A konnektorhoz viszem a szivattyúkábelt, a kisablakon át látom, hogy térdig áll a víz a pinceudvaron, szünet nélkül zuhog, amióta elmentél. Minden este reménykedem, hátha kitisztul az ég, de reggel ugyanúgy veri az eső a tetőt. Három és fél évet nem lehet csak úgy kialudni. Visszabotorkálok a hordók közé, leemelem az egyik fémtartály tetejét, belemártom az ujjamat a muskotályba. A szivattyú egyik végét egy üres derítőkád oldalához drótozom, ide töltöm át, hogy meg lehessen tisztítani a tartályt. A másik végét mélyen belenyomom a borba, nem lóghat ki, mert leég a motor, kiskoromban így tettem tönkre a jugoszláv szivattyút, amit Belgrádból szerzett anyám. Büntetésből két hétig én takarítottam a pincét, penészt törölgettem a nyirkos palackokról, kisikáltam a kénezett tölgyfahordók belsejét, sose tudtam, éppen bor, vagy erjedő must csöpög a fejemre. Anyám az íróasztalától felügyelt, néha megállt mögöttem, és nézte, mit csinálok. Ilyenkor vártam, hátha megdicsér, amiért napi négy-ötszáz üveget letisztítok, de csak akkor szólalt meg, ha felálltam nyújtózkodni. Nem hallom, hogy dolgoznál, kicsim, kiabált a pince másik végéből, inkább kifizeted a szivattyút?
A temetésén láttalak először, az arcomba fújta a sáladat a szél, ugyanolyan kókuszillata volt, mint anyám tusfürdőinek, amiket aznap dobtam ki a szemétbe. Bocsi, suttogtad a fülembe, majd a mellkasomra mutattál, félregomboltad az inged. Intettem, hogy köszönöm, és megpróbáltam kijavítani, de remegett a kezem, nem bírtam betuszkolni a kövér gombokat az apró lyukakba. Hagyjad, mondtad, és magad felé fordítottál, éreztem, bámulnak a rokonok. Széttártad a zakóm, hogy jobban hozzám férj, jól esett a hideg a bőrömnek. Csak a kezem fázott, mint mindig.
Nem jut el a végtagjaidba a vér, valami keringési problémád lehet, mondogatta anyám régen. Biztos apádtól örökölted. Azután kezdődött, hogy ötévesen kivitt magával a szőlőbe, előtte sose kékültek el az ujjaim. Emlékszem, egész reggel a hóvihart bámultam a szobámból, csak akkor megyek, ha ülhetek előre, mondtam neki, de azt felelte, nem érdemlem meg, másszak be szépen a csomagtérbe. Kiabálni kezdtem, belekapaszkodtam az ágy lábába, úgy kellett rám erőszakolni a pulóvert, kabátot. Sose utazhattam mellette a kétajtós Mitsubishiben, az anyósülés az iratok és a felnőttek helye volt, én hátul döcögtem a rekeszek között, egy-egy élesebb kanyarnál maguk alá temettek az üres boroskannák. Megnézzük, kell-e metszeni, mondta fenn a dűlőben, és elindult a tőkék között, eleinte hátrapillantgatott, követem-e, de hiába kapkodtam a levegőt, nem bírtam tartani a tempót. Minden lépésnél sípcsontig süppedtem a hóba, éreztem, zsibbadnak az ujjaim, utána kiáltottam, hátha hozott kesztyűt, de nem hallotta, vagy úgy tett. Az alakja lassan beleolvadt a hóesésbe. Ráharaptam a nyelvemre, dörzsöltem, lehelgettem a kézfejem, de mire visszavergődtem az autóhoz, így is annyira elgémberedett, hogy nem bírtam kinyitni az ajtót. Végül bemásztam alá, ott vártam meg. Mit bőgsz? kérdezte, amikor visszajött. Megráztam a fejem, tudtam, ha megszólalok, megint kitör belőlem. Később azt hazudtam, hogy nem sírtam, csak azért volt vörös a szemem, mert kicsípte a szél.
Másnapra hőemelkedésem lett. Anyám lenyomott egy kanál lázcsillapítót a torkomon, aztán beparancsolt a fürdőkádba, nem jöhettem ki a jéghideg vízből, míg szépítkezett. Kértem, hadd aludjak az ágyában, de azt felelte, nem akarja elkapni. Bekötötte a fejemet vizes törölközővel, és elment dolgozni, rám zárta az ajtót, hallottam a kattanást félálomban. Nem bírtam aludni, folyton felriadtam, égette a homlokomat az átforrósodott borogatás, hiába próbáltam megszabadulni tőle, mindig rajtam maradt valahogy. Éjjel felkeltem hányni, akkor végre lejött. Utána átmentem anyám szobájába, és befeküdtem mellé, tudtam, reggel kiabálni fog, de nem törődtem vele. Óvatosan öleltem át, nehogy felébredjen.
