Freund Éva: Nagyon szeretnénk, ha beszélnél a munkásságodról. Mivel foglalkozol most?
S. D. Ganbold: Érdemleges, jó dolgot úgysem szoktam mondani, csak hülyeséget beszélek (nevet). Ulánbátori Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központot alapítottam áprilisban. Ennek a lényege az, hogy magyarországi képzőművészek kiállításait és magyar zenekarok és együttesek koncertjeit, különböző tudományágak szakembereinek előadásait szeretnénk szervezni a mongol közönségnek.
FÉ: Tehát a magyar kapcsolatokra fókuszáltok?
SDG: Persze, ahogy a nevéből is látszik. Az Európai Uniós tagországok közül kettőnek van kulturális szervezete Ulánbátorban: a Francia Kulturális Központ és a német Goethe Intézet. Harmadikként a Magyar Központ jött létre. Ezekkel a nemzetközi társintézményekkel közösen is szeretnék szervezni kulturális programokat. Én különösen a magyar kultúra értékeire fókuszálok. Jogilag egy bejegyzett kulturális intézmény vagyunk. Szó van arról, hogy a magyar Külügyminisztérium támogatni fogja a tevékenységünk elindítását – ez még folyamatban van.
FÉ: Hogyan lehet kapcsolódni ehhez a projekthez, akár mint képzőművész, zenész, vagy bármilyen résztvevő?
SDG: Ez nem egy projekt, hanem állandó jelleggel működő kulturális tevékenység. A programokban való részvételhez pályázni lehet. Több magyar művésszel és íróval jó viszonyban vagyok, például Kő Pállal. Rajta keresztül hívta meg tavaly Magyarországra a Forrás Galéria Denzen és Hurelbaatar festőket kiállítani.
FÉ: Kiállításokról volt eddig szó, ez hangsúlyosabb terület?
SDG: Nem mondanám, hogy hangsúlyosabb terület. Lehetőleg évente bemutatnák a műveiket a két ország képzőművészei egymás országában. Ugyanilyen fontosságú, hogy írókat, költőket, irodalmárokat is szeretnénk meghívni. Egy ország kultúrájával foglalkozó intézménynek sokoldalúan kell bemutatnia az adott országot. Nemcsak művészetről lesz szó, hanem tudományos és gazdasági eredményeiről is, ezért bármely tudományág elismert tudósait, fizikusokat, biológusokat, mikrobiológusokat is meghívunk előadást tartani. De jön majd egy kecskesajt-készítő mester is. Mongóliában sok a kecske, de kecskesajtot nem nagyon gyártanak, nem tudják, hogyan kell csinálni.
FÉ: A hagyományőrző szempontok prioritást jelentenek?
SDG: Igen, fontos szempont a nemzeti értékek és hagyományok bemutatása a mai globalizálódó világban. Például idén járt nálunk Vidák István kecskeméti nemezkészítő. De emellett foglalkozunk világhírű magyar sikerekkel, technológiával is, például egy számítástechnikus programozó is tarthatna előadást.
FÉ: Tehát az a lényeg, hogy áramlás legyen a két kultúra között?
SDG: Így van, szellemi értékeket akarunk közvetíteni, a két nemzet kapcsolatait erősíteni minden területen, ahogy fogalmaztad,
hogy áramlás legyen.
FÉ: Magyar prózát és lírát fordítasz, például a Sorstalanságot, vagy Garaczi Lászlótól a Csodálatos Vadállatokat. Az MTA-tól Füst Milán díjat kaptál, 2009-ben pedig megkaptad a Balassi Bálint emlékkard díjat. Miért és hogyan lett a magyar irodalom terjesztése a missziód?
