A különböző Wikipédiákon járva érdekes jelenséggel lehet találkozni, legalábbis az általam ismert nyelvű változatok tekintetében: az angol, német szócikkek tárgyszerű, szikár és általános érvényű definícióihoz képest a magyar meghatározások gyakran ködös gomolygással kezdődnek, és a homályosság csak az adatoknál kezd oszlani, mégiscsak tényekről lévén szó.
Ebben mintegy a hálózati folklór szintjén mutatkozik meg a nyelvhasználat – és még inkább az e nyelven zajló gondolkodás – általános minéműsége. Az elmosódottságban, hozzávetőlegességben és meggondolatlanságban edzett megszokás; a nyelvi, szellemi és mentális ménsztrím.
A reflexió és az önreflexió hiányának nagy nemzeti hagyománya.
A következményeket Nádas Péter pontosan diagnosztizálta: „a magyar nyelvnek nincs önálló és szisztematikus fogalmi reflektivitása, amelyet minden magyar a saját individuális szintjén birtokolna, az a következménye, hogy magyarul mindenkinek, minden egyes beszélgetésben minden téma megvitatását úgy kell elölről elkezdenie, mintha magyar nyelven még soha senki nem beszélt volna meg semmit senkivel. (…) Nagy kultúrákban (…) ez nem így van. Vannak kidolgozott, biztos struktúrák, amelyeket mindenki úgy használ, mint a kést és a villát.” (A reflexivitásról)
Amiből persze nem következik, hogy mindenkinek Kanttal kellene kezdenie vagy végeznie a napját, de még az sem, hogy feltétlenül elemi iskolában oktassák. Bár néminemű filozófiai képzés, nem(csak) középiskolás fokon, nem lenne a népesség ártalmára. Amíg azonban
a kulturális kánon olyan amilyen, és élén olyan irodalmi almárok állnak, akiknek korszakos kvalitásait végtelen vidéki voltuk mellett még a személyiségzavaraik is súlyosbítják. (Bővebben: Psychiatria Hungarica 2012/3)
A magyar filozófiát a szakmai szcénákon kívül, a szélesebb közönség körében Hamvas Béla jeleníti meg; építészek körében nem kevésbé népszerű, mint az irodalmárok között. Jóllehet a gondolkodás elmélyítésében, a nemzeti ködösség eloszlatásában nem kifejezetten jeleskedett. Filozófiai írásaiban vannak nagy intenzitású szövegrészek, de más műfajú megnyilatkozásaihoz hasonlóan ezek is egy szellemi és nyelvi egyvelegbe vesznek bele, ami a koherenciának éppúgy híján van, mint a követhetőségnek.
Munkásságát legpontosabban egykori tanítványa, Kotányi Attila1 jellemezte, amikor szélesebb kontextusban helyezte el: Ha valamilyen világnyelven írt volna, ma ő lenne a new age legnagyobb prófétája.2 Kotányi tudta miről beszél; a szakrális színezetben pompázó szivárványos tarkaság éppoly tetszetős és szintetikus, ígéretes és egzotikus, mint amilyen a „Sciencia Sacra”, a „Hagyomány” a „primordiális” kompozíciója. Jóllehet a „Vízöntő korszak” turbóhabtermelő tanítóihoz képest Hamvas tekintélyes tudásanyag birtokában törekedett „szintézisre”.
Ellentmondásos munkásságát és szellemi alkatát Földényi F. László a 80-as években, népszerűvé válása idején írta le: a prédikátori, iskolamesteri kinyilatkoztatások, az „apodiktikus, ellentmondást nem tűrő kijelentések ugyanis az esetek többségében (…) egy mélyebb tisztázatlanság gyanúját ébresztik fel.”3 És a gyanú kétségkívül megalapozottnak bizonyul.
Ezért nem egészen esetleges, hogy a jobbszélső lápvilágban kútfőként tekintenek rá, és jócskán merítenek is belőle. (Bár ilyes követői vélhetően mély viszolygással töltenék el.)
És ez korántsem pusztán olyan nettó fasiszta szerzők iránti lelkesedése miatt van így, mint amilyen pl. az általa gyakran meghivatkozott Julius Evola. Amikor ugyanis a modernitás elutasításig menő kritikája valamilyen szinkretikus tetszőlegességgel összehordott és mitizált „tradícióval” jár együtt, akkor adva van az első két alapvető kritériuma annak, amit Umberto Eco ősfasizmusnak vagy mindenkori fasizmusnak nevez.4
Amitől persze Hamvas még nem Evola, mint ahogy a lápvilág sem az ő sara.
1 Kotányi Attila (1924-2003) építész, filozófus. Miután olvasta Hamvas Bélát egyik írását, felkereste őt a Fővárosi Könyvtárban 1943-ban és néhány éven át a tanítványa volt. Később Szabó Lajoshoz csatlakozott, és követte őt nyugat-európai emigrációjában, ahol a Szituácionista Internacionálé egyik alapítója lett. – bővebben itt.
2 Ezt a kijelentést az 1990-es években többször is volt alkalmam hallani tőle, magánbeszélgetésben és nagyobb nyilvánosság előtt is.
3 Hamvas Béláról, in A túlsó parton, Jelenkor, Pécs, 1990. 155.o.
4 Umberto Eco: A mindenkori fasizmus, uő.: Öt írás az erkölcsről, Budapest, Európa, 1998.