Ma reggel megkaptam jó kis fizetésemet, mind az 57 000 forintot, mostanra maradt is belőle 25 000. Pedig alig vettem valamit, csak azt, amire úgy általában szükség van az életben. Sötét düh és levertség váltogatja bennem egymást.
Fiatalkoromban elég link voltam, csak éltem bele a világba (mellékesen megírtam azokat a verseimet, amelyeknek köszönhetően megismert az irodalmi szakma), harminc éves koromtól viszont – néhány hosszabb-rövidebb ideig tartó megszakítástól eltekintve – mindig van munkahelyem, mindig dolgozom valahol. Hivatalosan, papír szerint a társadalmi hierarchiának majdnem a legalján vagyok, nálam lejjebb már csak a hajléktalanok vannak, akik közé magam is be-illetve lekerülhetek bármikor, ebben a kapitalista rendszerben. Vagy mert egyszer csak elegem lesz az önkéntes rabszolgaságból és inkább…
Ráadásul íróként – vagy költőként, csak ma a költők is íróknak nevezik magukat, mert az komolyabban hangzik -, szóval tollforgatóként is adminisztrálnom kell magamat. Évek óta folyamatosan
el kell döntenem, hogy a betegszállító vagyok, aki írogat, vagy az író, aki betegszállítóként dolgozik.
Arról az időről nem is beszélve, amit a „munka világában” töltve veszít az íróember – egy novella vázlatát, egy szonettet megírhatná az alatt, amíg az idióta világnak kell megfelelnie, ne mondják rá, hogy a társadalom nyakán élősködik a „művész úr.”
Tíz éve hallgatom a különböző kórházakban az örök kérdést: „Ha könyveid jelennek meg,és az újságokba írsz, akkor mit keresel itt?”
És nem tudok rá válaszolni.
Azaz tudnék, csak
az egy előadás lenne az elmúlt huszonöt év mindenkori kormányainak gyalázatos kultúrpolitikájáról, meg arról, hogy a gusztustalan, mocskos és gonosz bulvármédia az úr itt mindenek felett.
Félreértés ne essék, nem azt várom el, hogy az írót tartsa el a társadalom. De az írás is munka. Időt, energiát, idegrendszert igénylő munka, nem afféle irkálgatás. A sebész se csak úgy operálgat. Szállón lakom – soha saját otthonom nem volt, és esélyem nincs rá, hogy valaha is lesz a jelenleg fennálló világrendben.
A jövőre gondolni sem merek.
Arra meg végképp nem, hogy negyvennégy éves vagyok, Magyarországon, a burkolt életkorfasizmus és ifjúságkultusz hazájában.
Önsajnáltatás mindez?
Lehet, lesz, aki annak veszi.
Mindegy, azért szavakba foglaltam.
Talán eljut azokhoz az írótársaimhoz, akik, mint az MMA Irodalmi Tagozatának tagjai, havonta kapnak egy bizonyos összeget, amit én nem irigylek tőlük,de nekem miért nem jár, ha nekik igen?
Ki az ebben az országban rajtam kívül, aki ennyi fizetésért egyáltalán feláll a székből?
Van értelme, hogy tollat vegyek a kezembe, könyvet tervezzek, küzdjek azért, hogy kiadják, tudva, úgysem fogja venni senki, mert nem az lesz a címe, hogy Liptai Klaudia bugyijának legújabb vallomásai?
Van egyáltalán értelme annak, hogy éljek?
Barna T. Attila (Vác, 1971. november 28. –) költő, kritikus, újságíró. Felsőgödön nevelkedett. A Dunakanyar több településén is élt (például Nagymaroson, Vácon), jelenleg Budapesten lakik. Rendszeresen publikál. Versei, kisprózái többek közt az Alföld, a Mozgó Világ, a Hitel, a Magyar Napló, a Lyukasóra, a Pannon Tükör, a Parnasszus, a Polisz, a Napút és a Havi Magyar Fórum című folyóiratokban jelentek meg.
Újságírói, kritikusi szerepben a Napi Magyarország, a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata című lapokban találkozhatott az olvasóközönség a nevével.
Kötetei: Senkinémasága (versek, Pegazus Művészeti Alapítvány, Budapest 1997., Félárbocon (versek, Hungarovox Kiadó, Budapest 2003., 72 oldal), Valami jön (versek, Ráció Kiadó, Budapest 2005., 48 oldal), Régi kintorna dallamára (versek, Magyar Napló Kiadó, Budapest 2013., 84 oldal).
