Lassan közeledik a harmadik évfordulója a bezzegországi letelepedésünknek, az akkor kétéves kisfiunk mostanra nagycsoportos óvodás (pontosabban iskolakezdő, hiszen itt integrált csoportok vannak, és csak a legnagyobbakkal foglalkoznak külön, hetente egyszer), hozzá hasonlóan mi is megszoktuk már az itteni életet, anyagi helyzetünk stabil, autónk új, ahogyan albérletünk is szebb és nagyobb, mint a régi. A feltételek kedvezőek voltak tehát, hogy régebbi döntésünkhöz híven, belevágjunk egy újabb gyerek-projektbe, talán még éppen idejében ahhoz, hogy ne legyen túlságosan nagy a korkülönbség a két csemete között, és mindketten részesülhessenek abból a semmihez sem fogható ajándékból, amit egy testvér jelenléte ad hozzá egy ember életéhez.
Mikor már publikussá vált, hogy új jövevény van érkezőben, a családból és az ismerőseink, barátaink közül is sokan megkérdezték, hogy hazajövünk-e szülni? Valójában ez a lehetőség meg sem fordult a fejünkben, de ahogyan nőtt az erre irányuló kérdések száma, úgy jöttünk mind inkább zavarba mi magunk is: otthonról nézve
ennyire természetes lenne, hogy Magyarországon szülessen meg a gyerekünk?
Három éve itt élünk, a nagyobbik ide jár óvodába, itt vannak a barátai, itt van a berendezett életünk: hová költöznénk haza a felkészülés és a szülés idejére, netán vissza a panelba? Számoljuk fel időlegesen az itteni életünket? Vagy véglegesen? De ha csak átmenetetileg is mennénk haza: mit csinálnánk otthon? Legfőképpen pedig: hova járna a nagyobbik, szakítsuk ki megszokott környezetéből, hogy aztán legkésőbb két év múlva, mikor a megélhetés kényszerétől hajtva ismét lakhelyet és országot váltanánk, annál nehezebb legyen neki a visszailleszkedés? Magunkról nem is beszélve? Egyáltalán, miért kellene a hazai, nem éppen rózsás helyzetben lévő egészségügy szolgáltatásait igénybe vennünk, ami egyrészt nem éppen jól vizsgázott a szemünkben a legutóbbi alkalommal, másrészt van bezzeg egészségbiztosításunk, ami teljes mértékben fedezi a kinti szülés, illetve az elő- és utógondozás költségeit? Maradtunk tehát, és egyáltalán nem bántuk meg.
A hazai állapotokat nagyjából mindenki ismeri:
hiába van mindenkinek egészségbiztosítása, a terhesgondozás és maga a szülés is külön pénzbe kerül,
orvostól és helytől függően, ám teljesen függetlenül az egyes kórházak közti valós, és sokszor igen mély különbségektől. Annak idején mi is minden egyes nőgyógyásznál tett látogatás után (legalábbis az akkor fizetésünkhöz viszonyítva) súlyos ezer forintokat fizettünk, illetve természetesen a (jóllehet nem problémamentesen lebonyolított) szülés után is kiperkáltuk a hálapénzt, megszokásból vagy hagyományból, nem tudom. Az orvos mindenesetre eltette. (Talán ő is hagyományból.) A terhesgondozás tehát ennyi volt: havonta, majd az idő előrehaladtával kéthetente vizit a privátpraxisban, ultrahang, cétégé, orvos barátságosan megveregeti anyuka vállát, megnyugtatóan a szemébe néz, és azt mondja, minden rendben van, fizetni az asszisztensnél tessék. A szülésre is teljesen felkészületlenül érkeztünk, miután néhány nappal a hivatalos határidő előtt egy éjszaka a magzatburok megrepedt, a víz pedig elfolyt. A cétégét felrakták, egy álmos szülésznő óránként ránknézett, konstatálta, hogy a baba még él, de a fájások nem indulnak be az oxitocin hatására sem: így vártunk hosszú órákat a császármetszésre, amit végül altatásban csináltak, mivel a gerinc-érzéstelenítés sem hatott valahogyan. A gyermekünk egészségesen világra lett segítve tehát, ám Anya még aludt, mialatt a kicsit gyorsan megfürösztötték, megmérték, bepólyálták, majd az én kezembe nyomták, hogy nyugtassam meg. Mindketten hatalmas sokkot éltek át, és a kórházban töltött néhány nap sem enyhített semmit a traumán, amit mindannyian igyekeztünk gyorsan elfelejteni, abban a tudatban, hogy bizonyosan így kellett történnie. Hogy talán mégsem, arra a mostani szülés, illetve már az előkészületek, és az itteni terhesgondozás ébresztettek rá minket.
