Egy egész életre kiható traumáról beszélünk - Szentmártoni János

DRÓT: „Nem térek magamhoz. Kárpáti Kamil sokunk mestere volt, sokat tanultunk tőle, és ezután is jelentős költőnek fogom őt tartani, de ha mindaz igaz, amit Anna állít, az megbocsáthatatlan.” - nyilatkoztad első felindultságodban a DRÓTnak a Follinus Anna költőnő által kirobbantott Stádium-botrány kapcsán. Azóta több interjú és cikk is megjelent az ügyben, itt a DRÓTon, a Díványon, az ATVn, az Indexen és más helyeken. Mit gondolsz Anna kijelentéseinek igazságtartalmáról? Szerinted igazat mondott?

Szentmártoni János: Igen. Ilyet nem talál ki csak úgy az ember, hogy felhívja magára a figyelmet. Anna, akit magánlevélben jómagam is biztosítottam együttérzésemről és támogatásomról, sokat küzdött azért, hogy idáig eljusson.

Én pusztán a nagy nyilvánosságot nem értem továbbra sem, de persze ennek is megvan a maga lélektana, és azonosulni tudok azzal is, hogy az ilyen, sajtóban tett vallomások segíthetnek másoknak elkerülni a hasonló veszélyeket.

Jelenleg a média rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel a társadalom azonnal megkövezhet bárkit, és ítélkezhet fölötte mindenféle jogi / büntetőügyi felelősségre vonás nélkül is. Torzságához viszont hozzátartozik, hogy az ingerküszöbét a legtöbbször pusztán politikusokkal és celebekkel lehet megugrani.

Mielőtt azonban továbblépnénk, szeretném előrebocsátani, hogy jelen interjúmban nem mehetek el szó nélkül Oravecz Péter költőtársam a zoom.hu-n december 10-én megjelent vallomása mellett sem. Több pontját érinteni fogom, hogy elejét vegyem a további – hol aggódó, hol rosszindulatú - találgatásoknak és pletykáknak, amelyek verbálisan és a Facebookon is egyaránt terjedtek az elmúlt hetekben. Az utóbbi fórum jelenségeiben az a legkomikusabb, hogy főleg azok osztják rajta az észt, akik a Stádium Kiadónak soha még csak a környékén sem jártak, és hát, valljuk meg őszintén, az én gyerekkorom vagy magánéletem sem érdekelné őket, ha történetesen nem én lennék a Magyar Írószövetség jelenlegi elnöke.  Elmesélem hát az én történetemet a kép kikerekítése céljából, s ezennel a magam részéről pontot is teszek az ügy végére.

DRÓT: Szerinted mindaz, amit Anna állít, valóban „megbocsáthatatlan”? 

Szentmártoni János: Ezt főleg az érintettnek kell tudnia eldönteni. Mi, kívülállók csupán megbotránkozhatunk, és elítélhetjük a szörnyű tettet. A magam részéről annak tartom, mert egy egész életre kiható traumáról beszélünk.

DRÓT: Te magad is a Stádium Kiadó köreiből kerültél ki, Kárpáti Kamilt több helyen mesterednek nevezed. Milyen mester volt Kárpáti Kamil?

Szentmártoni János:  Kemény, sőt, sokszor könyörtelen. Később ezen egyáltalán nem csodálkoztam, hiszen ifjúsága erőszakos elvétele maradandó lelki sérüléseket okozhatott. Karrierépítő, családalapító életszakaszát töltötte Rákosi börtöneiben. 1956 után következett a mellőzöttség, a megfigyelések. A semmiből kellett újraépítenie magát és a költői pályáját. Hogyne alakult volna ki benne egy alapvető bizalmatlanság a külvilággal szemben. A félelem szervezőerővé válhatott az életében, amely arra sarkallta őt, hogy önkéntelenül is egy zárt világot teremtsen maga köré, amely egyrészt szellemi védelmet jelentett, másrészt irodalmi kiteljesedésének a színterét adta. Több „füveskerti” költő (így hívják a váci fegyházban az ötvenes évek közepén egy időben raboskodó fiatal költőket) sokkal rosszabbul járt. Például Béri Géza 1979 karácsonyáig bírta a szénlapátolást és az esélytelenséget: önkezével vetett véget az életének. Szathmáry György a forradalom leverése után nem írt többé, bárzongoristaként tengette életét.  Tóth Bálint önmaga árnyékává vált élete utolsó szakaszában. Talán Gérecz Attilához volt legkegyesebb az Isten, ha szabad így fogalmaznom, hiszen hősi halált halt a forradalomban.

