Mi az esszé?

1.

Három előadás irodalomról és életről

„És a verseket nem írjuk, hanem éljük.”
Hamvas Béla

(Weiner Sennyey Tibor három előadása irodalomról és életről a Kettőspont Színházban a Magyar Széppróza Napja és a Színházi Világnap alkalmából. Az előadások a Kettőspont Színházban hangzottak el, esszé változataik a DRÓTon jelent meg.)

2023. 03.13. 17:00 Mi a vers?
2023. 03.20 17:00 Mi az esszé?
2023. 03.27 17:00 Mi a dráma? (Színházi Világnap, az előadás után a szerző Diogenész című drámája látható Formanek Csaba rendezésében és előadásában.)

(A program megvalósítását támogatta a Kulturális és Innovációs Minisztérium és Nemzeti Kulturális Alap. A program szervezője: a Magyar Írószövetség, az Arany János Alapítvány és a DRÓT és a Kettőspont Színház.)

Miért írunk esszéket? Mi az, amit írunk? Mi az az esszé? Mi nem az esszé? Vajon az esszé nem más, mint „értekező próza”? De miről értekezik? Netán az esszé „kísérlet”, mint mondani szokás, de mit kísérletezünk ki, mire teszünk kísérletet egy esszében?
Az esszé nem szerepel a líra, a dráma, az epika hagyományos hármas műfajában, mégis afféle negyediknek tartják. „Kísérlet” talán azért, mert a szó a francia essai szóból ered, Montaigne nevezte így könyvét, amely magyarul „próbát”, „próbálkozást” jelent, meglehet, nem tekinthetünk el a latin szótól, melyben gyökeredzik, s ez az exagium, amely pedig megmérést, mérlegelést takar. Nem feledkezhetünk el arról a vádról, hogy az esszé nem tanulmány, nem „szakértő” vagy „tudós” írja, hanem egy gondolkodó. Veszélyes, kétségtelenül nagyon veszélyes dolog esszét írni, olyan mintha az ember vékony jégen táncolna a valódi tudás tiszta téli égboltja alatt és a tudatlan mélység felett. Igen, alighanem a költői hasonlatok, is az esszék lehetséges eszközei, de az esszé sem nem líra, sem nem próza, hanem… „esszé”.
Talán az egyik első esszéíró Marcus Aurelius, a filozófus császár volt. A Duna jegén harcolt, a Limesen, védte a birodalmat a barbároktól, vagy a barbárokat a birodalomtól, ezt nehéz lenne megmondani, közben leírta Elmélkedéseit, amelyek az abszolút esszéírói helyzetet mutatják meg. Azóta is minden valamire való esszéíróban (és olvasóban) ez a közös, ez a helyzet.
Mi az a helyzet? Milyen helyzetben van az, aki esszét ír és az aki esszét olvas?
Ez a helyzet a Limesen lenni. A Duna jegén.

Az esszéíró mindig a határon van.

A birodalom és a barbárok között. És elmélkedni, gondolkodnia kell erről a határhelyzetről. Őszinte szavakkal, szépen, emberi hangon beszélni nagyon is emberi dolgokról, gondolkodni az embert meghaladókról, mint amilyen az idő, az élet és a halál misztériuma, a kozmosz és az értelem lehetőségei. Az esszéíró mindig filozófus császár, aki reggel hadba vonul és este leírja, hogy

elmélkedj azon, milyen állapotban kell lennie testednek és lelkednek a halál pillanatában, milyen rövid az élet, micsoda feneketlen űr a múlt és a jövő, milyen esendő minden anyag.”

Az esszé olvasója pedig ott áll sátorban a császár mellett, meglehet barát, tanítvány, vagy maga is császár és rabszolga a maga birodalmában, s hallja e szavakat, s tudja, hogy ezek a szavak róla szólnak. Biztosan sokan vitatnák azt, hogy én Marcus Aureliusig vezetem vissza az esszét, holott nem az esszét, hanem az esszéíró helyzetét látom a filozófus császár helyzetében.

