Bukta Imre
Gondolatok Vajda Lajoshoz
Némi magyarázatra szorul, hogyan kerültem ide. Annyi idő után.
Vajda Lajos élete és művészete | 2018. november 11. – 2019. március 31.
Gulyás Gábor beszélt a közelgő nagy Vajda kiállításról, és arra kért, hogy egyfajta köszöntő beszédet mondjak az ünnepélyes megnyitón, mivel úgy véli, a hetvenes években idevándorolt akkori fiatal művészek közül az én munkásságom köthető leginkább Vajda Lajoséhoz. Meg kell mondjam, nagyon meglepődtem, mert ilyet eddig senki nem vetett fel, s nem is annyira a felvetésen, hanem egyáltalán. Először megijedtem a feladattól. Másodjára is. Aztán gondolkodóba estem, igaza lehet-e Gábornak abban, Vajda annyira hatott rám, hogy ez látszik is. De hát hogyan jövök én ahhoz, hogy a magam szerény művészetét Vajdáéval összevessem? Ráadásul most, hogy e súlyos feladatot elvállaltam és komolyabban belemerültem a róla szóló írások tanulmányozásába, rá kellett jönnöm, azokhoz hozzátenni nem tudok. Tehát más megközelítéshez kell folyamodnom – gondoltam –, aztán Gábor kezembe adta a fonalat, beszéljek arról, hogyan hatott rám Vajda művészete, és mit jelentett nékem a Vajda Stúdió. Így már mindjárt más, véltem, de aztán rájöttem, még nehezebb a dolgom.
Nem volt mit tenni, elmentem a szentendrei MŰVház megyei könyvtárába, a legfelső polcról lesodortam a Vajdáról szóló könyveket. Ott laktam a MŰVház mögött Ládi Lacival, meg Medvével, ha valaki még emlékszik arra a bozontos alakra.
Egy Vajda könyvet kinyitottam, a legkisebbet. Rádöbbentem, ismerem ezt a srácot személyesen…
Meleg nyári este volt, a Kék Duna előtti króm-oxid zöldre festett vasszékeken ülve feLugossy Laca még egy kör unikumot rendelt Józsitól. Nem volt gond, hozta rendre, a „hitel nincs” tábla nem nekünk szólt. A látszat ellenére mindenkinek volt valami munkája. Józsi tudta, megadjuk a tartozást.
A Duna felől enyhe halszagot kavart a rév, s hozta a szél, miközben a kishajó utas nélkül kikötött, a motorja utolsó pöffentéssel megállt. De mégis, mintha valaki kiszállt volna. Egy sovány figura suhant el nagy léptekkel mellettünk. Bal hónalja alatt egy kopott mappa, a haja lobogott a lenge szélben, bő nadrágjában a lábai úgy jártak, mint harangban az ütő, olyan Gazember módra. Felénk fordult, az unikumozó vidám társasághoz, épp Laca remekelt. Ha minket akkor a jó Isten lekever, a Duna-part néma és sötét. De nem tette, s nem is igen tudta volna, mert az unikum ebben az esetben erősebb volt nála. Bár meg kell jegyezzem, a rendszerváltáskor tapasztaltuk meg, hogy az igazi nem édes, hanem keserű. Ha mindenben, akkor az unikumban is ott lakik a jó Isten, meg a cukorban is – így elmélkedtünk.
A fiatal férfi – olyan velünk egykorú – egy pillanatra megállt, felénk fordulva jobb karját felemelte, két ujjával úgy mutatott fel az ég felé, de kicsit felénk is, mint Jézus a szentképeken. Jól ismerem ezt a mozdulatot, kisgyerekkoromban Mezőszemerén a szobánk falán függő olajnyomaton pontosan ilyen ujjfelmutatást néztem hosszasan minden este, és minden reggel. Vártam is meg nem is, hogy Jézus lelépjen hozzám. Most itt megint, mintha ez az alak azt mondta, üzente volna a felmutató ujjaival: srácok, na ne hülyéskedjetek, ide jöttök Szentendrére nevetgélni? Ez komoly dolog. Művészet, értitek, csak az van, művészet. Azt kell csinálni!