Kamil valóban sokszor élt azokkal a lélektani eszközökkel, amelyekkel egykori fogva tartói vagy kihallgató tisztjei, hogy befolyása alatt tartsa a kamasz tehetségeket.

De személy szerint azt sem feledhetem és tagadhatom, hogy mennyi mindent tanultam tőle. Például hogyan lehet egy vers optikáján keresztül a világot nézni és értelmezni. Hogyan lehet a tragédiákat kidolgozni magunkból művészeti eszközök révén. Nekem ez akkor életmentő segítség volt. De nemcsak a költészet, a közelmúlt történelme is föltárult előttem, hiszen addig 1956-ról sem igen hallhattam, hát még Gérecz Attiláról.

Oravecz Péter, aki egyébként egykor sokkal pontosabban látta Kamil barátja, Rátkay Endre festőművész jelentőségét, elítélő megjegyzéseket tesz a mester egyik (Zöld) ikonosztázára. Jómagam, amikor legelőször lecövekeltem tizennégy évesen a Gaál Imre Galériában Rátkay monumentális Arany Ikonosztáza előtt, ott nem csupán obszcén jelenetekkel találtam szemben magam, hanem az egész XX. század elborzasztó tablójával is. Olyan volt, mint egy regényfolyam, amely egyszerre tárul föl előttem, a maga borzalmaival, egyéni küzdelmeivel, katartikus pillanataival. Sokban hozzájárult ahhoz, hogy kiskamaszként jóval tágabb horizontot foghassak be arról, amiről addig még elképzeléseim sem lehettek. 

Kárpáti Kamil keménysége pedig – minden bizarr és beteges allűrje ellenére – még jól is jött nekem, hiszen édesanyám rendhagyó halála után főleg családom asszonyai neveltek, akik óvtak volna minden további megrázkódtatástól.

De tovább megyek: a Kamil elleni lázadások vagy a későbbi viták, veszekedések is megedzettek, hiszen arra tanítottak, hogyan védjem meg magam és képviseljem az érdekeimet. Ez utóbbiért nem hálát érzek, csupán tényként kezelem, és tudom, hogy a hasznomra fordítottam. Nem vállalhatom hát az állatorvosi ló szerepét, bármennyire is szeretne Oravecz Péter velem példálózni, akivel egyébként eddig jobb barátoknak hittem magunkat, mintsem hogy a sajtóban modellezzen velem a nevem említése nélkül. Az elmondottak alapján, amit idéz, a Kárpáti 80. születésnapján elhangzó bevezető gondolataimat ma is vállalom. Ugyanakkor egyre jobban látom, hogy igazságuk csak az én életemre vonatkozik. Úgy tűnik, Oravecz Péter sokkal jobban megsínylette azokat a kamaszkori élményeket, amelyeket leír, és amelyekhez kétség nem férhet. Nem feledem, mennyit panaszkodtunk egymásnak, mígnem megérlelődött bennünk az elhatározás, hogy búcsút intünk a Stádiumnak és a magunk lábára állunk. A Naptárszárnyú angyalok balladája című versem épp ennek a korszaknak állít emléket.

DRÓT: Milyenek voltak a Stádiumban és Kárpáti Kamil közelében eltöltött éveitek?

Szentmártoni János: A Stádiumban való felbukkanásom egybeesett a rendszerváltozással, tizennégy éves voltam akkor. Hogy milyen úton-módon keveredtem oda, már számtalanszor elmeséltem szóban és írásban egyaránt. Sokáig csak egyedül jártam Kamilhoz a nagy beszélgetésekre, majd később a verseim kiértékelésére.