Minden esszéíró kissé filozófus császár, s éppen ezért aligha van magasabb rendű foglalkozás, mint esszét írni és olvasni,

gondolom ezért olyan népszerűtlen és érthetetlen, hogy el kell magyarázni, hogy ha már embernek született valaki, s van lehetősége esszéket olvasni, akkor ki ne hagyja.
Richard Aczel például nem csak hogy tudja miként kell esszét írni, de be is avat az esszéírás rejtelmeibe, elmond mindent, mit-hogyan könyvében. És amikor már azt hinnénk, hogy ezt meg lehet tanulni, akkor hangosan felkacaghatunk, amikor azt írja könyvében, hogy:

Valószínűleg nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy annyiféle esszé létezik, ahány esszéíró.”

– Tőle főleg a viszonylag szigorú szerkezetű angol esszé írását sajátíthatja el a szorgos olvasó, de még ő is belátja, hogy

Noha ez a könyv [vagyis ő maga] korántsem az »egyetlen« és »nyers« esszét vizsgálja, érdemes megjegyezni, hogy hagyományosan az esszét kísérletező, tudománytalan, sőt műkedvelő tevékenységgel hozzák összefüggésbe. A leghíresebb angol nyelvű esszék címei közül is néhány ezt bizonyítja Charles Lamb: A kéményseprők dicsérete vagy J. B. Priestley: A semmittevésről.”

– igaz, igen becsületesen pár oldallal odébb hozzáteszi, hogy „Mint minden útmutatónak, ennek a könyvnek is az a célja, hogy nélkülözhető legyen.” Ha magát az esszét akarjuk megérteni, a középpontot kívánjuk érinteni, akkor nem Aczel könyve az út, igaz, a műfaj kapcsán elmélkedve az ő könyvét idézi az a tudósunk, aki ezt írja:

Függetlenül attól, hogy Richard Aczel munkájából nem hiányzik az angolszász művelődésre oly gyakran jellemző tapasztalati gyakorlatiasság (empirizmus), nehéz volna tagadni, hogy az esszé különösen ad alkalmat arra, hogy valaki kételkedjék a műfajok meghatározásának értelmében.”

Szegedy-Maszák Mihály kicsit később azt írja, hogy:

Fölvetődik a kérdés, vajon ugyanazt értik-e manapság a különböző nyelvterületeken, amikor esszéről beszélnek.”

Vagyis

más az az esszé, amiről azt se tudjuk, hogy mi, ha angol? Más, a nem tudjuk mi, ha francia? És mi a nem tudjuk mi, ha magyar?

Egészen biztosak lehetünk benne, sok-sok esszé elolvasása után, hogy mást értenek a francia esszé, az angol-, az amerikai esszé alatt. De hogy mi ez a másság, nagyon nehéz meghatározni. Egyébként én személy szerint mindig is nagyon európai formának éreztem az esszét, még ha a legjobb kortárs esszéírónak egy amerikait is tartok, Bill Brysont. Az esszé a kivételes kivételek formája, amit így, kimondva, hogy „esszé”, először Montaigne írt le.
Gide az esszé atyjáról, Montaigne-ről szólván ezt találja írni, hogy

Önmagát ismeri; minden más ismeretet bizonytalannak vél.”

– s alighanem elsőre ez a bizonytalanság ugrik ki, ez a kétkedés.

Az esszéíró talán ismeri magát, talán szeretne magán keresztül megismerni minden mást, így saját magát is.