SDG: Szerény tevékenységemet elismerte a magyar szakma, ezért nagyon hálás vagyok. Az ELTE-n végeztem magyar-orientalisztika szakon, pár évig filozófiát is hallgattam. Eddig több mint 100 magyar írót fordítottam mongolra. Gyerekkorom óta érdeklődtem a magyarok iránt. Egy neves mongol tudós, Rinchen mester könyvét olvastam gyerekkoromban. „Nyugaton utazva” a címe. 1956-ban járt Magyarországon doktorálni, pont a forradalom előtt. Rinchen a magyarországi mesterem, Kara György (mongolista, keletkutató – a szerk.) apósa volt. Járt a Magyar Tudományos Akadémián, és utána megírta ezt a szép könyvet a magyarokról, ami inspirált engem. Eredetileg filozófiát akartam tanulni, de azt csak Oroszországban tehettem volna meg. Magyarország már nyugatnak számított, de itt bölcsésznek nem volt lehetőség tanulni, csak az orvosoknak, jogászoknak, gazdasági szakembereknek. Végül 1988 végén mégis sikerült elkezdenem az egyetemet magán úton, önköltségesen, amikor Mongóliában a pluralizmus szele kezdett fújni. Végül is Gorbacsovnak is köszönhetem, hogy ide kerültem.
Schäffer Dániel: Tehát a peresztrojkának is köszönhetjük, hogy fordítasz… A fogyasztói mentalitás hogyan változtatja meg a tradicionális mongol társadalmat? Meghasonlott ma Mongólia?
SDG: A globalizáció miatt az egész világ lapul, és hozzá jön ez a bizonyos fogyasztói társadalom…
FÉ: Azt mondtad, hogy lapul?
SDG: Hát egyenesedik.
FÉ: Úgy érted nincs diverzitás, a kultúra egyre homogénebb?
SDG: Igen. Emiatt kezdek most aggódni, mert
látom, ahogy szorul vissza a hagyományos kultúra.
Mongólia egy gyorsan fejlődő ország, a rendszerváltás előtt is félig mezőgazdasági, félig ipari ország volt. Rengeteg ásványkincse van, és rengeteg az állat is. 47 milliós az ország állatállománya, a kommunizmus alatt csak 13 millió volt. Az ország területe Magyarország 17-szerese és 2 millió 800 ezer a lélekszám, ebből Ulánbátorban másfél millióan élnek. A rendszerváltás előtthöz képest, húsz év alatt megduplázódott az ország lakossága.
Kultúravesztés van. Ma már minden pásztornak van napeleme, televíziója, mobiltelefonon kommunikálnak, Kínából behozott motorral járnak, és nem lóháton. Ami pedig főleg aggasztó, hogy motorral is terelik a nyájukat. A lovak egyre inkább visszavadulnak, nincs lóbetörés, nincsenek eléggé foglalkoztatva.
SD: A kommunizmus alatt nem szorult vissza ugyanilyen drasztikusan a hagyományos életmód?
SDG: Az összes hátrányt, persze, mi is elszenvedtük: kuláküldözés, szövetkezetek…Mongóliában a tibeti lámaizmus terjedt el, aminek hívei évszázadokon át irtották az ősi sámánhitet. 1921 után – amikor orosz segítséggel győzött a népi felszabadító mozgalom – a lámaizmust irtották a kommunisták. A Mongol Forradalmi Néppárt szinte az összes láma kolostort fölszámolta. Ugyanakkor teljesen másképpen viszonyulunk a kommunizmus hatásaihoz, mint Közép-Európában, nem lehet összehasonlítani a kettőt. Nálunk orosz befolyásra alakult át az archaikus, lámák uralta pásztortársadalom, felszámolták az írástudatlanságot, ekkor alakult ki az alap-, közép- és felsőfokú oktatási rendszer, a technikumok. Vasutakat építettek. Az orosz befolyás modernizálta a társadalmunkat. ’41-ben tértünk át a cirill ábécére…
SD: A ’90-es rendszerváltás után nem merült fel, hogy visszaállítsák a hagyományos írást?
