Hamvas és a humor

1.

„A humor az utolsó fátyol. Levethető?  Igen, de nem ajánlatos. Az egyetlen helyes, ha az ember leborul előtte és imádja, és azt mondja: Sajnos túl bölcs vagyok ahhoz, hogy szépségedet megérintsem.”

- írja Hamvas Béla a Karneválban, amelynek egyik legfontosabb stílusjegye éppen a humor. De mi ez a humor, milyen ez a humor, amelyet a valóságon utolsó fátyolként, míg az embereken utolsó maszkként ismerhetünk meg Hamvas írásaiból?

A legjobb írás Hamvas humoráról Thiel Katalin tollából született, ő hívja fel a figyelmünket arra, hogy álom, mámor, humor hármasa szorosan összetartozik Hamvas írásaiban, vagy ahogy fogalmaz:

„Hamvas azonban a mámor és az álom mellett az éberség harmadik formájaként emlegeti a humort, amelyben hasonló eksztatikus felfokozottság és organikus kényszerítő erő sűrűsödik. Ennek lényegét Hamvas meg is fogalmazza. Szerinte a humor az alapállásról való tudás elveszíthetetlensége.”

Thiel Katalin: A humor, mint az éberség egy formája.

Ha Hamvas Béla szatirikus írásai után nem is tudatosítják sokan, de egészen biztos, hogyha Thiel Katalin írását figyelmesen végigolvassuk, akkor megérthetjük, hogy

Hamvas humora nem a humoristák és parodisták humora, nem a fekete humor, végképp nem a genitáliáknál és közhelyeknél feljebb nem emelkedő profán humor, hanem valami, amit Hamvas Béla fehér humornak is hívott.

Ez a fehér humor olyan, mint az éltető nedv, amely a testben az ókori orvostudomány szerint ott kering, és segít elviselni az élet elviselhetetlenségét, vagy helyzetünk sajátos kiszolgáltatottságát. Amikor 1929 és 1931 között írott korai szatíráit olvassuk Hamvasnak, különösen mondjuk a Juregiát, akkor lehetetlen nem rá gondolnunk és sajátos helyzetére saját hazájában:

„Janus filozófus a határtalan terek és a végtelen idők kellős közepén egy Juregia nevű országban élt.

Juregia ezer éves állam volt, és mint a tudósok megállapították, három, egymástól fajban, nyelvben és vallásban különböző nép egybeolvadásából keletkezett. Nem olyan régen még azt hitték, hogy ez a három nép a jurég, a varég és a herég volt. Azonban ez a feltevés azóta megdőlt, és kiderült, hogy a szavak végén lévő „g” és az előtte lévő magánhangzó megnyújtása turk hatás, és tulajdonképpen többesszámképző. A három nép neve tehát eredetileg jure, vare és here volt.

Juregia népe a jure fajt, a vare nyelvet és a here vallást vette át. Az ország mai neve a jure nép nevéből ered, nem a latin jus és regnum szavakból, mint régebben gondolták, így nem azt jelenti, hogy a jog országa. Az ország államformája kapitalisztikus paraszt királyság volt diktatórikus alkotmánnyal, hivatalos címe pedig Juregia Királyi Köztársaság.”

Hamvas Béla: Juregia. Nehéz nem szatírát írni. Medio. 2016. 13. o.

Thiel Katalin idézett dolgozatában, ezt a sajátos helyzetet saját hazájában így fogalmazza meg:

„Az ilyen helyzeteket csak humorral lehet átvészelni. Hamvas humora azonban nehezen feltérképezhető, igen enigmatikus. Jó néhány írásában érezhető a külvilággal szembeni ideges ellenszenv, az idioszinkrázia, s mindez gyakran keveredik a ressentiment bosszantó-fájó érzésével. Az írások nagy részét azonban átjárja valamiféle földöntúli, felhőtlen derű, amelyet Hamvas fehér humornak nevezett el.”

Thiel. i. m.

És alighanem itt rátapint arra, ami ebben a fehér humorban rejtve marad, amiről tudunk, de nem beszélünk, mert szégyelljük, mert érezzük, hogy nem csak közünk van hozzá, nem csak érintve vagyunk benne, hanem mi magunk is nyakig benne vagyunk a pácban.