Ugyanakkor a Gide mondat első felével „önmagát ismeri…” Bowen nyomán Mikola Gyöngyi foglalkozik igazán, aki Montaigne-értelmezéséhez, vagyis az esszéről való gondolkodásának középpontjába éppen ezt az önértelmezést, ezt a saját arc feltárását helyezi, s nem a kétkedést.
Ahogy ő írja:

Az arcnak, amit Montaigne fest, elmosódottak a vonásai, sokat hangoztatott nyíltsága valójában rejtőzködés, az arcot mesterien megszerkesztett álarc fedi. (…) Az önarckép Montaigne-nél nem pusztán önábrázolás, hanem ön-teremtés is, a személyiség megfigyelése, alakítása. Nem csak arról van szó, hogy ilyen vagyok, ilyen a természetem, hanem arról is, hogy ilyenné teszem magam nap mint nap. Ebben az értelemben az esszéizálás nem pusztán intellektuális tevékenység, nem csak filozófia, hanem életgyakorlat, a keleti meditációkhoz hasonlatos, azoknak egy sajátos nyugati formája.”

– vagyis:

…az esszék egyik központi gondolata, motívuma, hogy az ember hogyan is készítse föl magát a halálra.”

Már én teszem hozzá, hogy ezek szerint az esszé, bármit is tárgyaljon, bármi is legyen a címe, bárhol is legyen a hazája, a középkori Ars Moriendi hagyomány nem is oly rejtett formája.
A meghalás művészete.

Esszét írni tehát annyi lenne, mint intellektuálisan felkészülni a halálra? Igen. Nem. Talán.

Csakhogy nincs halál művészete az élet művészete nélkül. Jól meghalni csak az tud, aki jól is élt. Az ars moriendi nem más, mint ars vivendi.
Amikor már kezdtem volna belenyugodni ebbe a jól hangzó megoldásba, aggasztott, hogy mint műfaj, még mindig nem tudom definiálni, hogy mi az esszé. Például, amikor a Korunk 1999-es esszé-száma került a kezembe, teljesen elbizonytalanodtam. A nyitó írásban itt Balázs Imre József azon mereng, hogy az esszéírók valójában nem mást formálnak, mint:

Szövegeket az átmenetről, a küszöbtapasztalatról nyelvek, műfajok, éjszakák és nappalok között. Írássá formált átmeneteket. Ez az esszé.” – jelenti ki, majd hozzábiggyeszti, hogy el ne bízzam magam, rövid kis kérdését: „Ez az esszé?”

Székely Jánosról értekezve a bevezető írója kiemeli, hogy Székely az egészet próbálta átlátni, átjárni, szintézist teremteni. Hiszen ahogy saját rögeszméjéről vall Székely:

Napról napra mindinkább be kell látnom, hogy nem sok, nem is egynéhány lángész alkotta meg a világirodalmat, hanem egyetlen, előre és visszagondoló hatalmas és csodálatos elme: az emberiség elméje.”

– ezen kijelentés bizonyítására pedig egy nagy felkészültségű, inkább filozófus, mint költő vállalkozik, de mint a róla szóló esszében Balázs Imre József kiemeli:

A szintézis eszköze pedig – hátborzongató, de – az esszé, a bevallott töredékesség, a küszöbig-juttatás műfaja.”

Ez lenne hát az esszé?
Bár a szintézis eszköze, mégis maga a megtorpanás?
A küszöbön álldogálás?
Egy affektáló filozófus császár tipródása a birodalmak és a barbárok között a Limesen?
A teljességre törekvés formája?
A töredékesség műfaja?
Az átmenet kifejezője?
A meghalás művészete?
Az élet művészete?
Vajon mi lehet az esszé?

Kihagyva, de nem feledve – hogy csak egyet mondjak – Dél-Amerika nagy esszéíróit, Borgest, aki Swedenborgról oly tömören írja:

Azzal foglalkozott, hogy a mennyeket és poklokat látogatta, az angyalokkal és Jézussal társalgott, majd minderről beszámolt nekünk higgadt, világos, metaforákat és túlzásokat nélkülöző prózában. (…) Swedenborg arra invitál bennünket, hogy egy gazdagabb élet által üdvözüljünk. Hogy az igazság, az erény és az értelem által üdvözüljünk.”