SDG: Az alapszintű oktatásban kötelezően tanítják a hagyományos mongol ábécét – és írást, vannak mindkét ábécét használó kiadványok, és az állami hivatalok neve és pecsétje is a régi írással van feltüntetve. De alapvetően a cirill az, ami általánosan használt. A hagyományokat viszont az életmódból következően nem nagyon lehetett elpusztítani. Bár változik a hagyományos életmód, de a tradíció és a szokásjog ma is nagyon erős. Hogy csak egy példát mondjak: az országnak államelnöki határozat által elismert 13 szent hegye van. Ezeken minden évben állami szentelési szertartás van, amelyeken az államelnök vagy képviselője is részt vesz. Ez egyfajta nemzeti egységet szimbolizáló rítus.
SD: Gondolom ezt a hatalmon lévő konzervatív államfő teszi.
SDG: Nem,
Mongóliában nincs meghatározó erejű konzervatív párt. Többpárti demokrácia van, de csak baloldali és még baloldalibb párt van.
A most hatalmon lévő Demokrata Párt a mérsékeltebb, mint a megbukott Forradalmi Néppárt, de mindkettő erősen baloldalinak számít. Nemzeti hagyományok szempontjából Mongólia nagyon jellegzetes ország. A rendszerváltás óta a mindenkori államelnök nemzeti ruhában jelenik meg állami ünnepségeken, a hagyomány újraélesztését jelképezve. Minden elnöki tevékenység a nemzeti hagyomány megőrzését ösztönzi. Például egyik államelnöki határozatban javasolták, hogy minden család, minden hivatal tartson egy lófejes hegedűt (mongolul morin huur), a nemzeti hangszert.
FÉ: A hegy-szentelés lámaista vagy sámán-szertartás?
SDG: Lámaista, tehát buddhista, igen.
FÉ: A sámánok hogy élnek most?
SDG: Szabad vallásgyakorlás van a rendszerváltás óta, ezért
igény van a sámánizmusra is mint hagyományos hitre.
Sajnálatos módon most rengeteg a megélhetési sámán. Ha Ulánbátorból 3-4 kilométerre kimegyünk, már ott lógnak a madzagok, vagy micsodák, alig lehet bemenni az erdőbe, mert szertartásokat tartanak. Ez egy nagyon titokzatos és különleges valami. A sámán transzba kerül, az égiekkel találkozik, ez komoly tudást igényel.
FÉ: Ismersz olyanokat, akik most gyakorló sámánok?
SDG: Igen, és ők inspirálják a többieket… a mongol Országházban is van egy híres matematikus politikus – Magyarországon doktorált – és minden évben látom, hogy növeszti a haját. Kérdezem egy barátomtól, hogy mi a túró van ezzel a professzor úrral. Hát azt mondta, hogy neki már szóltak az égiek, hogy sámánereje, vagy micsodája van.
De történik olyan is, hogy egy gyerek megbetegszik, és sámánná kell válnia. Ha a család ezt elfogadja, az illető teljesen meggyógyul. Akik viszont nem veszik komolyan, azokat nagyobb baj is érheti, a rokonságból néhányan meghalhatnak. Nemrég találkoztam egy fiatalasszonnyal, aki elhivatottan űzi a sámánkodást. 160 fős közössége van. Családok sorsát veszi a szárnya alá szellemileg. Tavaly vagy tavalyelőtt találkoztam vele, forgattunk is együtt.
SD: Ahogy mondtad a népességnek több mint a fele a fővárosban él… egyre többen költöznek be a városba. Így visszaszorul a tradicionális életmód?