Hamvas ideges ellenszenve a modern világgal szemben egyáltalán nem egyedülálló. A modern ember minduntalan kapaszkodókat keres, biztos pontokat, amelyek igazolják létét, reményeit, megmagyarázzák a megmagyarázhatatlanul összekuszálódott és összehazudozott világot. Ezért hisznek rögeszmékben, ezért van olyan nagy divatja például az összeesküvés elméleteknek, amely a csoportos rögeszmék esszenciális példái. Belehelyezkedni valami kényelmes hülyeségbe, amely mindent megmagyaráz és mindenre magyarázat. A világ azért ilyen, mert … - és a  … helyére tetszés szerint beírhatjuk az aktuális rögeszme tárgyait a zsidóktól kezdve, a cigányokon, a nőkön, az eszkimókon, a nyugattól a keletig, az összes többi népen át a gyíkemberekig mindent.

Csak egyetlen egy valamit nem szabad kimondani, mégpedig azt, hogy nem tudjuk.

Nem tudjuk miért ilyen a világ.

Talán vannak elképzeléseink és elméleteink, de egészen biztosan nem tudjuk megválaszolni a nagy kérdéséket. Nem tudjuk, hogy miért inkább van valami, mint nincs. Nem tudjuk, hogy miért, miből és egészen pontosan hogyan keletkezett a világ. Van persze, aki szerint a teremtés által, s van aki szerint az ősrobbanás révén, de ezek vallásos vagy tudományos elképzelések és elméletek. Nem tudjuk.

Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy egészen pontosan mi történik velünk a halál után. A testtel talán és részben igen, de velünk, lényünk leglényegével, ugyan mi? Nem tudjuk. Hihetünk különböző túlvilágképekben, vallhatunk tudományos és ateista elképzeléséket, de ez nem tudás.

A tényleges tudás a tapasztalat és az elmondhatóság metszetén fakad és a megvalósítás szintjén él.

Bevallani azt, hogy szinte minden lényeges kérdésről vannak elképzeléseink és elméleteink, de valójában a végső kérdésekről nem tudunk semmit, vagy leginkább csak sejtéseink vannak, az sokkal dehonesztálóbb, mint az, hogy kitaláljunk valami kényelmes elképzelést és abba ringatjuk magunkat. Hamvas Béla pontosan tudta, hogy nem elég tudni, meg kell valósítani. Vagyis nem elég tudni a védák bölcseletéről, a kereszténység lényegéről, Buddha tanításáról, mindezt realizálni kell az egyéni életben.

Vajon neki sikerült? Vajon ró-e ránk bármilyen felelősséget az, hogy élt egy író, aki erről írt? Szükséges-e nekünk is megértenünk, hogy helyzetünk menthetetlenül nevetséges, ahhoz, hogy egyáltalán normálisak maradhassunk?

Kevés helyen adja ki magát annyira Hamvas, mint éppen ott, ahol leghumorosabb, ahol leginkább nevetni támad kedvünk, miközben ebben a nevetésben benne van a sírás is, a hülyeségtől való szenvedés felett érzett keserves nevetés ez. A hülyeség pedig leginkább ott forr ki esszenciálisan írásaiban, ahol az úgynevezett emberi viszonyokat, másképpen mondva a társadalmi jelenségeket írja le.

„Hamvasnak valószínűleg nincs más választása, csak ezzel a fehér humorral tud fölülemelkedni kora társadalmi-politikai visszásságain.”

Thiel i. m.

S eme visszásságok visszhangoznak nem csak az említett Juregia című írásában, hanem A nagy ember, a Ruvenzori című és szinte valamennyi szatírájában. Azon nevet, hogy a mindenki maszkokat hord és hogy senki sincs a helyén. Ez a karnevál-élmény, amely írói alapélménnyé és főtémává emelkedik, mire az Ördöngösök című első kisregényétől a Karneválig ér.

2.

A sajátos, hamvasi „fehér humorban” van még egy elem, ami nem mellékes, ez pedig a többhelyen kibukkannó nyelvi lelemény, töredékességnek álcázott teljesség, amely a Karnevál regény-nyelvét is meghatározza, akár ha csak azt nézzük, hogy hogyan nem kezdődik és hogyan nem fejeződik be a könyv, csak éppen megszólal GONG, vagy akár mondjuk az alábbi kis részletet, melyben a terminológiát, a gondolkodókat, sőt, talán saját magát is:

„Mondták, hogy a hegyibetegség kínos, de nem törődtem vele. A vonat lassan haladt föl, Mandarru felé, már kétezren túl volt, amikor rosszul lettem. Az állomáson kiszálltam, hogy a légnyomáskülönbséget megszokjam. Átkozott sorocho. Vagy tizenöt ember feküdt ott hordágyakon, a betegség különböző stádiumaiban. Én is lefekszem.

