„Mint tudjuk, a bölcsészeti tanulmányoknak körülbelül semmi értelmük, legfeljebb az egyetemi tanársegédi állásra eséllyel pályázó, legtehetségesebb diákok húzhatnak hasznot belőlük – tehát az a fura helyzet áll elő, hogy van egy rendszerünk, amelynek létjogosultsága a saját újratermelése, és több mint 95 százalék hulladékot gyárt.” – írja az egyébként általam nem túlságosan kedvelt és semmiképpen sem valami nagyra tartott, ámde a „közönség és a szakma” és különösen az eladások számát tekintve kiemelkedő Michel Houellebecq, a Behódolás című ponyvájában, ami a Szürke ötven árnyalatának kicsit keserűbb, kicsit impotensebb, kicsit európaibb, de főleg álintellektuálisabb változata, legjobb esetben is paródiája. És bár Svégel Fanni nem véletlenül jegyezte meg, hogy „a szerző is mindig kikéri magának, hogy ez csak fikció, bármi hasonlóság a valósággal… csak blabla” – azért az teljesen világos, hogy a többség ma így gondolkozik a bölcsészekről, kevésbé Franciaországban, annál inkább Magyarországon, vagyis: „több mint 95 százalék hulladék”.
A politikának ehhez csak annyi köze van, mint a médiának, vagyis, hogy felelős mindazért, ami történt.
A rendszerváltás utáni Antall-kormányban még kaptak helyet bölcsészek, a korai Fideszben még megfért komolyabb szerepben is egy Pokorni Zoltán mondjuk, aztán mindent eluraltak a jogászok – megjegyzem, hogy semmi bajom nincs a jogászokkal –, s a homályos elképzelés a bölcsészekről általánossá vált, hogy azok nem mások, mint „romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomások”. És ezzel Orbán Viktor, akárcsak Michel Houellebecq, igazából csak egy olyan konszenzust mondott ki, amit mindenki képzel, de senki sem mond. Más kérdés, hogy nem igaz.
A média ugyanúgy kivette a részét a történetből, azzal, hogy egy szerencsétlent szarukeretes bölcsészparódiának öltöztetett, majd szívatott egy valóságot imitáló műsorban, aminek természeten sem a valósághoz, sem a műsorhoz semmi köze sem volt. Ellenben cirkuszt kapott a nép, ha kenyeret nem is. A reggeli és esti beszélgetős műsorokból messzire száműzik az értelmes dialógust – tisztelet a kevés kivételnek –, és sok esetben az irodalomról való diskurzus megállt az önsegítő könyvek szintjén.
Ha már könyvek, ne felejtsük el, hogy a nagy könyves cégek és könyvesboltok ugyanúgy tehetnek arról, hogy mit olvasnak és különösen, hogy mit nem az emberek, mint a média vagy az oktatás, hiszen nem mindegy mit teszünk ki és hova.
Hogy végeredményben a bölcsészettudományok és a bölcsészek marginalizálása, lenézése és semmibevétele mire ment ki, mára már teljesen világos.
A bölcsész ugyanis azt (is) tanulja, hogy a szöveg mögé lásson, forrást keressen, és a kijelentés igazságtartalmát (ha van, ha nincs).
Lássa a kontextust, lássa a hivatkozást, lett légyen az a bölcsész történész, irodalmár, vagy nyelvész. A bölcsészt gondolkozni tanítják meg – már amennyiben valóban bölcsész –, és a gondolkodó emberekkel nagyon sok gond van. A bölcsész például ugyanúgy hibázik, mint bárki más, csak őt ez zavarja, és rá mer kérdezni, hogy „bocs, de mégis mit hibáztam”? Amíg saját magával szemben kérdez kevésbé zavaró, mint amikor a politikával vagy a médiával szemben mer kérdezni, hogy miért van ez így vagy úgy? Miért hibáztok annyit? Miért hibázunk? Mik a hibáink? Mert vannak. Nekem is. Nektek is. Nekik is.
A bölcsészekkel szembeni negatív közbeszéd, közvélemény, amelynek lényege, hogy semmit sem ér az a tudás, amit egy-egy bölcsészkaron hosszú évek alatt igenis össze lehet szedni, semmi másról nem szól, mint az intellektus elleni primitív lázadásról. Arról, ami miatt a tanárok vagy az orvosok csak nagyon nehezen nyerhetnek, csak nagyon nehezen érhetik el kitűzött céljukat, és ami miatt csak nagyon vonakodva és lustán áll egy ország a teljesen értelmes és közös cél mögé, hogy igenis,
tökmindegy, milyen kormány vagy ellenzék van: az oktatás és az egészségügy nagyon fontos közös ügyünk.
Arról van szó, hogy könnyebb arra hivatkozni, hogy „a tanárok úgyis csak megint még több pé’zt kérnek”, mint elolvasni a 25 pontjukat. Arról, hogy könnyebb magánrendelésbe elmenni, mint szembenézni azzal, hogy miért mennek el az országból az orvosok és miért halnak meg fertőzésekben betegek. Arról van szó, hogy könnyebbnek tűnik nem olvasni, mint olvasni. Pedig.
A nettó primitivizmus diadala semmi más, mint az, amikor majd a tanárok, az orvosok, az írók és művészek, a filozófusok, a bölcsészek és más „diplomás semmirekellők” lesznek a hibásak azért, mert itt tartunk. És ha azt gondoljátok, hogy ettől távol állunk, akkor majd térjünk vissza néhány év múlva újra erre a témára, mert biztos vagyok benne, hogy erre megyünk. Rá. Én leszek a legboldogabb, ha beláthatom, hogy tévedtem.
Éppen a humánumot kezdjük semmibe venni, azt, ami igazán értékes és fontos.
Sajátos antihumanizmus készül, aminek csak előőrse a mai politikai közélet és közbeszéd, a mai média (beleértve a közösségi médiát is) jelentős része, az a gyűlölet-, és harag-malom, amibe akarva-akaratlan mindannyian tipródunk.
Mit lehet tenni?
Örülök, ha ez a kérdés még felmerül.