SDG: A tél nagyon kemény Mongóliában, mínusz 30 fok sőt éjszaka egyes helyeken mínusz 40-50 fok van. Ha nagy hóesés van télen, ez katasztrófát jelent a pásztoroknak. Ezt a nagy hóesést mongolul zud-nak hívják. 2006-ban volt egy ilyen zud, hatalmas természeti csapás. Több százezer állat pusztult el – ennek hatására a pásztorok elkezdtek beköltözni a városba. A város külső részén állítottak fel jurtákat, piacon árultak termékeket, munkát kerestek… Két-három éve indult csak el, hogy már biztosítva vannak az állatok, és abból a pásztor is kap pénzt.
Törvényileg most minden mongol állampolgár ingyen kap 0,7 km2 földet, egy egész nagy ház elfér rajta. 4-5-6 jurtát is fel lehet állítani. Vidéken ennél több jár, talán ennek a kétszerese. Ez egy igazi jóléti állam lenne (nevet).
FÉ: Szerinted mi a hozadéka számunkra annak, ha közel kerülünk ehhez a nomadizáló kultúrához?
SDG: A természethez tudunk elsősorban közel kerülni. Megismerhetjük a nomád pásztorkodást, az eredeti pásztorkodó életmódot, ami most csak Mongóliában található meg. Mongóliában nincs nagyon ipar, csak puszták vannak. Tizenegynéhány éve német kezdeményezésre született egy nemzetközi hangverseny-fesztivál, minden júniusban van, a Góbi-sivatagban vagy más érintetlen természeti részen művészek játszanak mindenféle hagyományos nemzeti hangszereken. A képzőművészek pedig ezekből a hangokból ihletet kapnak, és gyönyörű képek születnek.
FÉ: Te elképzelhetőnek tartod azt, hogy a helynek van egy olyan ereje, ami mindezt katalizálhatja?
SDG: Igen, persze, a természet ilyen, ihletet lehet meríteni belőle. A puszta közvetlenül ott van, egy nagyon másféle világba csöppensz bele. Amikor 2009-ben a Kaláka együttessel voltunk Mongóliában, a főúttól 3-4 km-re megálltunk, és láttuk, hogy épp kancafejés van. Bementünk egy jurtába, ők ott rögtön elkezdték kínálni, amijük volt. Ez olyan jó, más közeg, közvetlenek az emberek, barátságosak. Teljesen más az atmoszféra. Kumiszt is adtak. Annyit iszol, amennyit akarsz, nem kell fizetni. Fehér ételeknek hívják, amiket nyáron a tejtermékekből készítenek.
FÉ: Szerinted a hely szelleme befolyásolja a műalkotásokat?
SDG: Igen, nagyon szép helyeket választanak. Én nem vagyok ilyen hívő ember, mint a mongol sámánok mondják, hogy minden dombnak, vagy hegynek van szelleme… a szellemek, akik őrzik a hegyet és akkor az belemegy a testébe, de egy művészemberrel nem ez fog történni, hanem ő ihletet kap a természettől.
FÉ: Akkor ez szerinted nem hasonló a művész esetében?
SDG: A természet ilyen, az emberek látják a fákat, a csordákat, és hat rájuk. Például hiába mész Ópusztaszerre, ilyen ott nincs. Viszont Mongóliában köztulajdon a legelőterület, senki egymással nem háborúzik, nincs kerítés sem. Európában pár lépés után valaki más magánterületére érünk. Ilyen szempontból
Mongólia az európaiaknak érthetetlen,
hogy a pásztorok gond nélkül megférnek egymás mellett.
FÉ: Nemrég hallottam a caatan népről. Te mit tudsz róluk?
SDG: Ők egy rénszarvas tartó nép, a Hövszgöl tónál. Ez egy tajga rész, magasan fekszik, télen mínusz 40 fok jellemző. Kunyhókban élnek izoláltan, a mongol társadalomtól elzárva, 300-an vagy 400-an vannak, rénszarvas tartó pásztorok. Tavaly az államelnök járt náluk, hogy megszervezze a hozzájárulásukat, mert semmi segélyt nem kaptak, betegbiztosítást, ilyesmit. A szocializmusban külön termelőszövetkezetként kezelték őket. De mióta piacgazdaság van, csak a turistákból élnek.