Mellettem hosszú vékony férfi, arca sapkájával letakarva. Felöltővel és pléddel borítva. Mikor odamegyek, egy pillanatra felnéz.

Josiah Pen, american citizen. And you?

Michael Winemaster. Hungarian.

Ó, szólt Pen nyögve, mindig az volt a vágyam, hogy a sorochót egy magyarral töltsem -

Ön kvéker, Mr. Pen?

No. Miért kérdi?

Mert úgy reszket.

Nem hitfelekezet. Sorocho -

Sápadtan fekszik, időnként nyög.

Ön valamin gondolkozik, Mr. Pen?

Yes. Én sokat, úgyszólván állandóan gondolkozom. Azt hiszem, én gondolkozó vagyok. Érti? Mint Platón, de nagyobb. Én úgyszólván állandóan gondolkozom. El tud ön ilyesmit képzelni?

Nehezen. És most min gondolkozik?

Én most filozófiám egyik örök tételén gondolkozom. Sose hittem volna, hogy ez a hegyibetegség -

Szünet.

Sorocho -

Szünet.

Mégis, mondom én nyögve, mégis mi az ön nagy problémája?

Hallgassa meg. Talán megérti. Milyen kedélyállapotban van az az ember, akinek nevét az újságban kiírják, és tudomására jut, hogy e papírral egy ismeretlen fenekét kitörli?

Felsóhajtok.

Ön, Mr. Pen, tényleg nagy gondolkozó. Nagyobb, mint Platón.

Második pont. Az újság önnek nem nevét, hanem arcképét közli, s akkor valaki, akit ön nem ismer, és sohase fogja látni, fosos fenekét az ön arcképével kitörli. Ez az eset súlyosabb -

Nyögés. Szünet.

És ön, kérdem, ezt a problémát megfejtette?

Nem, Mr. Winemaster, eddigelé még nem tudtam megfejteni. Ön talán -

Azt hiszem, ez kakotropizmus -

Erre már én is gondoltam.

Pen nyög és böfög.

Ön azt hiszi, hogy kakotropizmus? Nem felületes ez? Mit gondol? Én inkább a synkakotikus és diakakotikus kakoton kakoidok metakakozisának tartanám -

Igaza van, mondom én émelyegve, de csakis kakomentális síkon -

Szóval ön a hypnokakotisták álláspontján van?

Egyszer beszéltem a hierokakophant főemberrel -

Kakopoliszban?

Úgy van. Név szerint Kakomantusszal -

A kakozófia fejével -

És a kitűnő kakológussal. Ő volt az, aki -

A kakolatriát elvetette -

A kakomániát is és parakakoplex kakometrikus alapokra helyezkedve subkaoid kakográfiára támaszkodva -

Folytassa csak -

A kakocentrikus kakomániát -

Értem. Ez a kakomontán felfogás -

Ön ezt elveti?

Kakodiktikusan. Amikor én Grand-Kakoniában jártam, és Kakonagorasz tanítványa voltam, a kakokephaloidák mesterével -

Hallottam róla. Ő a hivatalos kakophorosz, Kakomegasz fia és a pseudokakonidák üldözője -

És a deuterokakonomia megalapítója -

Kakophil -

És kakophag -

És a kakofizita rendszer hirdetője -

Élete végén kakopisztolyával önmagát kakonlőtte. Ön tehát azt vallja, hogy az, akinek nevével vagy arcképével az emberek feneküket kitörlik, az kakopathikus telekakózis állapotába kerül -

Yes. Amely telekakózis kakoformációja, mihelyt az öblítőt meghúzzák, hydrokakózissá alakul át, és kakocendenssé válik -

Ugyanakkor kakotelész -

És ultrakakophil -

Thanks. Kakotechnikám előszavában külön hálámat fogom kifejezni ön iránt, mint a reálkakológia szakértője iránt -

Kitüntet, Mr. Pen. Én csak kakodidakta vagyok, ha van is némi kakopraxisom -

A kakodicea szempontjából ez -”

Hamvas Béla: Karnevál.

