Békássy Ferenc (1893-1915) kalandos és rendhagyó életútja és pályája már kortársait is zavarba ejtette. Különösen megrendítette őket a korán befejeződött költői-műfordítói pálya tragikus fináléja: a hősi halál a keleti fronton az első világháborúban.
A tragikus halál és a kortársak (köztük Babits) részvéte azonban sajnos elfedte a korán félbemaradt életmű megvalósult értékeit. Ezeket kísérelte meg feltárni – Szörényi László professzor és mások baráti segítségével – Gömöri György és Weiner Sennyey Tibor költő s irodalomkutató, majdnem egy évszázad elmúltával.
Pedig az életút és a pálya több szempontból is különleges… Előttünk van egy előkelő dunántúli nemesi család sarja, aki Angliában jár középiskolába, a cambridgei egyetem elitkollégiumában (King’s College-ban) végzi felsőfokú tanulmányait, s eközben egyszerre kerül baráti kapcsolatba – többek között – John Maynard Keynes-szel és Virginia Woolf-fal, valamint David Garrett-tel. Tagja lesz egy alkotóközösségnek. Verseket, naplót, cikkeket s leveleket ír magyarul és angolul. Reményteljes jövő előtt áll… S ekkor kitör az első világháború, és Békássy (mielőtt internálnák, mint ellenséges hatalom állampolgárát) barátja kölcsönpénze segítségével hazaszökik és – bár ellenzi a háborút – önként jelentkezik katonának. Az is kérdés, hogy nem ő akart-e épp az orosz frontra menni? Mindenesetre, sikerül a legveszélyesebb helyre kerülnie: a huszárokhoz, lovas kozákok és az orosz gyalogság elleni harcra. Itt esik el egy lovassági rajtaütés során 1915 nyarán. Örök kérdés marad, hogy miért döntött 1914 nyarán a hazatérés mellett.
Az életmű is a tragikus sors következményeként töredék. De így is tartalmaz érdekes kísérleteket. E biztató próbálkozásokat adta ki az Aranymadár Alapítvány 2010-ben. Egy külön kötetben pedig (a részben munkanaplónak is tekinthető) 2013-ban a Békássy Ferenc Noel Olivierhez írott leveleit Balogi Virág fordításában. S hogy nemcsak hazájában (sőt nem is elsősorban ott) látták reményteljesnek a tehetségét, az is bizonyítja, hogy angliai barátai (elsősorban Virginia Woolf) angol nyelvű verseit adták ki emlékének ajánlva, halálának tizedik évfordulóján. Ebben az évben avatja fel emléktábláját is Keynes Cambridge-ben. Békássynak az is balszerencséje, hogy – kora miatt – „lemaradt” a Nyugat első nemzedékének alkotói indulásáról, s mivel kicsit idősebb volt, még a következő, a „Nyugat második nemzedéké”-nek nevezett alkotói nemzedék előtt jelentkezett. Ráadásul nem volt kapcsolata (a más szempontból köztes helyzetű) avantgárd mozgalommal – ami persze ekkor még nagyon a kezdeteinél tartott – , mint például a fiatal Déry Tibornak. Ez a köztes helyzet és a korai, tragikus halál itthon hosszú időre feledésre kárhoztatták. S a végleges feledéstől is csupán a szerencse mentette meg. Meg persze Tibor és még néhány irodalomtörténész kitartó érdeklődése és kutatómunkája… Kérdés, hogy ez elég lesz-e a valódi újrafelfedezéshez.
1911 és 1914 között végzi Cambridge-ben egyetemi tanulmányait Békássy Ferenc. S már 1912-ben beválasztják a legelitebb egyetemi körbe, az „Apostolok”, vagyis a Cambridge Conversation Society tagjai közé, mely 1820 óta működött. E kör ad szárnyakat alkotói terveinek. Négykötetnyi magyar nyelvű verset és egy kötetnyi angol nyelvű költeményt ír életének utolsó éveiben. Emellett cikkeket, tanulmányokat és prózai írásokat is ír s publikál. Angolul ír cikket például a Nyugat-ról és költőiről, benne általa készített versfordításokkal. De kifejezetten egyéniek és érdekesek magyar s angol nyelvű saját versei is. A „XX. század költői”-től, a „Psyche”-től és „A költő”-től egészen az „Adriatica”-ig és az angol szonettekig és a műfordításokig. Talán az angol nyelvű kísérletek (a fordítások alapján) monumentálisabbnak tűnnek (főleg az „Adriatica” c. kiseposzt tekintve), míg a magyar nyelvű költemények intimebbek, líraibbak. Ezenkívül fordította Yeats költeményeit is és tanulmányt írt Robert Browningról.
Rá is hat a szecesszió, a szimbolizmus és az impresszionizmus. De a klasszikus örökséget (Babitshoz hasonlóan) ő is fontosnak tartja… A háború alatti magyar nyelvű verseibe már itt-ott az expresszionizmus elemei is beszűrődnek (például „A költő” c. versbe). Mégis: Békássy óvatos kísérletező s újító, rövid pályáján igazából sosem válik avantgárd költővé.
Bár mind levelezése (szerelmének Noel Oliviernek küldött levelei), mind cikkei s tanulmányai szerteágazó érdeklődésről s az újdonságok iránti fogékonyságról tanúskodnak, mégis azt is jelzik, hogy neveltetése és beállítottsága több szempontból is szkeptikussá tette a művészeti és a társadalmi-politikai újítások iránt. Itt nem tudatos konzervativizmusról van szó, csupán a „fejlődés” áráról.
Neveltetése és a családi hagyományok okán (főnemesi-dzsentri környezet) maradt benne egyfajta emelkedett konzervativizmus. Ugyanakkor hatottak rá a századforduló és a századelő modern művészeti-irodalmi irányzatai is. Talán e két hatásból próbált szintézist alkotni. De korai halála megakadályozta törekvései megvalósulását. Létrejött volna-e életművében a szintézis? Ez már örök kérdés marad… Ami maradt azt kell látnunk, és az is önmagában kincs.
Mellékesnek tűnik, de nagyon fontos a levelezés kötete is. A szerelméhez, Noelhez íródott, szépirodalmi értékű levelek. E levelek gyakran szinte szakmai levelezésnek tűnnek irodalomról, művészetről és tudományokról. Ritka közöttük a „pusztán” szerelmes levél.
Nyitott kérdés marad, hogy Békássy Ferenc (ha tovább él, netán túléli az első világháborút) létrehozhatott volna-e valami egyéni ötvözetet hazafias hagyomány és modernség között? Töredékes életműve mindenesetre ilyen irányú törekvéseket tükröz. Maga is érezte a kor átmenetiségét és saját köztes helyzetét. Egyik utolsó versét így zárja:
„Csalódva állunk mind idők határán
Hajónk váratlan szörnyű révbe tért
S vihardúlt partok pusztulását látván
Tovább megyünk, meddig? – hova? – miért?”
(„A költő”, 1915)
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai IJK – Aranymadár Alapítvány. Zsennye–Budapest. Szerkesztette és az utószót írta Weiner Sennyey Tibor. 2010.)
Békássy Ferenc szerelmes levelei (Fordította: Balogi Virág. Szerk.: Gömöri György, Lőrincz Gergely és Weiner Sennyey Tibor; Budapest, 2013, Aranymadár Alapítvány)