Én erre az időszakra csak jó szívvel tudok emlékezni. A gondok később kezdődtek.

Kamil felajánlotta, hogy összeállít tőlem egy kötetet. Én azt mondtam akkor tizenkilenc évesen, hogy még nem érzem magam elég érettnek rá sem emberileg, sem szakmailag. Ekkor vetődött fel a gondolat, hogy akkor szerkesszünk egy antológiát, amelyhez toborozzam össze azokat a fiatalokat, akik így-úgy megfordultak addig a Stádiumban. Így látott napvilágot A sivatag kupolája című antológia 1994-ben, amelyben hatan debütáltunk: Balázs Eszter, Bertalan Gergely, Kulicz Gábor, Oravecz Péter, Renczes Cecília és jómagam. Kezdetben – főleg még az antológia anyagának összeállítása szakaszában – valóban pezsgő, egymást is építő irodalmi találkozásokat élhettünk át. Ezzel az antológiával egy ideig még turnéztunk is gimnáziumokban, hogy további tehetségeket kutassunk fel általa. A csoport később kezdett magától is szétesni, hogy csak az egyik legtragikusabb elemét említsem: Bertalan Gergely kábítószer-túladagolásban meghalt

– de valóban, Kamil érthetetlen egymásnak ugrasztásai is sokat romboltak a csapatszellemen.

Ezek sorában Kulicz Gábor kigolyózása volt a legrondább eset, akit még én hívtam közénk középiskolánkból, és aki egyébként mindmáig az egyik legjobb barátom. Nem vagyok büszke én sem az akkori bénultságunkra.

DRÓT: A Stádium Kiadóról úgy tartják, hogy az Írószövetség vezetőségét adta. Igaz ez?

Szentmártoni János: Én még ezt nem hallottam, de tény, hogy jelenleg én vagyok az intézmény elnöke, Rózsássy Barbara pedig a rendezvényszervezője. Megjegyzem, már rég eljöttem a Stádiumból – tíz éven át voltam a Magyar Napló szerkesztője, közben családot alapítottam, egyetemre jártam stb. –, amikor az Írószövetség elnöke lettem. Barbarát pedig nem sokra rá Erős Kinga kollégámmal hívtuk oda munkatársnak. Én nem látok összefüggést a kettő között.

DRÓT: Mit tervezel te és mit tervez a Magyar Írószövetség ebben az ügyben a továbbiakban? 

Szentmártoni János: A magam részéről csak annyit tervezhetek, hogy rendet rakok a lelkemben. A Magyar Írószövetséget pedig nem keverem bele, hiszen semmi köze hozzá.

Kárpáti Kamil még 1996-ban, Pomogáts Béla elnöksége alatt kilépett a szervezetből, Follinus Anna pedig be sem lépett.

Természetesen, amennyiben az elnökség vagy a választmány, esetleg a tagság egy része közös fellépést kezdeményez, megteszem, amit kell. De azt is „csupán” etikai síkon lehetne meglépni, hiszen bizonyítékok nincsenek, jogi értelemben egyelőre vádaskodunk.

DRÓT: Láttad-e, láttátok-e bármilyen jelét annak, amiről Follinus Anna beszélt?

Szentmártoni János: Én egyáltalán nem.

A fiúknak csak megszégyenítés járt, ha valamit rosszul teljesítettünk. Ha észleltem volna ilyesmit a lányoknál, biztos, hogy elrángatom őket még a környékről is.

Follinus Anna egyébként mire feltűnt a Stádiumban, én már eljöttem onnan. Ha kis időkre olykor mégis bedolgoztam Kamiléknak, az nem azt jelenti, hogy még mindig a befolyásuk alatt tartottak, hanem inkább a tiszteletről szólt, és nem akartam belenyugodni abba, hogy rossz viszonyt ápoljak egykori mesteremmel. De mindig rá kellett döbbennem arra, hogy nincs, nem lehet változás. Háromszor is ajtóbevágással fordultam sarkon, s a legutóbbi eset óta nem is beszéltem Kamillal. Ennek jó pár éve már.