Mi történik itt? Sokat ittunk volna? Mert hát unikum volt az akkori fű.
Ef Zámbó előkapta szuper nyolcas rugós okos felvevőjét, tekert egyet rajta, ezt lekapom, ilyen nincs!
Isten bizony a hideg kirázta a hirtelen lefagyott egész társaságot…
Új voltam Szentendrén, nem sok embert ismertem még. Kérdezem ef Zámbó Öcsit, ki ez a fura srác?
Ő Lajos – válaszolt – Zalaegerszegről, a titokzatos, néha látom rajzolni a sikátorban, de ha észrevesz, összecsapja a mappáját és eltűnik. Olyan, mint aki itt is van, meg nincs is.
Ezek szerint nem tagja a Vajda Stúdiónak? – kérdem – ti mindenkit bevesztek, még engem is.
Nemigen – mondta Öcsi –, a templomdombi kipakoláskor is elkülönülve tett ki egy vonalas ceruzarajzot, fura volt, plusz koponyát rajzolt a fejébe. Nem barátkozik, akkor is csak Dezsővel (Korniss-szerk) beszélgetett röviden, aztán lekapta a munkáját és eltűnt. Pesten már volt egy kiállítása egy haverjánál. Párizsban is élt néhány évet, azt mondják.
Párizsban? – kérdően néztünk egymásra. Jó, ha Bécsbe kapunk útlevelet. Ha Bécsig eljutsz, onnan Párizs már csak egy ugrás, Nyugaton vagy – okított Öcsi, – de én nem kapok útlevelet, tette hozzá.
Akkor még más világ volt.
Mikor, hogy-hogy, ez nem most van?
Az idő mint olyan, relatív kisebbségben van a kozmoszban, így itt a Földön is – mondta bölcsen Laca. Hallgass Frank Zappát, ha jót akarsz magadnak. Na, ettől jól összezavarodtam. Ezek már tudnak valamit!
Imrém – folytatta Laca – én már láttam a mappáját, nékem megmutatta. Azt hiszem, kicsik vagyunk még. Amit látsz itt a városkában, az csak illúzió. Western díszlet. Valóságban már ott van Lajos mappájában a papírokon, az újságlapokon. Ahogy húzza vonalat, úgy tűnik el egy-egy ablak, benne a motívum, templomtorony, sikátorlépcsők, lépésről lépésre és helyére tölti fel magát az illúzió… Ahogyan gyűlnek a rajzok a mappájában, ő maga is úgy soványodik, fogy el, átmegy a lapjaiba. Akkor még nem tudtuk, hogy halálos beteg és néhány év múlva meg fog halni.
Ki törődött a halállal? Lajos biztosan érezte a közeli halált, talán azért rajzolt a fejébe koponyát.
Valami mást kellene csinálnunk! Mit? Kérdően néztünk Lacára.
– Öcsi, te fess fitnesz hóembereket, én lehet birkákat, hogy nékem is legyenek követőim, Pepe, te fiatal vagy és szabad, azt csinálsz, amit akarsz, és Bukta te meg huzigáld a vonalakat, mintha Szemerén lennél a mezőn, úgy is mindig siránkozol, rég voltál otthon. Senki, de senki ne próbálkozzon úgy rajzolni, mint Lajos. Eleve kész kudarc.
Bernáth(y) Sanyi, a misztikus bölcs, megsimította hosszú szőke szakállát, majd azt mondta:
– Ti csak iszogassatok, unikumozzatok, ücsörögjetek, poénkodjatok a Kék Duna teraszán. Joggal mondta ezt, hiszen köztudott volt, hogy együtt festett Selmecbányán Csontváryval. De annyi bizonyos, hogy keverte neki a festéket a Tátrában. Sanyi, aki mindenkit ismert, de még ezen felül másokat is, valamint Pesten is otthonosan mozgott, emiatt némi tisztelet övezte körünkben, folytatta: azt hiszitek művészek, költők vagytok. Hogy is van ez?
