Weöres és az Isten

1.

Weöres és az Isten helyett nyugodtan lehetne az a cím, hogy a mindenség és a semmiség, vagy a vallás és a hit, de akár az is, hogy Jézus, az ember.

Valójában arra keresem a választ, hogy profánul szólva, egy legkevésbé sem profán témáról: „mi az Isten?”, legalábbis Weöres Sándor szerint mi.

De amikor Weöres Sándor és az Isten kapcsolatát igyekszem vizsgálni, akkor persze nem kerülhetem meg mindazokat az érzékeny kérdéseket, amiket Weöres a vallás és hit különbségeiről, vagy az Isten és a mindenség, a mindenség és a végtelenség kapcsolatáról írt. Ahogy arról is szólni kényszerülök, hogy számomra miért oly fontos ez, számomra „mi az isten?” s ez milyen kölcsönhatásban és viszonyban van Weöres Sándor Istenével, aki alighanem egy és ugyanaz, mint az enyém, miénk. Milyen különös is a birtokos névmás, ebben az esetben különösen, amikor egy véges, időben és térben határolt lény próbál meg uralni, sajátjának vindikálni egy végtelen, időben és térben határtalan valóságot. Ó, semmi sem árulkodóbb, mint a nyelv, amit használnunk, de a kimondhatatlan kimondására tett kísérlet, mindig sokkal inkább a hiány, mint a megvalósulás poétikája, s a hiány sokkal jobban érthető valamennyiünk számára, mint a teljesség. A teljesség állapota sokszor inkább pillanatnyi felismerésekből, apró megvilágosodásokból áll, s csak nagyon keveseknél folyamatos létállapot. Éppen az imával, a lelki gyakorlatokkal, a meditációval, az értelmes és etikus életvitellel tudjuk stabilizálni, elérhetővé tenni a teljességet a mindennapokban.
Mielőtt azonban Weöres imáról való gondolatait megközelíteném, emlékeztetnék arra, hogy 2014-ben Fabiny Tamás evangélikus püspök és Gryllus Dániel egy nagyszerű előadást tartott éppen ebben a témában, Weöres Istenhez való viszonyát vizsgálva, érdemes visszakeresni és megnézni, nem szeretném annak az előadásnak sok fontos és igaz gondolatát újra elmondani, elég az hozzá, hogy Fabiny szerint a Szentlélek az ihlettel, a művészettel hozható kapcsolatba: a költészet nem csupán technika, nem valamiféle révület – a művészet Isten ajándéka, a művész pedig Isten eszköze. Azt mondta Fabiny akkor, hogy

Weöres Sándor nézte a világot, meg tudta szólaltatni rezdüléseit, mert újra és újra rá tudott csodálkozni a világra mint Isten teremtett világára, és rá tudott hagyatkozni Istenre.”

Költőként hallgatni a püspök szavait arról, hogy mi a költészet és az ihlet különös érzés, nem mintha az ihlet érzését csak a művészeknek vindikálnám, tudom, hogy bárkinek lehet ihlete. Igen, nagyon ritkán, kiemelkedő pillanatokban éppen ez az, ami a verset teremti, s valóban ebből a pszichológiai élményből, ebből a flow-érzésből keletkezik a vers, amihez még hozzátenném, hogy vannak még ritkább pillanatok, amikor a vers magja egy hang, egy ritmus, egy rezgés a költőben, nem véletlenül tanulmányozta az ihletet, mint „hallucinációt” Oliver Sacks és különösen pszichológus kollégája Helen Weissmann „Of Two Minds – Poets Who Hear Voices” könyvében, ahol különválasztja a mentális betegségeket a tehetségtől, mert

óriási különbség van aközött, hogy a belső hangokkal az ember elfecseg, vagy olyan csodálatos költeményekbe önti,

mint a Weöres Sándor által is nagyra tartott William Blake például. Nem elég tehát a hangocskákat hallani a fejünkben, szét kell választani a zajoktól, a saját képzetektől, majd pedig, amikor mint egy hangvilla tiszta rezgése, megvan az a hang, akkor azt a hangot kell áthozni, megformálni, papírra vetni, versben megszólaltatni, s ez már színtiszta mesterség, még akkor is, ha direkt keverjük az időmértékes és az ütemhangsúlyos verselést, sőt prózában írunk verseket és versben prózai történeteket, ahogyan ezeket Weöres Sándor igen gyakran megtette.
Amikor egy templomba belépünk, akkor a leghelyesebb cselekedet, hogy imádkozunk.

Mi az ima? Az ima vers. De mi a vers?

