Mindig örülök annak, hogy ha hanggal dolgozó művészek munkáit látom-hallom. Időről-időre magam is foglalkozom a hanggal – amikor hallgatóvá válok: zenehallgatás közben, vagy váratlanul felcsendülő hangok hallatán. Olykor eszembe jut egy romantikus költő, Eichendorff verse, a Varázsvessző, amelyben azt írja, hogy
minden dologban szunnyad egy dal Schläft ein Lied in allen Dingen).
Amiben először a romantika túláradását halljuk meg; azt, hogy rögtön dalt mond a minden dologban benne rejlő hangról. Mert majd kétszáz évvel később jóval kevésbé hajlunk dalokra és romantikára, viszont tudjuk, hogy a dolgokban valóban rejlenek – ha nem is feltétlenül dalok, de – hangok: a teret, a dolokat és a tárgyakat rezgések járják át.
A fizikai és akusztikai felfedezéseknek köszönhetően ez már huszadik században ismert volt. John Cage számára legalábbis nyilvánvaló lehetett, mert feljegyezte, majd közreadta festő-filmes kollégájának mondását: „A filmes Oskar Fischinger egyik nap ezt találta mondani: „A világ minden dolgában lélek lakozik, amelyet ki lehet szabadítani, ha rezgésbe hozzuk.”
Ebben megállapításban is rejlik némi romantika, de a lélek metafórája mellett a rezgés tárgyszerűsége jut szóhoz. Annak tudása, hogy a dolgok elemi szinteken, a legkisebb összetevőikben is rezgésben vannak. Ami pedig rezeg, az hangot is ad, jóllehet nem feltétlenül hallható, hiszen fülhallásunk a rezgések teljes spektrumának csak töredékére terjed ki. Ezért lehet és kell mintegy kiszabadítani, füllel hallhatóvá tenni őket.
A zenészek és művészek azok, akik hozzásegítik ezeket a hangokat ahhoz, hogy valamennyiünk számára hallhatóvá váljanak.
A hangoknak nemcsak a zenében hallatlan a jelentőségük. Erről győz meg Friedrich Kittler monumentális munkájának egyik kötete, a Musik und Mathematik. A zeneértő és több tudományban is járatos szerző meghökkentő merészséggel, ugyanakkor erős érvekkel azt állítja, hogy a nyugati kultúra a hasadtságát, a fizika és metafizika szétágazása folytán kettéváló világát a zenetudatlanságnak köszönheti. Konkrétabban annak, hogy
Szókratész nem volt zeneértő;
szegényebb sorsú családból származott (apja kőfaragó, anyja bába volt), így aztán nem kapott rendes képzést, aminek akkor az írásbeliség mellett a zene és a matematika is elengedhetetlen részét képezte. Nagy hatású működése nyomán ezért a görög gondolkodás, Püthagorasz óta töretlen alapvonulata megszakadt, mivel már sem a zenét, sem a matematikát nem a logosszal együtt és egyként gondolta el.
Így válik értelmezhetővé tanítványai – így elsősorban az egyébként művelt, arisztokrata származású Platón – zene-ellenessége, és a kozmosz egyként ( zene – matematika – logosz hármas-egységként ) való szemléletének megszűnése. A könyv hatalmas forrásanyagra hivatkozva, meggyőzően támasztja alá ezt a tézist, nagy apparátussal mutatja ki, hogy ez a műveltség beli folyamatosságban bekövetkezett baleset valóban megtörtént és következményei máig terjedőek.
John Cage itt még azért is megemlítendő, mert ő volt az aki a zenét a 20. század közepén más alapra helyezte:
a hangokat a lehető legtágabb kozmikus horozonton, a csend viszonylatában értelmezte.
Ebben bizonyára közrejátszott az a hatás, ami zen-buddhizmus felől érte. Működése úttörő volt a zenében, és azon túl is, de számos párhuzamos törekvéssel találkozott. Bár olykor szögesen eltérő indíttatásból ment végbe, a modern zene, a modern matematika és a modern filozófia története úgy tekinthető, mint visszatalálást ahhoz a szemlélethez amelyben a világnak ezek a vetületei nincsenek széthasítva.
Ezért is örömteli, ha művészek és a zenészek egyaránt elgondolkodnak tevékenységeik és a világ mibenléte felől, ha műveikben egybecsendülnek az egyébként távolinak tetsző dolgok. Ilyen összecsendüléseket látok-hallok Koroknai Zsolt munkáiban is.
Az ÉTERI HANG című kiállítás a K.A.S. Galériában volt látható (1114 Bartók Béla út 9.) november végéig.
Források:
John Cage: A csend, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994
Friedrich Kittler: Musik und Matemathik, Fink, 2006.