Az, ahogy a végén lecsapja, nem fejezi be a dialógust számtalan más, hasonlóan szatirikus írásában is megfigyelhető. Ez a befejezetlenség nem hiba, végképp nem elmismásolás, sokkal inkább stílusjegy és eszköz, amivel az ilyen és hasonló beszélgetések végtelen hülyeségét és ebből fakadó humorát érzékeltetni tudja.

Czakó Gábor ezt úgy fogalmazza meg éppen a Karnevál kapcsán (is), hogy:

„Hamvas Béla a magyar irodalom leghumorisztikusabb írója. Könnyű neki, mert ezt a szót ő alkotta a saját alapállása egyik oldalának megvilágítására.”

Czakó Gábor: Humorisztika, derű és kenyőcs.

A humorisztikának ezután egész komoly irodalma lett, számtalan előadást és dolgozatot írtak róla, az írók mind-mind humorisztikusak akartak lenni Juregiában és azon túl is, csak sajnos a helyzet az, hogy mint utóbb kiderült Hamvas nem a Karneválban (II. 141.) leírt humorisztikai alapállás eredetileg humormisztikai alapállás volt. Az életműkiadás problémáit máshol tisztáztuk, most legyen elég annyi, hogy bizonyíthatóan Hamvas Béla a Karnevál eredeti kéziratában (illetve autorizált gépiratban is) humormisztikát írt, amit átírtak a későbbi „szöveggondozók”. Az inkriminált szövegrész egyébként így hangzik:

„(…) a tripla őrület, amit én humor(m)isztikai (sic!) alapállásnak nevezek:

első: nevetek, mert őrjöngök;

második: nevetek, mert őrjöngök és ezt tudom;

harmadik: nevetek, mert őrjöngök, mert tudom, hogy szeretet nélkül vagyok, és ebbe bele kell őrülni, és szeretet nélkül őrjöngeni kell, és ez az őrjöngés a nevetés.

A humor(m)isztikai (sic!) nevetés a tulajdonképpeni és a valódi nevetés, a szeretet nélkül való élet őrületének tudásába való beleőrülésből fakadó nevetés, a tulajdonképpeni komédia alapállása, mondom, a -

Éljen, kiáltott Bormester. Igazán ragyogó volt. De most engem is szóhoz juttathatna -”

Hamvas Béla: Karnevál. II. 14.

Nos, lehet legyinteni és azt mondani, hogy teljesen mindegy, hogy akkor Hamvas humorisztikát és humormisztikát írt, de nem az. Mert mást jelent a humorisztika, humorisztikus, mint az, hogy humormisztika, vagy hogy valami humormisztikus. Egyik talán csak annyit - nagyon leegyszerűsítve -, hogy humoros, másik viszont azt (is), hogy humoros és misztikus egyszerre.

Különösen fontos lehet ez, ha az idézett szöveghelynek megfelelően arról beszélünk, hogy mi az a humormisztikai alapállás, vagyis, ahogy maga Hamvas Béla mondja:

„…a (humormisztikai alapállás) szeretet nélkül való élet őrületének tudásába való beleőrülésből fakadó nevetés, a tulajdonképpeni komédia alapállása”.

Lehet, hogy a korábbi szerkesztőnek (Kemény Katalinnak és Dúl Antalnak) igaza volt? Hamvas nem akart a humoros és a misztikus szavak szóösszerántásával újabb terminust gyártani, inkább csak valamilyen irányzatot szeretett volna meghatározni, mert ha volna humorisztikus, akkor lehet humorizmus is, ami van is, hiszen Luigi Pirandello hosszasan értekezett róla azonos című tanulmányában már 1908-ban. Vajon valamilyen elgépelés vagy félreolvasás eredménye ez? A dolgot csak a filológiai eszközeivel lehet eldönteni. Vagyis meg kell nézni azt a kéziratot (vagy a szerző által utolsónak jóváhagyott gépiratot), ahol az inkriminált szöveghely van, s akkor el tudjuk dönteni a kérdést És ha megnézzük, akkor

láthatjuk, hogy Hamvas Béla, a szerző azt írta, hogy humormisztikai, és nem azt, hogy humorisztikai és kész. Vagyis Hamvas igenis összekapcsolta a humort és a misztikát, méghozzá egy szóban, minden negatív konnotáció nélkül.