Az első és legfontosabb különbség természetesen a pénz. Bezzegországban több-biztosítós modell működik, mi az egyik legnagyobbat választottuk anno, panasz eddig nem volt rá. Alapbiztosításunk van, ami magyar viszonylatokban így is hatalmas havi hozzájárulást jelent anya fizetéséből, nagyjából a 20-25-szörösét annak az összegnek, mint ami a mindenki által kötelezően befizetendő havi minimum Magyarországon jelenleg. Ezen összeg fejében a biztosító nemcsak finanszíroz, hanem sokszor koordinálja is az ellátást, valamint információs anyagokkal látja el a biztosítottat. Szülő nők esetében ez azt jelenti, hogy a biztosító fedez minden szüléssel kapcsolatos költséget, az előzetes nőgyógyászati vizitektől, a benti ellátáson át az utógondozásig, illetve rendszeresen levelez a biztosítottal, informálja a teendőkről, akár a szülés körüli praktikus teendőkről (pl. lista az összeállítandó kórházi csomagról), akár a szülés utáni bürokratikus ügymenetről van szó.
A második fontos különbség, ami szerintem már nem csupán pénzkérdés lenne (illetve annyiban igen, hogy a hazai egészségügyből a megélhetés miatt távozik egyre több szakember, az egyre inkább kontraszelektált itthonmaradókra tehát egyre nagyobb teher nehezedik, így emiatt egyre fásultabbak és egyre kevesebb empátiát képesek felmutatni a beteg felé), az a szervezés és a dolgozók hozzáállásában rejtezik. Valószínűleg mindenki számára evidens, hogy
a szülés minden ember számára, de különösen minden anyának egyszeri és valóban létfontosságú esemény.
Ám éppen ez az, amit mi annak idején az első gyermekünk születésénél valahogyan nem érzékeltünk, sem a kórházi dolgozók, sem az orvosok részéről, hanem sokkal inkább úgy éreztük, hogy egy olyan kötelező feladat előtt állunk, amit így is, úgy is teljesíteni fogunk, essünk túl rajta, a lebonyolítás mikéntje nem is olyan fontos. Hát még az odavezető út.
Unicef és WHO által elindított kezdeményezéshez Magyarországon is 16 kórház szülészeti osztálya csatlakozott, a választás lehetősége tehát otthon is megvan, nekünk pedig éppenséggel szerencsénk volt, hogy a mintafalvi klinikum 2003 óta ennek a programnak is a résztvevője, és pechünk volt annak idején, hogy az otthoni klinika meg pont nem volt, ahogyan ma sem az.
A bababarátságnak szigorú, de tulajdonképpen nagyon egyszerű kritériumai vannak: a résztvevő kórházak azt vállalják, hogy mindent elkövetnek annak érdekében, hogy
a baba és anyukája között ne szakadjon meg a szülést követően egy pillanatra sem az azt megelőző szoros kapcsolat,
valamint kötelezik magukat arra is, hogy minden eszközzel segítik a szoptatást, illetve semmilyen tápszert nem reklámoznak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a szülést követően nem az az első dolog, hogy megmossák és megmérjék az újszülöttet (nem mintha számítana, hogy milyen hosszú és milyen nehéz, hiszen a szülést követően egyébként is veszít a súlyából), hanem az, hogy akár egy császármetszést követően is azonnal az anya mellére helyezzék, ahol rögtön megnyugodhat, és sok esetben szopizni is elkezdhet, azonnal beindítva az édesanya tejelválasztását, illetve megágyazva mindezzel egy életre szólóan harmonikus szülő-gyermek kapcsolat lehetőségének. A szülőszobai nagyon tapintatos ellátás után a babákat éjjel-nappal az anyjuk mellett helyezik el, ez a másik lényeges és praktikus eleme a bababarát-programnak, a harmadik eleme pedig a nyugodt szoptatás körülményeinek a biztosítása, ami a mintafalvi klinikum esetében egy külön szoptatóhelyiségben realizálódott.
A három elem tehát: korai kötés, állandó kapcsolat és zavartalan szoptatás. Nem ördöngősség, nem igényel tulajdonképpen különösebb felszerelést vagy költséget sem, de mindenképpen szakít azzal a XX. századi gyakorlattal, aminek működését az első, magyarországi szülésünk idején még volt alkalmunk megtapasztalni. Nem tudom, hogyan működik otthon jelenleg a bababarát program, a honlapjuk mindenesetre 2010 óta nem volt frissítve, de azoknak az olvasóknak, akik esetleg hasonló helyzetben vannak, mindenképpen azt javaslom, hogy tájékozódjanak. Mert habár Vesalius szerint: mille modis morimur mortales, nascimur uno, azaz:
ezerféleképpen halunk meg halandók, de csak egyféleképpen születünk;
azért mégsem mindegy, hogy egy olyan helyen tesszük-e ezt, ahol ennek az egyféleképpennek a minél kevésbé traumatikus lebonyolítására maximálisan odafigyelnek, avagy egy olyan helyen, ahol csak a végeredmény a fontos. Nekünk Bezzegországba kellett eljönnünk, hogy erre rájöjjünk.