Felemelem a vödröt a tartály mellől, negyvennyolc órája oldódik benne a bentonit. Anyám szavai járnak a fejemben, miközben beleöntöm a kádba, jól keverd el, ez a derítés lényege, ettől rakódik le a bor aljára az üledék. Kavargatom az aranysárga folyadékot, figyelem, ahogy elsötétül. A muskotály érési ideje három hónap, ezalatt öt kannányi söprő jön ki a fémtartályból. Hetvenöt liter. Ha nem betegedtem volna meg anyám temetésén, most nem kéne azon gondolkoznom, vajon három és fél év hulladékanyagával hány ilyen kannát lehetne megtölteni. Emlékszem, másfél napot feküdtem lázasan, azt álmodtam, mellettem ül az ágyon, és félóránként cseréli a homlokomon a borogatást. Néha kitörölte a szememből az izzadságcseppeket, éreztem az ujjait az arcomon. Sötétben keltem fel, mellettem szuszogtál. Nem értettem, mit keresel az ágyamban, aztán eszembe jutott, hogy te kísértél haza. Óvatosan öleltelek át, nem ébredtél fel.
Másnap hajnalban nekiálltam kitakarítani a lakást. A nappaliban kezdtem, letisztítottam az ablakokat, felmostam a töredező kőpadlót. Hét körül felébredtél, együtt mosogattunk, szótlanul törölgetted a tányérokat, miközben anyámról beszéltem. Nem mentél be dolgozni, pedig már elfogytak a szabadnapjaid, ez most fontosabb, mondtad. Hamar kész lettünk, délutánra csak az ő szobája maradt. Bevittem a törlőrongyot, felmosóvizet, de reszketni kezdtem, amint megpróbáltam lehúzni az ágyneműjét, utána percekig szerencsétlenkedtem egy cigivel, szétszórtam fél csomag dohányt az asztalon. Kivetted a kezemből a papírt, és megtekerted nekem, majd én kitakarítom a szobát, mondtad. Kikísértél a gangra elszívni, pedig később kiderült, utálod, ha füstízű a szám.
Lekapcsolom a szivattyút, kiürült a tartály. A belseje borköves, apró, homokszerű pöttyök a fémen. A fenekét sárgás söprő borítja. Vizet locsolok rá, arra gondolok, bárcsak létezne iható bentonit, amitől könnyebben lerakódna bennem ez az egész. Vagy az is jó lenne, ha kiszivattyúzhatnám magamból. Pedig tudom, akkor leszek majd igazán egyedül, ha már nem te jutsz eszembe a piros-fekete kesztyűről, amit január negyedikén kaptam tőled. Egerszalókra vittél a szülinapomon, a termálfürdő előtt parkoltunk. A jegypénztárhoz léptem, de utánam kiáltottál, és elindultál fel a hegynek. Negyedórát sétáltunk, ritkultak a fák, erősödött a záptojásszag, hová megyünk? kérdeztem. Előremutattál, láttam, gőzölög valami a távolban. A felszínre törő termálvíz krátereket ütött a jeges földbe, minijakuzzik, mondtad, és vetkőzni kezdtél a mínusz tízben. Beereszkedtem melléd a forró vízbe, percek alatt felázott a bőr az ujjaimon. Kitettem a tenyerem a hóba, erre kiugrottál, és elővetted a kesztyűt a táskádból, Kínából rendeltem, mondtad. Beleleheltél, ráhúztad a kezemre, megtartja a hőt, olyan anyagból van.
Ledöntöm a fémtartályt a földre, csorog ki belőle a hulladék, rásegítek a lábammal. Neked nem barátnő kell, mondtad, mielőtt elmentél, és én röhögtem, de azóta minden éjjel vacogok, mert álmomban kibújok a hálózsákomból, hogy magamhoz tudjam szorítani a felmelegedett vászont. Fogok egy rongyot, letérdelek, bemászok a tartályba. A tenyerem belesüllyed a söprőbe, a nadrágom átázik, érzem a hideg nedvességet a térdemen. Dörzsölöm a fémet, egyre gyorsabban, egyre erősebben, pedig tudom, ez már odaszáradt, csinálhatok bármit, úgyse fog kijönni, a nyoma azután is megmarad, ha végre kitisztul az ég.
Biró Zsombor Aurél 1998-ban született Budapesten, jelenleg az ELTE szociológia szakos hallgatója. Mellette próza- és filmírással foglalkozik.
Címlapkép: Hőgye Renka / Litera