Mivel itt egy alapfogalomról volt szó, akár a Karnevált nézzük, akár a hamvasi életművet, fontos volt utána menni, pontosan mellé rakni, hogy mi volt az eredeti szerzői szándék, s mi az utólagos szerkesztői elképzelés. Persze még az is lehet, hogy sorsszerű ez az elírás, s az utókort nem kicsit tréfálta meg ezzel Hamvas későbbi kiadója. Csak hát éppen az a baj a sorsszerűséggel, hogy az is csak maszk, s egyedül annak nincs sorsa, vagy démona, őrülete, aki képes levenni magáról a maszkokat, vagy akin eleve nincs is, mert az álommal, mámorral, humorral átitatott létében éber tud maradni. Erről szól a Karnevál utáni pillanatot megragadó Nem mind arany, ami réz című vígjátéknak nevezett, egyetlen fennmaradt színpadi műve Hamvasnak.

3.

Milyen lehet az álommal, mámorral, humorral átitatott lét, ahol az ember éber tud maradni? A Nem mind arany, ami réz című vígjátékban egyedül a Bolond az, aki erre képes. Darabos Pál könyvében részletes leírását adja ennek a darabnak, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy Hamvas Béla ezt egy rendező barátjának kérésére írta:

„A vígjátékot Németh Antalnak, egyik legkitűnőbb rendezőnek a felkérésére írta, amikor a rendező Kaposvárott (1956-1957) és Kecskeméten (1957-1959) dolgozott.”

Darabos. II. 137. o.

Ismerve Hamvas életét sajnos életében nem túl meglepő módon a darabot soha nem mutatták be, annál furcsább azonban, hogy azóta sem, s csak az utóbbi időben dolgozik rajta Formanek Csaba a lendvai magyar színházzal, tudtommal. (A darabot be is mutatták Lendván, 2018. szeptember 23-án, a Magyar Dráma Napján, november 8-án pedig Szentendrén fogják! - Megj. szerk.)

Nem mellesleg Hamvas a kéziratot  Tiszapalkonya és otthona között a vonaton többször átdolgozta, újraírta, ceruzával felülbírálta, végül is nehezen lehetne azt mondani, hogy valaha is befejezettnek tekintette. Ilyen esetekben a filológia mindig az utolsó, szerző által jóváhagyott változatot tekinti véglesnek. Nekem ez a gépirat megvan, rajta ez szerepel: „1956.VIII.30. - IX.14. Bpest - Szentendre - Tiszapalkonya 1957.IX.26. - vonat.” vagyis a darab megírását a XX. századi magyar történelem legforróbb időszakára tehetjük.

Kénytelen-kelletlen - különösen a darab megismerése után - fel kell hogy merüljön a kérdés, hogy szerzőjére hatással volt-e az 1956-os októberi forradalom és annak csúfos leverése?

Ezt a kérdést Darabos is kerülgeti, de végül - részben joggal - arra jut, hogy Hamvas szélesebb horizonton gondolkodott, azért egyszer érdekes lenne mondjuk a szintén 1956-ban készült és betiltott Eltüsszentett birodalom című filmmel összevetni.       

De alighanem igaz, hogy ha valaki ennek a vígjátéknak a hátterét vizsgálja, akkor nem elég, ha Hamvas és 1956 viszonyát vizsgálja - amit megtettem másik esszémben - hanem eme darab mellé, mintegy a szerzőről való háttérinformációként kell vennie a Sareptát (lehetőleg az új, 2018-as kiadást), amely az ötvenes évek leírása, és különösen és elsősorban Hamvas Shakespeare-ről írott gondolatait, elsőként a Hódolat William Shakespeare géniusza előtt, majd a Titkos jegyzőkönyvben közölt Arlequin és a Kései művek melankóliája című esszéket. Nem mellesleg ezt a három esszét egyébként később Hamvas összekapcsolta és egy teljesen új művet alkotva fejlesztette trilógiává, Darabos szerint (II. 138. o.), amely írása Shakespeare születésének 400-dik évfordulójára készült, de végül nem jelenhetett meg a Látóhatár c. folyóiratban 1964-ben. Mindez csak a háttere az életművön belül Hamvas egyetlen színpadi művének, amelyben kétségtelenül számos utalás van Shakespeare műveire, akár az Athéni Timonra, akár Hamletre.

