégyellte magát.
János az ölében vitte be Dézit a rendelőbe. Nem volt senki a félhomályos helyiségben. Várt. Egy órát ült, egyre fogyó reménnyel. Dézi elaludt, halkan horkolt a lábánál. Neki égett a szeme, a gyomra, szomjas volt, rá akart gyújtani. Már majdnem feladta, amikor nyílt az ajtó és egy fiatal doktornő behívta őket. A vizsgálat alatt Dézi mindvégig halkan morgolódott, de gazdája fegyelmezte, így elviselte a nyomkodást, a vérvételt és a fájdalomcsillapító injekciót.
– Előjegyzem ultrahangra. Be tudja hozni, holnap nyolcra?
– Időm, mint a tenger, inkább az anyagiak miatt aggódom.
– A mostani vizsgálat, mivel sürgősségi volt ötezer forint, az ultrahangos hatezer lesz.
János bólintott, magában hozzáadta a benzinköltséget, és rájött összesen tízezer forintja marad a jövő hónapi nyugdíjig. Nem baj, majd összehúzza magát egy kicsit.
Dézi a fájdalomcsillapítótól jobban lett. Saját lábán baktatott az autóhoz, és boldogan mászott be. A vezető melletti ülésre kuporodott. Várakozón nézett fel gazdájára.
– Jobban vagy, mi öreglány? Megyünk már is.
Beindította a motort. A városból könnyen kijutottak, mivel alig volt forgalom.
Otthon, Dézi annyira gyenge volt, és olyan nagyon nem akart megmozdulni, hogy kénytelen volt a kocsiban hagyni. Tudta, hogy a kutya csak akkor nyugodt, ha érzi a közelségét, hát ő is ott maradt. Hátrafeküdt a dupla ülésre, betakarózott, és zaklatott, izületpróbáló alvásba merült.
Hajnalban kelt. A kutya nem nagyon mozdult. A szemét kinyitotta, és lihegett néhányat.
– Szomjas vagy, ugye kiskutyám. Várj csak.
Besietett a lakásba. Sántikált, a derekát masszírozta. Csontjai, izületei recsegtek-ropogtak.
Megitatta Dézit, óvatosan és nagy erőfeszítéssel kisegítette a kocsiból, hogy elvégezze dolgát, aztán újra felemelte és visszafektette az ülésre. Úgy gondolta, ha kibírta az éjszakát, akkor nem lehet olyan nagy a baj.
Alig várta, hogy a klinikára érjen. Soha nem tartott ilyen sokáig az út, mint ezen a reggelen.
A portán eligazították, merre menjen. Autóját a parkolóban kellett hagynia. Dézi nem szívesen mozdult, de mivel a gazdi hívta, hát ment. Szorosan a lábának dőlve, bágyadtan szívta magába a furcsa szagokat. Ismert és ismeretlen illattól terhes helyen jártak. Szomjúság gyötörte. Lihegett a fájdalomtól. Homályosan érzékelte a többi kutyát, talán macska szagot is érzett. Leheveredett gazdija lábához és csendesen szenvedett. Tudta, hogy mindjárt segítenek rajta. Érezte, a gazdi hangján, simogatásán. Türelmesen várt.
János kutyájával együtt szenvedett. A vizsgálat minden pillanata fájdalmat okozott az állatnak, és ezt tudta. Amióta belépett a fehérköpenyes emberek közé folyamatosan összeszorult a torka. Pánik hulláma öntötte el. Alig értette, mit beszél az orvos, csak az arcát látta. A részvétet. Hiába nézte meredten a képernyőt, neki a szürke, fehér és fekete mozgó kavalkád semmit nem mondott.
Hallotta a szavakat, talán válaszolt is, felfogta, hogy nagy a baj, de fülében olyan erősen dobolt a vér, hogy szinte úgy érezte nincs is jelen. Forróság öntötte el, aztán dideregni kezdett.
– Nem lehet segíteni rajta? – lökte ki torkán a szavakat, megremegve.
