Magyar író. 1973-ban született, Szegeden él. Alap-, közép- és felsőfokú iskoláit egyaránt Szegeden végezte. Irodalommal hivatásszerűen 2001 óta foglalkozik, azóta jelennek meg rendszeresen novellái, esszéi, publicisztikái, recenziói; mintegy hatvan folyóirat és számos antológia közölte írásait. Több prózakötete látott napvilágot, legutóbb az Áramszünet című regény (Budapest, Kortárs, 2018). 2006-ban Fehér Klára-díjat, 2013-ban Teleki Pál Érdemérmet, 2014-ben Kölcsey-érmet kapott, Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című kötete 2017-ben elnyerte az Év Könyve Szeged elismerést. A Szeged folyóirat főszerkesztője, az Irodalmi Jelen és a Pannon Tükör próza rovatvezetője, a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíj Programjának ösztöndíjasa (2019-2022).
„Meddig tart még?” – teszik föl a kérdést egyre többen. Meddig tart még a karantén, a vészhelyzet, a rendeleti kormányzás, a…? Meddig tart még? – a címe Tömörkény István egy 1915 végén írott tárcájának, amelyben a szegedi Vanélia valójában Valéria, ma Bartók téri piac világa elevenedik meg az olvasó szeme előtt, ahol is a történet címét adó kérdésre a harctérről érkező sánta hadfi először a királyi szlogennel válaszol: „Karácsony előtt vége lössz…” Majd kisvártatva így egészíti ki: „Ha pedig véletlenül karácsony előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.” − A történelem a keserédes paraszti fekete humort igazolja, végtére is még három Szenteste telik el, míg 1918 őszén véget ér „e nagy tivornya” – hogy újabb borzalmaknak, s legvégül Trianon sokkoló fájdalmának adja át a helyét.
Jó lenne teljes szívvel hinni, hogy nem csak két irodalom, de két ország és két nemzet sincs. Csak egy van.
Magasba és mélybe indult, valóban, mennybe és pokolra. Eljutott ide is, oda is. És elérkezett végül az örökkévalóságba. Az előttünk járókhoz, hozzánk és az utánunk következőkhöz egyaránt. Olyan adottsággal, olyan tehetséggel született, amilyennel hosszú-hosszú évszázadokon keresztül csak páran jönnek a napvilágra. És végig kellett járnia az útját, meg kellett közelítenie a mennyet, az Istent, és pokolra kellett ahhoz mennie, hogy beteljesítse önmagát, s hogy egész népét és az egész emberiséget taníthassa, nem középiskolás fokon.
Beismerhetnénk már végre, hogy alig tudunk valamit. Vírusról, magunkról, bármiről…
Nagyjából a kilencvenes évek sokkját követően, miután szembesültem azzal, hogy az úgynevezett rendszerváltás vagy rendszerváltozás alig jelentett többet, mint hogy az orwelli disztópiából átléptünk a huxley-i disztópiába, számomra bizonyosnak tűnik, hogy az, amit nyugati civilizációnak nevezünk, régen túljutott a zenitjén. „Fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme”, mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá. Amíg egy belső vagy külső katasztrófa lehetetlenné nem teszi ezt a ragaszkodást. A magam részéről nem hiszem, hogy a Covid-19 ez a katasztrófa. De nincs már messze az sem. Hogy aztán a − fukuyamai terminológiával élve − nagy szétbomlást követi-e nagy egyesülés, azt nagy valószínűséggel egyikünk se fogja meglátni a saját szemével.
Nagycsütörtök van. Mindannyian úgy vagyunk, „mint ki sötétben titkos útnak indult, / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit.” Mindannyian szeretnénk „szót váltani jó, meghitt emberekkel”, de „nyirkos” és „hideg sötét” van, senki sem figyel. Ez az egyik legnagyobb magyar vers. Nem. Ez az egyik legnagyobb vers.
Vajon tudják-e, hogy mi a Tealelke? Nem? A terméket A Délmagyarország 1918. október 15-i számában hirdette Müller Rezső Budapest, VII., Barcsay-u. 6. Telefon: 179−16., íme: „Valódi teából és rumból készült teapótló, melyből 1 kg. 400 csésze, zamatos, kész, rumos teát ad.”
Ma is találkoztam hajléktalanokkal, mint mindig, ha a belvárosban járok. Tétován mászkálnak. Ez a vírus a gyöngékkel és a védtelenekkel végez a legbiztosabban. Ezért kell elbújniuk előle az időseknek és a veszélyeztetetteknek, a krónikus betegséggel élőknek. De hová bújjanak a hajléktalanok? Nem tudom, eszébe jutottak-e valakinek is. Csak bennem merül föl láttukra a Radnóti-vers? Járkálj csak, halálraítélt.
Egy ideje már sokkal inkább az újmédia felületeiről összeszedett információkra építünk, mint saját tapasztalatainkra, sokkal inkább az újmédiában keringő elméleteket szajkózzuk, mintsem saját narratívát igyekeznénk alkotni a jelenségekre a számos csatornán összeszedhető információtömeg rendszerezése és a saját érzékelésünk alapján.
Képes-e szót fogadni a fogyasztó, aki megszokta, hogy minden áron érvényesíti a jogait, és megcselekszi, amit megkövetel a civilizáció, amelyben él; képes-e szót fogadni, amikor az élete értelme, hogy vásárol, szolgáltatást vesz igénybe, s bármi áron elűzi unalmát; képes-e szót fogadni, ha a szófogadás kényelmetlenséggel jár?