A Nem mind arany, ami réz, úgy kezdődik, hogy a koldusoknak arany helyett réz pénzt dobnak, a koldusoknak szánt (mert külön főznek nekik, hiszen nem ehetik ugyanazt) káposztafőzelékben romlott a hús, majd gyakorlatilag betiltják a koldulást is. Medárd király, Decius királyfi, idősebb és ifjabb Bazil, a Kancellár, a Rendőrfőnök és a többiek mind-mind maszkot hordanak, a nép hömpölyög és csak önnön érdekeit nézi, a fő huncut, a Rendőrfőnök, aki képes még arra a gaztettre is, hogy igazat hazudjon. A vígjáték konfliktusa szinte gyermeki, Medárd őrülete körül mozog, akivel egyedül a Bolond őszinte.

Amikor a klasszikus, színdarab a színdarabon belüli tükörben Medárd megpillant mindenki mást, egyedül saját magát nem ismeri meg, s Hamvas Medárdon keresztül önreflexív:

„MEDÁRD (hangosan nevet) Ő is! Mind, mind, kivétel nélkül mind! A miniszter, a rendőrfőnök, Bazil, a többi is biztosan mind megrökönyödött, még a királyné is. (nevet)

BOLOND Az önismeret, felség, ma nem korszerű. És minél magasabb körbe emelkedünk, annál kevésbé.

MEDÁRD Ez az. Önismeret. Megtaláltad a szót, amit kerestem. Hiába, csak a bolondot kell megkérdezni. Olyan, mint az orákulum. Önismeret! Ez az, ami e hölgyekből és urakból hiányzik, annyira, hogy már csaknem vétkes, de ha ártalmatlan is, mindenképpen hallatlan nevetséges. A darabnak voltak hibái, elismerem, de hatásában utolérhetetlen. (felnevet) Szerzőjét szeretném megismerni. Ajánlanám neki, hogy művének másik felét is írja meg, azt, ami az előbbinél is mulatságosabb. Önismeret! Írja meg azt, hogy az embernek bemutatja önmagát olyannak, amilyen, cinikusnak és rövidlátónak, ostobának és hiúnak, olyannak, aki saját érdekét sem látja, a rögeszméitől elvakult, bemutatja pontosan, és az ember, akinek képét megmutatta, másra mutogat, íme ez volt az a nevetséges eszelős szamár. Ezt írja meg a színdarabban! (nevet) Az önismeret, urak, nagy dolog! Sajnos udvarunkban nem eléggé ápolt tudomány. Senki sincs közületek, aki magába száll és azt mondja, botorul éltem eddig, most feleszmélek, e pillantás a tükörben kijózanított! Senki! Mindegyik a másikra sandít és magában mulat, hogy a másikat kinevették!”

Hamvas Béla: Nem mind arany, ami réz. Nehéz nem szatírát írni. Medio. 2016. 458. o.

- mondja fennhangon Medárd király, miközben saját magát nem ismeri fel a tükör kellős közepén. Igen, kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint Medárd, amikor nem vagyunk hajlandóak felismerni, hogy Hamvas nekünk is tükröt tart, főleg nekünk olvasóinak, különös tekintettel szatirikus, humoros, vagy a hamvasi kifejezéssel élve humormisztikus írásaiban.

Darabos Pál, szerintem nagyon helyesen, kiemeli e darab kapcsán Hamvas máshol is többször említett két hindu gyakorlatát, a neti-neti módszert (úgy is fordíthatnánk, hogy ez sem én-az sem én) és a tat vam aszi módszert (amely annyi, hogy ez vagy te):

„De senki, kivétel nélkül senki sem ismeri fel önmaga démonát a Színielőadás szereplőinek képében, tükrében. Mindegyikük felismeri a másik arcát, és egymásra kezdenek mutogatni. Önismeretük a nullával egyenlő, sorsát egyikük sem világítja át, mert mindnyájan kifelé, a másik felé mutogatnak. Holott a sorsátvilágítás módszere éppen ennek az ellenkezője: befelé mindannyiunknak meg kell tagadnunk a közösséget és azonosságot a bennünk élő démonokkal, mert egyikük sem azonos velünk, sem ez, sem az.”