– Sajnos a mája teljesen szétesett. Szinte egy merő daganat az egész. A vér szivárog belőle és…
– Szóval, semmit sem lehet tenni? – kérdezte kétségbeesetten.
Az orvos megcsóválta a fejét.
– Felnyithatják a sebészeten, de nem hiszem, hogy van értelme.
– És, most?
– Adhatunk fájdalomcsillapítót, azzal néhány napig még elélhet, vagy elaltathatjuk, hogy ne szenvedjen.
János lenézett Dézire. A kutya meg felnézett rá. Ült a lába mellett, nézte őt, azzal a sajátos figyelemmel, mintha azt kérdezné tőle: „Na mi van? Miért nem viszel, már haza?”
Hogy lehet egy ilyen tekintetet elviselni? Egy ilyen ártatlan tekintetet! Az élete véget ér, és neki kell eldöntetnie, hogyan menjen el tőle! Nem akarja elveszíteni! Szája kiszáradt, nehezen lélegzett.
János bólintott. Megköszönte a tanácsot, kifizette a vizsgálatot és kért egy receptet. A kórház udvarában volt egy gyógyszertár, ott kiváltotta a fájdalomcsillapítót. Nyolcezer-ötszáz forint volt. Nem érdekelte miből fog megélni még nyugdíjig. Gyengéden a parkolóba vezette kutyáját.
– Ezt be kell venned öreglány. Állítólag finom az íze.
Dézi megszimatolta az öreg kezet, megértette, hogy azt a valamit meg kell ennie.
János nézte kutyáját, ahogy próbál elhelyezkedni az autó ülésén. Látszott, hogy minden mozdulat fájdalmat okoz neki. Lihegett, tekintete előremeredt, befelé figyelt. Haza akart menni. Halkan nyüszített egyet, mancsával tétova mozdulatot tett, mintha pacsit akarna adni. János megértette. Kér tőle valamit. Valószínű segítséget.
Tanácstalanul álldogált, aztán bement egyedül a rendelőbe. Idegesen toporgott. Végre néhány perc múlva nyílt az ajtó, és egy magas fiatalember lépett ki rajta. Odalépett hozzá.
– Ne haragudjon doktor úr, csak egy pillanatra, kérdezni szeretnék…
– Látja ugye, hogy milyen sokan vannak? Majd, ha sorra kerül, a kollégám szívesen válaszol magának. Egy kis türelmet kérek… Azonnal jövök vissza… mondta és elsietett.
János zavartan álldogált, a visszautasítás könnyeket csalt a szemébe. Hirtelen elgyengült. Fülledt, nehéz állatszag vette körül. Rosszul volt. Alig kapott levegőt, ki kellett mennie.
Visszasietett az autójához. A nap már rásütött a tetejére. Hőség csapta meg, amikor kinyitotta az ajtót.
– Úristen! Megöllek még a végén, szegény kiskutyám, ne haragudj!
Rohant a vízcsaphoz, bevizezte az ócska, régi pokrócot, amit még felesége terített a hátsó ülésre, hogy Dézi ne piszkítsa össze. Gyengéden ráterítette kutyájára. Még időben érkezett. Dézi aludt, biztosan a fájdalomcsillapító hatására, nem tudta, mennyire felmelegedhetett a teste. Csak egy pillanatra nézett fel, értetlenül ránézett gazdájára, bágyadtan megmozdította kis farkát. A vizes pokróc kicsit nehéz volt, de nem bánta. Aludni akart. János tépelődött. Kínozza még órákig a kutyáját, hogy megölesse egy idegen helyen? Vagy menjen haza vele? Legfeljebb majd Kovács doki megteszi neki. Döntött.
