Nem tudom, ki hogy volt vele, engem azért nem ért hidegzuhanyként ez a novemberi mészárlás. Szó sem volt itt szeptember 11-ről, benne volt már a levegőben egy ideje, számítani lehetett rá, no nem arra, hogy ennyi embert, ilyen brutálisan és kíméletlenül lekaszabolnak (bár Mumbai és a Charlie Hebdo után tulajdonképpen még arra is), de arra mindenképpen, hogy valami szörnyű történik hamarosan. És lőn. Ebből is látszik, hogy Viktorunk/Viktorotok tényleg jól keveri a kártyákat, mert ő már januárban megmondta.
Igaza lett.
A nyugatnak bealkonyult, hamarabb és látványosabban, mint gondoltuk.
Viktor csak azt felejtette el (látszólag), hogy ennek a bealkonyodó nyugatnak mi magyarok is a részei vagyunk, ha autókat összeszerelő, ágytálcát tartó, olcsó húst felvásárló részei is, de oda tartozunk, ahogyan az sem mellékes, hogy az Unió évente euró-milliókat tol bele a magyar állami korrupció gépezetébe, hogy mindenféle kétes alakok kétes ügyleteit finanszírozza. Tényleg nem a hit, remény, szeretet, vagy a szabadság, egyenlőség, testvériség fogja itt össze a dolgokat, hanem annál sokkal egyszerűbb: a pénz. Ahol a pénz, ott boldogság van, s ahol boldogság van, ott tolerancia honol. Legalábbis honolt eddig, de mostantól ez is megváltozik.
Mostantól a szabadságunkat és az értékeinket a sivatagra dobott kilotonnáink biztosítják, de ez legfeljebb képletesen és szó szerint is csak porhintésnek lesz jó. Mert a helyzet az, hölgyeim és uraim, hogy a nyugatnak tényleg bealkonyult.
Nem a külső fenyegetés fog összeroppantani minket, hanem a saját hülyeségünk,
nem az idegenek, a kínaiak, a sárga, vagy arab vagy akármilyen veszedelem, hanem a saját nemtörődömségünk, önhittségünk és vakságunk taszít minket a sírba. Hamarosan.
Az egész akkor vett új irányt, amikor látszólag csupa jó történt: Európában összeomlott a kommunizmus, a határok megnyíltak, az emberek szabadon jöhettek-mehettek, az ipar fellendült, a telekommunikáció és a számítástechnika új korszakukba léptek. Kár ezt ragozni, mindenki tudja jól, hiszen pár év alatt annyira az életünk részévé vált mindez, hogy már el sem tudjuk képzelni, milyen is volt, amikor nem tudtuk azonnal elérni a másikat, vagy idegenek jóindulatára kellett hagyatkoznunk, mert nem ismertük a járást, ahogyan a legújabb trendek is sokszor csak hónapos-éves késéssel értek el bennünket, de a sarki boltban amúgy is volt minden, és a tavalyi cipő is megtette.
Az ipar eszement felpörgésének, a csúcsrajáratott globalizációnak az ún. fejlett világ ma a csúcstermékeit élvezi: egyre okosabb telefonjával, tabletjével játszik naphosszat, ruhatárát havonta/hetente/naponta frissíti egyre olcsóbban beszerezhető és egyre trendibb darabokkal, étrendjében távoli kontinensek gyümölcsei, terményei és mindenféle herkentyűi foglalnak helyet, garázsában új autók sorakoznak, amelyek ráadásul papíron egyre környezetkímélőbbek is. Az, hogy a kütyüket és a márkás pólókat gyerekrabszolgák állítják elő tizenkét órás műszakban a világ másik felén, vagy hogy kiirtják az őserdőket a pálmaolajért, vagy hogy évente hatványozódó mennyiségben termelődik a szemét, elárasztva földet, vizet, levegőt: valójában alig éri el az ingerküszöbét.
A mi utcáink tiszták, az én házam körül nincs szemét. Mi? Hogy télen már nincs hó? Hálaisten, legalább nem kell annyira felöltözni. Hogy a bozóttűz nyaranta mostmár minden évben mindent letarol? Legalább lesz hely szuper új kégliket építeni. Hogy eltűnnek a jegesmedvék? Marad elég az állatkertekben, és különben is, legalább a sarkkör fölötti olajmezőket is belepumpálhatjuk a szuper autóinkba. Hogy élve égetjük el a maradék orángutánokat is? Na és a szegény dínók, amikor becsapott az üstökös? Az se volt smafu. Gyerekek szerelik össze a csúcstelefonomat, éhbérért? Legalább nekik is jut valami kis munka és pénz, ne panaszkodjanak. Megunják a nyomort és a kilátástalanságot és idejönnek hozzánk, hogy legalább itteni bérért dolgozhassanak és végre ők is fogyaszhassanak? Micsodaaa? Hát ezt meg hogy?
Veszélyeztetik a remek életformánkat,
beköltöznek az üresen álló házainkba, bebarnulunk teljesen, az unokáink pedig allahakbárral köszönnek majd. Szó se lehet róla!
Kár is lenne morfondírozni azon, hogy mi történt volna, ha nincs ez a merénylet, mert az egész tesze-toszázás, tütymörgés, totyogás valójában csak erre szolgált, ezt leste mindenki, várta, mint a messiást: mikor történik már végre valami? Most aztán kihirdethetjük a keresztes hadjáratot, a vezetőinknek végre nem kell a tényleges megoldáson gondolkodniuk, jöhet a válságkezelés, rendkívüli állapot, ellőhetjük végre azt rengeteg felhalmozott rakétát, bombát, bevethetjük legújabb drónjaikat, robotjainkat, és nagy csinnadratta közepette végre
megfeledkezhetünk a valódi gondjainkról.
Arról, hogy fogyunk, hogy egyre jobban elidegenedünk egymástól, hogy mind inkább céltalanul élünk és hogy feléljük a jövőnket. A sajátunkat, az unokáinkét, az emberiségét és a bolygónkét.
Az már csak hab a tortán, hogy ezentúl minden hozzánk menekülőt rövid úton visszareptethetünk oda, ahonnan jött, lecsukjuk a sorompót az ezután érkezők előtt, nem számít mostmár hányan fulladnak a tengerbe, hányan fagynak meg a Balkánon, a lelkiismeretünk tiszta. Itt kérem a szabadságunk az értékeink és a jogaink vannak veszélyben, azokat kell megvédenünk, és nyilvánvaló, hogy kik fenyegetik őket.
Mi magunk.
Mert hol vannak már az értékeink?
Rég pénzre váltottuk valamennyit.
Szabadságunk?
Önként lemondtunk róla, csak hogy még több pénzünk legyen.
Jogaink?
Azt is átruházzuk másra, mert úgy sokkal kényelmesebb.
Hölgyeim és uraim, itt bizony harangoztak.