Darabos Pál. II. 151. o.

- és ez alighanem valóban fontos Hamvas egyetlen vígjátékával kapcsolatban, van azonban még két fogalom, amit tisztáznunk kell, ha szeretnénk megérteni, miből is fakad ez a „fehér humor”, mi az eredője ennek a humormisztikának?

4.

Az első fogalom erősen negatív, s a legtöbb Shakespeare-darabban megtalálhatjuk, Hamvas elemzett vígjátékában különösen a Rendőrfőnök huncut figurájában, de Medárd és a többiek éppúgy szenvednek tőle, s úgy nevezzük, hogy vaulting ambition. Elsőként a Macbethben találkozhatunk a kifejezéssel, itt:

„Macbeth:
„I have no spur
To prick the sides of my intent, but only


Vaulting ambition, which o'erleaps itself,


And falls on th'other. . . .

Macbeth Act 1, scene 7. 25–28

„S nincs semmi sarkantyúm, – e szándokot

Sürgetni: mint a nagyravágy, a mely

Túl ugrik, és a másik oldalon –

Macbeth. Első felvonás - hetedik szín. Szász Károly fordítása.

Ezt veszi át Madách, Az ember tragédiájában, amikor azt írja:

„Van a léleknek egy erős szava, 

A nagyravágy.”

- majd egy kicsit később Ádám már így szól:

„Pokolbeli káprázat, el veled!

Hiú törekvés, dőre nagyravágy –

Fülembe cseng még: milljók egy miatt.”

És ez az, amiről Hamvas Béla az Arlequin esszéjében így értekezik:

„Az alapszó a vaulting ambition. Fordítható nagyravágyásnak, vagy becsvágynak, vagy hatalmi ösztönnek. Ebben az őrületben szenved a történelmi drámák minden alakja, de senki sem inkább, mint III. Richárd. És Macbeth. De éppen úgy Antonius és Caesar és Coriolanus. (…) A hatalmi ösztön azt hiszi, hogy a világ tetején a Mindenható trónusa áll és ebbe bele akar ülni. Az idióta. Miért vigyorog a bolond? Mert tudja, hogy Isten nem ül a trónuson."

Hamvas tehát a vaulting ambition-t hatalmi ösztönnek fordítja, nekem megfelel ez is, de még pontosabbnak érzem, még ha archaikusabb is, Madách költői nagyravágy szóösszetételét, hiszen nem egyszerűen és csupán hatalmat akarnak ezek a szereplők, hanem többet, nagyobbat, mint ők maguk. Az idézett részből jól látszik, hogy egyedül a bolond áll szembe a nagyravágyókkal, egyedül ő éber, egyedül ő ismeri fel mindenki valódi arcát. Egyesegyedül Arlequin az, aki bolond és, aki

„A bolond a becsvágyon kívül áll. (…) A világ legritkább fickója és az emberi élet egyik főalakja. Pont olyan, mint a többi és még hozzá bolond.”

Hamvas i. m.

Nem lehet nem látni és csodálkozni, hogy hogy jut el 1936-ban megformált hüperióni titántól, akit saját apja győz le és taszít le, s annak titáni látásmódjától az 1948-ban először esszében megírt Arlequin-ig, aki elsőként a Forradalom a művészetben című közös könyvükben jelenik meg, méghozzá nem is Hamvas, hanem felesége Kemény Katalin írásában, aki így segít a bolondot e karneváli helyzetben elhelyeznünk:

„Az Arlequin a művészetben minden alkalommal megjelenik, amikor az embernek a bolond ruháját kell magára öltenie, hogy az igazságot megmondhassa.”

Hamvas Béla-Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon. Pannónia. Második, javított kiadás. 68. o.

Vagyis, ha az igazságot ki akarjuk mondani, akkor azt - sokszor, legtöbbször, leginkább - csak bolondként mondhatjuk, annak minden következményével együtt. Így tehát a bolond az igazság tudását, az igazmondó szerepét vindikálja magának, azzal a tudattal, hogy nem hinni fognak neki, hanem egészen egyszerűen kinevetik, nevetségnek tartják, vagy ahogy Hamvas maga mondja a Karneválban:

„A humor az utolsó maszk. A humor a tragédiánál mélyebb. Ahogy a bolond mélyebb, mint a bölcs.”