– A mosónők korán aktok – jegyezte meg erre ef Zámbó.
Hoppá!
Állj meg ember!
– Vajda a képzőművészet József Attilája, de megfordítva is mondhatom, Attila a költészet Vajda Lajosa – magyarázta Bernáth(y). Értem én, de jobb, ha tudjátok, láttam a pesti kiállítását egy lepukkant műteremben, úgy tudom, Ámos lakik ott. Igaz, Lajos sokat foglalkozik önmagával, Rembrandt óta nem találkoztam ekkora figurával, aki folyton magát rajzolja.
Így nyomtuk akkoriban, ilyen fellengzősen.
Nem Szentendrét, a világot akartuk megváltani. De még Pestet se tudtuk bevenni, bár néhány támadást azért indítottunk.
– Evvel elkéstetek, a hőskor lezajlott – folytatta Sanyi, szóval ott álldogált a terem sarkában, epedve várta a látogatókat, s közben folyton köhécselt. Ám gondoljátok meg, ezek után mit kerestek itt Szentendrén. Lajos a mappájába mindent leszedett. Bukta, te faluról jöttél, tudod mi az, learatni!
– Le igen, de fel nem – poénozott fe Lugossy Laca, a téma az utcán hever, seperjük össze a maradékot. Fiúk, mondom néktek, ez a fickó akkora, hogy egyszer róla nevezitek el a társaságot. Nincs egyedül, többen vannak, itt jönnek-mennek a városban, fura alakok, de nem úgy, mint mi, akik kikiáltottuk magunkat fura figuráknak. Ők másképp azok. Nem farmert viselnek, kopott bársonykabátban, langaléta nadrágban, lyukas cipőben, hónuk alatt mappával sietnek ide-oda, nézegetik az épület homlokzatokat. Néha összefutnak a patak parti kocsmában, izzóan beszélnek a művészetről, Párizsról, kitárják egymásnak a mappáikat, aztán eltűnnek egy sikátorban, vagy futnak a HÉV-hez. Ámos, Czóbel, Korniss, Lajos meg a többiek.
– Párhuzamos világokban élünk, más magyarázat nincs – állapítja meg Laca, aki mindig tudott olyan megnyugtató bölcsességet mondani, amit nem lehetett überelni.
De kérdezzétek meg őt magát. Minden este, amikor visszarévezik Monostorról, itt megy el a Kék Duna előtt. Jól figyeljetek, mert a lába nem ér le a földre, olyan könnyű…, hangtalanul jár. A mappája mindig nála van. Legközelebb elálljuk az útját, körbevesszük.
– Lajos, állj közénk!
Ám ebben a pillanatban a pislákoló Görög utcából két csendőr fog kanyarodni felénk. Vajda visszafojtja majd köhögését, Öcsike halkan suttogja ezután, csendőr, tilosat ne ints, erre mi egyre gondolva behúzódunk a hársfa óvó lombjai mögé.
Miután elhaladnak, mi kórusban újra szavaljuk:
Lajos, állj közénk!
Ő hátrasimítja majd dús haját, lenge nadrágját fodrozni fogja a szél, kopott bársonyzakóját összehúzza, két köhögés között csak annyit mond halvány mosollyal: Gyerekek, na ne hülyéskedjetek. A mappa az enyém. Benne a műveim, rövid földi életem lenyomatai, nem adom, ha nem haragszotok.
De a nevemet, ha annyira szeretnétek, használjátok nyugodtan, ám jegyezzétek meg, a művészet minősége nem ezen múlik.
Lángoljatok, égjetek, mint én.
Mezőszemere, 2018. november 10.
Bukta Imre
Elhangzott 2018. november 10-én 17 órakor a Szentendrei Városháza Dísztermében. Szöveg és kép forrása a Ferenczy Múzeumi Centrum oldalán itt.
