A MAŰR
A Magyar Űrhajógyártó Vállalat (nemlétező) történetét 2013 környékén kezdtem el kutatni – véletlenül.
Az egyetemi évek alatt hajlított, íves, áttört formák – hajók, csónakok, hidak, barlangok szája, kapuk – kerültek ki a kezem alól, majd a diplomamunkám elkészítése előtti évben a tiszakécskei művésztelepen az ívek „összeértek”, gyűrűkké váltak. Ez szintén véletlenül történt (vagyis annak tűnik, persze mondhatnám, hogy a világ, vagy a létezés vagy a sorsom akarta így, de ebbe most nem mennék bele egyelőre), oly módon, hogy a szervezés mellett sok időm nem volt saját szobrokkal foglalkozni, és a művésztelep végén maradék vasakból gyorsan összepattintottam az első három „Kis hangzó”-t.
Végül ebből nőtt ki a diplomamunkám, melybe a fizika és a metafizika személyes összegzését hazudtam bele (a szobrászat tekintetében természetesen, hát hogyne).
Azért írom, hogy „hazudtam”, mert valójában nem azok a gondolatok sarkalltak (tudatosan?) a tárgyak elkészítésére, amiket később felfedeztem bennük (és a szakdolgozatomban megpróbáltam összefoglalni), hanem egyszerűen szerettem és szeretek dolgokat (tárgyakat, szobrokat?) csinálni, lehetőleg olyan módon, olyan formában, hogy azok nekem tetszetősek („szépek”) legyenek. Persze ez a „szép-élmény” számomra intellektuális (vajon ez a jó szó?) kihívás is egyben: formailag, anyagában, a „térből-darabot-kivágásosságában” (nagyon szakkifejezéses ez!) megfelel-e, beszél-e, igaz-e? Vagyis: telis-tele van a „szép-élményem” valamiféle gondolati, tanult kötelességtudattal, szakmaisággal, ésatöbbi.
Szóval így, „véletlenül” készültek a hangzó szobraim, amikkel le is zárult bennem egy fejezet, egy kutatási terület. Utána kísérleteztem még effélével, de nem sokat, nem is erőltettem. Nem izgatott. Ténferegtem, hegesztgettem, ezt-azt csinálgattam, aztán hirtelen, amint ezt az előzőekben írtam, eljött a három évvel ezelőtti művésztelepi pillanat, amikor megint valamit össze kellett rakni, „összedobni”, hogy legyen, legalább valami, már a szervezésen túl, ha már ott vagyok művésztelep-vezetői minőségemen kívül „szobrászként” is.
És Debreczeni Imre festő kollégámmal közösen, látva azt az űrhajó-szerű izét (tárgyat), amit készítettem (beépített leddel persze, mert az izgatott, hogy hogyan lehet elektronikát beépíteni szoborba úgy, hogy az ne legyen azért fontos, meghatározó elem), ötleteltünk azon, hogy milyen jó lenne ezt és efféléket közösen kiállítani majd, mert ő meg sci-fi festő, vagyis sok olyasmit fest, és akkor ott lehetnének az ő magányos űrhajósai lezuhant roncsok között a földszinten, én meg a szobrokat felpattintom az emeletre, mint valami régi elképzelés makettjeit, csudás jövőképet, „meghódítjuk a világűrt” feliratú poszterekkel…
Nos, ez volt a kezdete (körülbelül így történt) a Magyar Űrhajógyártó Vállalat elnevezésű „projektemnek” (talán így nevezik ezt, nem tudom, nem mozogtam mostanában a kortárs képzőművészet környékén hivatalosan). Imre barátommal a kapcsolat nem sokkal ezután megszakadt évekre, de az elképzelés nekem annyira tetszett, hogy folytattam, sőt, ÖRÖMMEL folytattam. Végre találtam egy „témát” ami nekem is tetszik (mindig is „fan” voltam, szeretem és szerettem a sci-fit, vagyis azokat, amiket ezzel a jelzővel illetnek manapság) Utópia, disztópia, szociális és morális kérdések, stb. Gulliver utazásai, Asimov robotjai, filmek és rajzfilmek – mind-mind „hazudik” és „csal” vagy: illúziót kelt abból a szempontból is, hogy valami egészen másról szól, mint ami a felszínen csillog. Tudom, hogy mindezt persze így elmondhatjuk a legtöbb irodalmi vagy filmművészeti alkotásra (mindegy is most).
Ami nagyon fontos nekem a sci-fiben (a „tudományos fantasztikus”-ban), az az, hogy nyíltabban, észrevehetőbben hazudik, mint más műfajok. A hazugságát, az illúzióját nyíltan felvállalja, szinte kacsint, hogy „Értitek, hm? Tudjátok? A Halálcsillag, az nincsen, tudod, érted, szóval nem is IGAZÁBÓL a Halálcsillagról van szó! Hm? Értitek?” És mindeközben nagyon figyel arra (és nagyon igényes), hogy az illúzió tökéletes legyen, kidolgozott legyen, átélhető és hihető legyen.
Ebből a szempontból nagyon sok közös pontot találtam a szobrászat és a tudományos-fantasztikus műfaj között.
Valamilyen mitológiát szeretnék építeni, nem feltétlenül azért, hogy az a sajátom legyen, vagy rólam szóljon, se nem azért, hogy pénzt keressek. De szobrokat szeretek készíteni, és a szobrászat maga engem is akaratomon kívül meghatároz.
Egy olyan univerzumot hozok létre, ahol a történelem, amit ismerünk, vagy éppen amit tanítanak, nem fedi a valóságot, és mégis közelebb áll hozzánk. Ezt a világot nem „csak” a szobrászattal, annak eszközeivel építhetem, de afféle történetíróként, sajtófotósként, tudósként – egy boldog szélhámosként – is. És ez örömet okoz.