Hamvas Béla: Karnevál.

Van azonban itt még valami. Valami, ami sem nem csak humor, sem nem csupán humormisztika, mégis kötődik ehhez az egészhez, s talán ez van a legmélyén, s ez a legigazabb.

Danyi Zoltán írta le, hogy amikor Powys Hamvashoz írott leveleit fordította magyarra, megakadt egy szónál:

„(…) akkor viszont végleg megakadt a munka, s úgy éreztem, nem is tudok vele zöld ágra vergődni, mikor a levélnek nagyjából egyharmadánál a következő sorra találtam:

I love what you say of the word "Derii" and of that colour golden-green which is along with a particular shade of purple my very most favourite Colour!

A színekkel nem volt semmi gond, de azzal a bizonyos "Derii" szóval, amelyről Hamvas eszmefuttatása annyira tetszett Powysnak, annál inkább. Erősen törtem a fejem, mi is lehet ez a szó, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is találkoztam volna vele Hamvasnál: semmiképp nem jutott eszembe, hogy Hamvas vajon hol is írhatott róla, mely művében, márpedig igen fontos fogalomról lehet szó, ha Powys külön kiemeli válaszában…”

Danyi Zoltán izgalmas fordítói kalandját kicsit később így folytatja:

„(…) Másnap pedig csoda történt -- ez az, ami miatt ezt a kis beszámolót írom. A levél többi részével már készen voltam, és a levelekhez írt utószót böngészgettem, azzal a hátsó szándékkal, hátha lesz valami utalás a "derii" kulcsfogalmát illetően. De nem volt. Az utószó végén azonban egy másolat található Powys kézzel írt dedikációjáról, melyet a Hamvasnak ajándékba küldött könyvébe írt. És itt, bezzeg, a néhány soros bejegyzésnek pontosan a legközepén, újra szerepel a nagybetűs "Derii", aminél fontosabb dolog el sem képzelhető talán!

To my only

Eastern European

Friend

&

Kindred Spirit

Béla Hamvas

&

also to his Lady of

“Derii”

or of

Golden-Green Light

From

John Cowper Powys

Corwen

North Wales

Jan. 1947.

Még egyszer elolvasom a dedikációt -- és csodák csodájára mit veszek észre ekkor (hogy azonnal, abban a szent minutumban ki is törjön belőlem a szűnni nem akaró, hangos hahotázás)? Nagy-nagy örömömre azt veszem észre, hogy a két i betű valójában alul össze van ám kötve, s így nem is két i, hanem egyetlen ü betű az bizony; a levelek angol kiadója minden bizonnyal tévedésből szedte őket ii-nek... Vagyis ez a valóban fontos, tényleg nélkülözhetetlen, létfontosságú szó magyar nyelven van ám, és nem más ez, mint a mi jó öreg DERŰ szavunk. (El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem…)

Danyi Zoltán: Egy fordító kalandjai.

Igen, itt is, másutt is a derűről van szó. Arról, ami „azért olyan árnyéktalanul tiszta és azért szikrázik, mert abban az öröm és a fájdalom egy.

„(…) Nem lehet megkülönböztetni őket.

Powys ugyanezt állítja A boldogság művészetében. Az igazi boldogság pillanataiban, mondja, az élet és a halál olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy a kettő szinte egybefolyik. Elvegyülnek egymással, mintha az ellentéteket valami feloldaná. És akkor többet látsz a világból. Azt látod, a valóság nem kettő, hanem egy.”

Danyi Zoltán: Derű, boldogság. Konyhaszekrény. Készült az egri Eszterházy Károly Főiskola tanácskozására, melyet Hamvas Béla halálának 40. és John Cowper Powys halálának 45. évfordulója alkalmából rendeztek. Megjelent Újforrás 2008/10.

Most már egészen biztosan érti mindenki, vagy az is lehet, hogy senki sem, hogy mi az az árnyalatnyi különbség, ami a humor, humormisztika és derű között fátyolként remeg, s hogy ez a három milyen szerves része a hamvasi életműnek, gondolkodásnak, szemléletnek (is).

(Elhangzott Erdőbényén, a Bor, Mámor, Bénye fesztiválon, 2018. július 7-én. Megjelent a hangfelvétel a Buddha FM-n és a DRÓTon. Az esszé részletét a Csillagszálló őszi számában olvashatják.)