– mindezt persze higgadt értekező prózában. Vagyis: Swedenborg valójában látomásos esszében ír mennyről és pokolról. Vagy ott a másik amerikai, Germán Arciniegas, aki azt írja e műfajról:

Nálunk az esszé nem irodalmi passzió, hanem kötelező elmélkedés a különböző korokban felvetődő kérdésekről.”

De esszét írt a saját zülléséről Ady Endre A magyar Pimodanban és nem feledkezhetünk meg arról, hogy az esszé lett a huszadik század egyik legkiemelkedőbb magyar írójának is leggyakoribb műfaja, ugyanis Hamvas Béla is esszéket írt. Őt is foglalkoztatta az, hogy mégis mivel tölti életének nagyobb részét, mi az az esszé, amiket ő ír? Így aztán az imaginárius könyvekről szóló sorozatában

kitalált egy könyvet, ami az esszéről szól, s bemutatta, hogy miről szól ez a nem létező könyv.

Miért nem ő írta ezt a könyvet a saját nevében? Azért mert az esszébe bőven belefér, hogy bármiről bárhogyan szóljon, de mégis megmarad esszének. Hamvas azt mondja, hogy

Az esszé európai műfaj s első íróinak (Bacon, Montaigne) megjelenésével együtt a szellemnek egészen különös helyzete alakult ki. Az esszéíró magatartásának legfontosabb ismertetőjele: az iskolán kívüliség. Montaigne az első ilyen iskolába nem sorolható gondolkozó. Magány, függetlenség, szuverenitás és autonómia.”

Hamvas mintha magáról írná mindezt, majd hozzáteszi, hogy az esszé sem nem vallás, sem nem filozófia, sem nem próza, sem nem művészet, sem nem tudomány. Sem nem ez, sem nem az.
Azt hiszem egy esszében az esszéről nem tekinthetek el az esszé személyességének lehetőségétől. Van, hogy esszét éppen a személyesség teszi hitelessé. Talán ezért érdekel engem is annyira gyötrően, mert valahogy a költészet és a történetek mesélése mellett, éppen az esszét tartom az egyik legemberibb, legméltóbb megszólalásnak. Mégsem lehet olyan könnyen elmondani, hogy mi az esszé, inkább arról lehet beszélni, hogy mi minden lehet az esszé.

Esszét írni bármiről lehet, de nem bárhogyan.

Sok-sok éve egy egész esszé rovatot indítottam, hogy kiderítsem, mi most az esszé. Azért mert az esszé, ahogyan mi is, mintha folyvást változna. Aztán, jó pár esszé és esszékötet megírása után tanítani kezdtem az esszét, az esszéírást, s talán mondhatom az esszé olvasást is. Na nem mintha el tudnám mondani, hogy mi az esszé, de talán pont azért. Ma már úgy látom, hogy

az esszé hitelesebb megszólalási forma összetett történetek, kérdések, helyzetek, gondolatok elmondásakor, mint bármi más.

De hogy ezt a definíciómat rögtön meghaladjam elég csak Szabó Lajos kalligráfiáira gondolnom és akkor már nem is zavar annyira, hogy nem tudom, mi az esszé. Mert Szabó Lajos látszólag csupán filctollal összefirkált lapjaira, s a hozzá fűzött kommentárok együttesére úgy gondolok, mint kész és teljes esszékre, ahol a jel és szöveg között a távolság oly nagy, hogy csak a legmagasabb fokú intellektuális intuíció képes átszárnyalni.
Belefér a világ. Ilyen egy igazi esszé.
Problémát okoz, elgondolkodtat, még az is lehet, hogy összeroppant. A határon áll.
A határon áll, de nem elhatárol, nem lezár, hanem kinyit. Kinyit valamire vagy valakire, aki más. Aki nem én. Aki nem csak az én.
Az esszé ennek a nyitottságnak, ennek a szellemi szabadságnak a kísérlete. A szellemben szabad emberek kiváltsága esszéket írni és olvasni.