Anna vallomása után magam is ledermedtem. Abba bele sem merek gondolni, mit tettem volna, ha ez a saját lányommal esik meg, aki idén volt tizenkilenc éves.

Sok mindent újra és át kell értelmeznem ezek után. Csak azt sajnálom, de azt nagyon, hogy ezzel a botránnyal értékek is besározódnak. Például a „füveskertiek” irodalmi öröksége, a Stádium Kiadó, amely számos kiváló könyvet jelentetett meg,

A Gérecz Attila-díj, amit Kárpáti alapított, de 2003 óta állami kitüntetés, és újkori megmaradásáért, rangjának további megerősítéséért magam is sokat küzdöttem. Tudomásom szerint most többen vissza fogják adni. Kérdés, hogy kinek?

A Stádium Kiadónak, amelynek jogelődje alapította? A Magyar Írószövetségnek, amely kezdetben csupán szakmai referenciát vállalt? A minisztériumnak, amely tizennégy éve állami elismerésként osztja, és kétévente miniszterek vagy államtitkárok adják át?

DRÓT: Follinus Anna vallomása után készült egy interjú egy korábbi, a Stádium Kiadó előtti időszakot érintő ügyről is, Hajdrák Tímeával. Mit gondolsz az ő esetéről?

Szentmártoni János: Mit gondoljak? Ugyanezt. Biztos igaz. A Gorgó amatőr színtársulatban sokan megfordultak. Szakmai vezetője Lőkös Margit (Gí) volt, aki maga is versmondóként indult kamaszkorában.

Kamil zsűritag volt egy országos versenyen, amikor beleszeretett. Gí akkor tizenhat éves volt, Kamil harmincnyolc. Később, amikor már lehetett, összeházasodtak.

A társulatnak Kamil volt a dramaturgja, és mivel jól rajzolt, a díszlet- és jelmezfestője is. Különböző hazai és nemzetközi fesztiválokra jártak, jó párat meg is nyertek. Ha jól tudom, főleg a commedia del’ arte műfajában játszottak.

DRÓT: Kárpáti Kamil irodalmi munkásságában van-e lenyomata ennek a hajlamnak, vagy vágynak?

Szentmártoni János: Persze, hogy van. Ő mindig is szabadon értelmezte a szerelmet és a szexualitást, nem rejtette véka alá, sőt, mitológiai és filozófiai magaslatokba emelte a témát. Egykor hívták a „szerelem költőjének” is. 1993-ban induló életműsorozatának mindjárt a legelső kötete nem hiába a szerelmi lírájából nyújtott válogatást, a második és harmadik pedig másik két meghatározó létélményének költői dokumentuma: a börtön és Itália (s azon belül is az itáliai reneszánsz). Több kimagasló versét citálhatnám ide, de inkább csak az 1989-ben megjelent A menyasszony vetkőztetése című regényét említem, amely egyébként számomra katartikus könyv. Ha le akarom egyszerűsíteni: egy itáliai színjátszó turnéról szól, amelynek során megelevenedik a múlt, a főszereplő Harlenoah külvárosi gyermekkora, első szexuális élményei, háttérben a második világháborúval, majd következnek a pusztító erejű börtönévek, az 1956-os forradalom… Ebben bizony van olyan jelenet, amilyenről Anna számolt be. Ahogy Nabokov Lolitájában is, amely úttörő regény volt annak idején ezen a téren.

Kérdés, hogy hol válik el az esztétikum és az etikum?

Milyen mértékig élhetünk eszményeink és hajlamaink / vágyaink szerint? Amit egy magas szintű irodalmi (vagy más művészeti) alkotásban természetesnek vagy elfogadhatónak találunk, a fizikai valóságban vajon képesek vagyunk-e vele azonosulni?

Rendkívül fontosnak tartom, hogy a jövőben beszéljünk végre hasonló traumákról. De azt is, hogy az érintettek részvételével tegyük ezt, és olyan szinten, amely mindnyájunk számára elfogadható színvonalú.