Kár hogy száraz november van éppen, mert most kellene mindenkinek nagyot innia, lehetőleg napokon-heteken át, folyton rátöltve, permanens bódulatban, lehúzott redőnyök mögött hortyogni.
Tényleg, legjobb lett volna fel sem ébredni
– ez futott át az agyamon rögtön az ’itt a világvégebazmeg’ után, mikor reggeli kávém mellett meghallottam a rádióban a hírt. Azután rájöttem, hogy valójában mindenki aludt eddig és ennek kellene az ébresztőnek lennie, de alighanem úgyis mindenki azt gondolja majd ezután is, hogy egy kis szundi még belefér.
Pedig kurvára nem.
Nekünk magyaroknak tulajdonképpen ismerős is lehet ez a hozzáállás: több is veszett Mohácsnál, úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna. Hát persze,
valahogy volt, csak valahogy mégis egyre rosszabb.
Most nem akarom itt felsorolni az unalomig ismert tényeket, meg a NERt ostorozni, hiszen ismerjük valamennyien az ország helyzetét, a kormány alibizését, kormányzás helyetti kommunikációs trükközését. A leginkább elkeserítő az, hogy hasonlót várhatunk ezután odaátról is: problémamegoldás helyett folytonos hárítást és simlizést, közben pedig állandó és egyre hangosabb agressziót, ami csak egyvalamibe torkollhat.
Tegyük fel, hogy a múlt század harmincas éveihez hasonlóan,
a jobboldali populizmus előretörése végül most is háborúba sodorja az emberiséget.
Mi lesz akkor?
Bizonyos szempontból a helyzet talán még rosszabb, mint akkor volt. Akkor a törésvonalak világosak voltak, a kétségtelen tömegtámogatást élvező, egymással szembenálló rendszereknek és vezetőiknek határozott elveik és elképzeléseik voltak. Még Hitlernek is, ha mégoly radikálisak is, de valóban határozott tervei voltak a világ jövőjét illetően. Most a helyzet azért is kiábrándító, mert az egyes országoknak, vezetőiknek, íróknak és véleményformálóknak, sőt egyénenként az egész emberiségnek
valójában semmiféle elképzelése nincs arról, hogy mi is lesz mondjuk 20 év múlva. Vagy akár jövőre.
Vagy a jövő héten. Tulajdonképpen nem is érdekel senkit. Leszarják.
Leszarjuk.
Ennek is rengeteg összetevője van, nem akarom magam folyton ismételni, én is leírtam már egyszer, Hanzély kolléga is megpendítette. Elsősorban is arról van szó, hogy a 25-30 éve kialakult és a bolygó azóta mind nagyobb részét beszippantó globális fogyasztói mámorban az emberiség egy jelentős része elfeledte vagy sok esetben önként eldobta magától mindazon morális értékeit, amelyek a társadalom összetartását és hosszútávú fennmaradását – akár regionális, vagy nemzeti, de globális szinten is – lettek volna hivatottak fenntartani.
Olyanokat mint: bölcsesség, igazság, munka, becsület, szolidaritás, empátia, tisztelet, szeretet – nemcsak a nyugati keresztény kultúrában, de a keleti magaskultúrákban is évezredek óta megbecsült értékek. Amire most kedves Olvasó, Te is csak legyintesz alighanem.
Mit akar ez, mit prédikál itt nekünk?
Pedig mégiscsak erről lenne szó. Nyilván mindez egy hosszabb folyamat része és valószínűleg még durvulni is fog a helyzet, de talán most látszik a legjobban az ellentmondás a régi és új világ között.Mert ne legyenek illúzióink:
új világ jön valóban,
amely elsősorban ezeknek a régi értékeknek lerombolásán keresztül akarja majd felépíteni önmagát. Csakhogy a nagy rombolás után megint csak ott lesz a nagy semmi, és a kérdés most valóban komoly: marad-e majd bármi is a romok között, amit még meg lehet majd menteni az utókornak?
S hogy miképpen jutottunk ide? Hogyan kezdtünk el lemondani évezredes kincseinkről?
Elég volt hozzá a saját, sokszor ki nem mondott kételyünk, hallgatásunk vagy cinkos kacsintásunk. Miközben papíron még hittünk abban, hogy a munka nemesít, az igazság mindig utat tör, a bölcs elnyeri jutalmát, a szeretet diadalmaskodik és a hűség vagy tisztesség megtérül, aközben egyre többször hallottuk, hogy valóban pénzt keresni nem feltétlenül munkával lehet, Justitia néha bizony ki-kiles a kendő alól, aki tanul, annak úgyis felkopik az álla és leginkább úgyis csak önzéssel, törleszkedéssel és helyezkedéssel lehet az életben érvényesülni. Az érvényesülés jutalma pedig a siker függvényében kimért szelet az immáron globálisan megtermelt javakból, amelyekből a legnyomorultabb gyerekrabszolgától a leggazdagabb tőzsdeguruig mindenki részesülni szeretne. Egyszerű képlet: a nagy tolongásban mindenki mindenkinek az ellensége, vetélytársa, farkasa, fenevadja lett. Az avítt elképzelés, hogy az egyéni ambíció és közérdek harmóniában működhet, már csak papíron működik mindenhol,
valójában titkos háttéralkuk mentén dől el minden,
ezt mindenki tudja.
Állítólag.
Hát ezután már nem lesznek titkosak az alkuk, bemondja majd a tévé is. Csak Neked és nekünk, kedves Olvasó, nem lesz hozzá többé semmi közünk.
Hiszen már most sincs, nem?
A Fater is megmondta Londonban: ideje is volt már visszatérnünk a realitás talajára. Nem lesz több felesleges udvariaskodás, mellébeszélés meg píszí, mindenkinek ki lesz osztva a feladata és a sorsa, fellebbezésnek helye nincs: nő a konyhába, proli az üzembe, néger a gyapotföldre, bangladesi a ruhagyárba, ennyi már most biztos. Ja, migráns a kerítés mögé.
Szíria a tömegsírba.
Folytassam?
Amerika? Oroszország?
És mi magyarok?
Nekünk mi jut?
Stadion vagy kocsma?
Én inkább a kocsmát választom.
