Swedenborgnak való feladat lenne, leírni az olyan lelkek állapotát, akik a túlvilágot tagadják – akkor, amikor a túlvilágra lépnek.
– Hát igen, ez az, amitől a legtökéletesebben félnek és mindenki állandóan fél (én is!! – de mennyire!). Mert amiről szó van félnek a túlvilágtól és az örök élettől és a halhatatlanságtól és a feltámadástól, és szeretnék, ha haláluk megsemmisülés lenne, nehogy életük következményeit tapasztalniuk kelljen. Vacog a foguk, és az atheizmus – materializmus – immanentizmus nem egyéb, mint irtózat és tagadás, mert nagyon is jól tudják, hogy mi a következménye annak, amit csinálnak és nem csinálnak. Először ahhoz kell hozzászokni, hogy ha akarnék, se tudnék megsemmisülni s minden tettemnek (hovaállásomnak) ezer éves következményei vannak. Vállalni a vezeklést. A ledolgozásba belefogni. Végre elkezdeni lemondani és fogyni és kicsinyedni és gyengülni és alázatosnak lenni s ezt fokozatosan bekapcsolni a Tündöklő Fenségbe, hogy annak teljes szolgája legyek – csak így nyerhetem meg magam egészen.
1948. VI. 16.
(…)
Mind a kettő halál.
A halálban alkalmazó nem az értelem, hanem a lelkiismeret.
Ellenállás nélkül nincs út.
A baj forrása a szégyentelen életéhség.
Előzménye és következménye az őrületszerű megzavarodás.
A szégyentelen életéhség rejtett arca: a halálvágy.
(Nem vágyódni a halálra, hanem meghalni.)
Az emberismeret mértéke: kicsoda milyen hatalmak szolgálatában áll.
Nem tanítás hirdetéséről, hanem sorsok alakításáról van szó. (Gondolat − szó − tett egysége: ember − alkotás − mű.)
Nem a háttérben maradva a módszer által hatni, hanem a módszert mindenkinek a kezébe adni.
Cél: a tudatosan megtisztított életrend.
1949. I. 2.