Miközben rutinból vezette hazafelé az autót, emlékek rohanták meg. Mennyire szidta a fiát, amikor beállított hozzá Dézivel! Már megszokta az egyedül létet, és dühös volt, hogy csendes magányát megzavarja egy ilyen nyüzsgő, eleven rágógép. Szidta a gyereket, mint a bokrot, és soha nem ismerte volna be, hogy egy perc alatt megszerette a kiskutyát. Mosolygott, néha halkan felnevetett, amikor a csínytevések jutottak eszébe. Aztán, ahogy fokozatosan hozzákomolyodott a kutya, ahogy leste, figyelte minden szavát, mozdulatát, az, maga volt a csoda.
János sóhajtott egy nagyot. A keserű gombóc csak nem tűnt el a torkából. Már majdnem otthon voltak, amikor furcsa gyengeség öntötte el. Karja megremegett. Szorítást érzett a mellkasában. Le kellett parkolnia. A kis település határában álltak néhány percig. A nap tűzött, szél sem rezdült.
János nagy levegőket vett, hátradőlt, pihent. Mi a csuda történt vele? Valószínű az aggodalom nem tett jót. Lehunyta a szemét. Néma csend borult rájuk. Csak Dézi halk horkolása hallatszott. Kissé megnyugodott. Újraindította az autót és megállás nélkül hazahajtott.
Meglepődött, amikor a faliórára nézett. Már délután volt, még nem evett, és nem is volt éhes. Ivott egy pohár fröccsöt, rágyújtott egy cigarettára. Előhúzta a kis kézi kocsit, amit még ő kreált valamikor régen, odatolta az autóhoz. Ráhalmozta az összes ócska pokrócot, és óvatosan felnyalábolta Dézit. Kutyája megnyalta az arcát, nyikkantott fájdalmában, amikor kiemelte az autóból. Az utolsó pillanatban sikerült a pokrócokra helyeznie, már nem bírta volna tovább tartani. A dereka roppant egyet és éles fájdalom nyilallt bele.
A szobájában, az ágya mellé kvártélyozta be hű barátját. Dézi nagyot sóhajtott, mikor végre elhelyezte őt. Lehunyta a szemét, és nyugton feküdt. Boldog volt, hogy végre a gazdi fészkébe kerülhetett. Mindenütt az ő szagát érezte, körbevette őt, megnyugtatta. Szerette volna, ha nézhette volna őt, de nem tudott mozdulni. Nem volt semmi erő az izmaiban. Szokatlan volt Érezte, ahogy elfogy, köddé válik a világ körülötte, csak a gazdi illata kötötte még a valósághoz.
János tett-vett a konyhában, de hiába készített magának rántottát, nem ette meg. Szokatlanul gyengének érezte magát. Semmit sem kívánt, csak aludni. Az éjszaka nem sokat aludt, érthető, hogy fáradt. Bezárta a házat, becsoszogott a szobába. Lehúzta a redőnyt. Lassan levetkőzött. Tekintete a telefonra esett. Eszébe jutott a doki. Felhívta. Megkérte, hogy reggel nézzen be hozzájuk. Szűk szavú beszámolója is végtelenül kifárasztotta. János elfészkelte magát az ágyán, lenyúlt és megsimogatta kutyája fejét. Dézi gyengéden megnyalta a kezét, bágyadtan felnézett, aztán becsukta a szemét. Az öreg nézte őt, sóhajtott. Érezte, ahogy lassan könny szivárog végig arcán. Aludnia kell. Aludni, hogy ne kelljen arra gondolni mi lesz vele, ha egyedül marad. Egyedül a kutyája nélkül.
A redőny résein a késő délutáni fények csíkokat rajzoltak a csendes, mozdulatlan szobára. A kopott bútorok között, a nagy ágyon, némán, mozdulatlanul feküdt egy öregember. Arcán ezer ránc, szeme félig nyitva, szája szögletében keserű vonás. Jobb karja élettelenül lógott le, tenyere bágyadtan hevert kutyája testén. A kutya sem mozdult. Teste ívbe rándulva, szeme fénytelenül meredt a semmibe.
Nem háborgatta őket a külvilág. Együtt voltak.