FÉ: Sámánhitű nép?
SDG: Azt tartják, hogy ez a terület a sámánhit őshazája. Sámán-erőt adó szent hegyek vannak ezen a környéken. Amikor ott jártunk Sárközi Alíz tanárnővel (Sárközi Alíz mongolista – a szerk.), sátorozó sámánokkal találkoztunk, akik azért jöttek ide az ország más részeiből, hogy erőt kapjanak a hegyektől.
SD: Mennyire élő hagyomány még Mongóliában az énekmondás? Fellelhető ez a modern mongol irodalomban?
SDG: Az eposznak iszonyú nagy hagyománya van. Az énekmondó olyan, mint magyarul a regös. Az idősek átadják a fiataloknak, ez a mai napig élő hagyomány. Nem jelenik meg a mongol irodalomban, ég és föld a kettő.
FÉ: Azért dörzsölgetem a tenyerem, mert úgy érzem, hogy a kettőt most lehetne integrálni. Mintha egy ilyen korszak következne.
SDG: Igen, de a mongol irodalom megrekedt, olyan, mint egy trubadúrlíra… nem progresszív szerintem, bár a mongol írók nagyon modernnek tartják az ötvenes évektől a jelenig ívelő korszak alkotásait. Európában az ősi dolgokból merítkeznek, vagy középkori lírából, biblikus elemekből. Nálunk viszont az irodalom nem szakadt ki a tradicionális közegéből. Fejlődésre, megtermékenyülésre van szüksége. Ezt szolgálhatja egy Krasznahorkai vagy Petri átültetése. Ilyenekre van nálunk szükség. A magyar irodalom végighaladt az irodalmi korszakokon: a reneszánszon, barokkon, a népi mozgalmon, a posztmodernen. Mongóliában az orosz befolyásnál és a szocialista realizmusnál elakadtunk, kész.
SD: Szóval a fordításaid adhatnak ennek egy lökést?
SDG: Remélem. Sokszor nem lehet a nagyobb nyelvű – angol, francia – német irodalmakat jól átadni mongolul. Arra gondoltam, érdekes lehetne kis nyelvű irodalmakat még kisebb nyelvű irodalmakra fordítani, mert ezek közelebb állnak egymáshoz.
Azokat a magyar szerzőket szeretném továbbra is fordítani, akik hatással, befolyással lehetnek az irodalmunkra, és az irodalmon keresztül a szellemiségre. Egy nemzetnek minden műfajt kóstolgatni kellene, mert így lehet az egyensúlyt megtartani.
Egy frivol példa az újszerűségre, hogy egyszer belenéztem a magyar antológia kötetem egy ulánbátori könyvtári példányába, és láttam, hogy a Janus Pannonius Orsolya pinájáról, vagy az Egy buja kurvához fordításainál szinte már kilyukadt a lap, annyian olvasták el – annyiszor olvasták az emberek (nevet). Mongóliában nincsenek erotikus versek.
SD: 2008-ban jelent meg legutóbb Magyarországon kortárs mongol irodalmi antológia. Te nem tervezel egy újabb összeállítást?
SDG: De igen, már el is kezdtem válogatni a neveket, de egyelőre elakadtam 33 névnél. Úgyhogy folyamatban van. Most U. Hurelbaatar mongol költő haikuit fordítom magyarra.
Nehéz feladat, mert ő nem klasszikus haikukat írt, tőlem tudta meg, hogy a klasszikus haiku forma öt, hét, öt szótagból áll. Ezután ebben a formában átírta a költő, és én már ez alapján ültettem át magyarra. Most a Balassi Kiadónál megjelenés alatt áll ez a haiku kötet, Pápai Éva festőművész illusztrációival.
Az interjút készítette Schaffer Dániel és Freund Éva. A fotókat készítette S. D. Ganbold.