Modern hasonlattal élve egyfajta programnyelv, amely felnyit bennünk érzéseket, gondolatokat, a hétköznapokban lezárt kapukat. Az érzékelés kapui, mondja az említett William Blake, zárva vannak a mindennapokban, hogy egyáltalán élni tudjunk, mert ha megpillantanánk a teremtést teljes valójában, ami mindannyiunkat minden pillanatban folyamatosan körbevesz, átjár, sőt mi magunk is részei vagyunk, akkor elménk összeroppanna Isten végtelen, teremtő színe előtt. Azoknak, akik szerint ez csupán költői hasonlat, s a tudomány felől közelítik meg a világot, azt ajánlom, hogy erre úgy gondoljanak, mintha egyszerre látnának normálisan, ultraibolya tartományokban, mikroszkopikusan és a világ valamennyi űrteleszkópjával. És ez még csak a látás! Az érzékelés kapui a hallás, az ízlelés, és a tapintás tartományaiban is meg tudnak nyílni, sőt van olyan, amikor a hangoknak színe van, a színeknek íze, az illatoknak hője, és hőnek selymes tapintása vagy éppen hűvös érintése. A jó öreg szinesztézia, összeérzés vagy együttérzés – ahogy magyarul mondhatnánk – az ihletett pillanatok igen gyakori jelensége, amikor az érzékelés kapui kinyílnak, valamennyi agyi réteg egyszerre teremt kapcsolatot a többivel, s képessé válunk a végesben megpillantani a végtelent. Ez az állapot ritka, értékes, megbecsülendő, sokan próbálnak-próbáltak ebbe az állapotba kerülni tánccal, zenével, de akár tudatmódosító szerekkel is.

Az ihlet mégsem akarás kérdése, hanem adomány, áldás.

A költő egyszer csak ott van a teremtés véghetetlen csarnokaiban, mérhetetlen tárnáiban, és sóhajtása a vers. Nem maradhatunk azonban örökké az ihlet állapotában, mert akkor képtelenek lennénk egyszerű hétköznapi életet élni, talán erre mondják, hogy hajszál választja el a zsenit és az őrültet. De mi ez a hajszál? Ez a hajszál talán egy angyal hajszála, a szellem maga, amely képes megformálni a művet ebből az élményből, s nem engedi szétfolyni, szétesni, szétporladni. Persze minden kísérlet, a legszebb költemény és a legcsodálatosabb szimfónia, a legnagyszerűbb képzőművészeti alkotás is a végesben értelmezendő, kerete és formája van, bármennyire is a végtelen élményéből építkezik. Így tehát az imának az a különös funkciója van, hogy megrezgesse az imádkozóban a végtelen húrjait. Az ima ugyanakkor végtelenül praktikus dolog is, ahogyan maga Weöres Sándor mondja az imáról:

Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. Ha az imádban Istennek gyónod meg hibáidat, ezzel bejárod személyednek minden zegét-zugát, mert az ember, imájában, őszintére-vetkőzik Isten előtt; önmagának folyton hazudozik, de Istennek nem mer hazudni. S ha Isten segítségét kérte, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítséget sorra működésbe hozod.”
Weöres Sándor: A teljesség felé. Ne várj csodát – részlet.

2.

Semmi sem annyira ima, mint éppen a Miatyánk, amiről Weöres igen hosszan értekezett Hamvas Bélához írott egyik levelében. Most nem térnék ki külön arra, hogy mit gondolt Hamvas Béla a kereszténységről, erről beszéltem a Fasori Evangélikus Templomban, és meg is jelent Hamvasról szóló könyvemben, de természetesen nagyon erősen hatottak egymásra Weöressel ebben a kérdésben is, s ez világosan kivehető nem csak A teljesség felé-ből, de az Én a határtalan szellem versciklusából, ami csak 2013-ban láthatott napvilágot, s más Weöres-versekből is.

Weöres tehát egyik levelében kidolgozott egy külön idő-elméletet a magyar költészetre, illetve megmutatja a költők legkülönbözőbb szintjeit. 18 különböző szintet sorolt fel, most elég csak az utolsó néggyel foglalkoznunk, ahol arról írt, hogy a vers ítéletté, majd az ítélet imává, „ellenállhatatlan hatóerővé” válik (15), mint amilyen a Bhagavad Gíta vagy Szent Ferenc Naphimnusza. Ez a valódi hatalom szférája. Ez után jön az utolsó hármas a „Principátus-szféra” (16), melyben az Evangéliumot és a Rig Védát találjuk és az „Arkangyal-szféra” (17). Utóbbiba tartozik a Miatyánk, melynek, mint Weöres írja levelében:

(a Miatyánk) hét kérésének bármelyikében minden benne van, és arányossága oly földöntúli szépségben és végső egyszerűségben tündököl, hogy az ember alig tudja felfogni.”

– és végül az utolsó „angyal-szféra” (18), ahol „a vers Isten-gyermeke”.
Weöres Sándor Hamvas Bélának 1946. október 7-én keltezett levelében hozzáteszi, hogy a költők és költészet utolsó és legfelső előtti szintje az „Arkangyal-szféra”.

Ide tartozik a Miatyánk; hét kérésének bármelyikében minden benne van, és arányossága oly földöntúli szépségben és végső egyszerűségben tündököl, hogy az ember alig tudja felfogni.
Figyeld csak: „szenteltessék meg a te neved” (ha egyszer mi tudjuk megszentelni a te nevedet, odáig emelkedünk: kell ennél több? minden benne van) „jöjjön el a te országod” (ha a te országod jön el hozzánk: mi kell még? minden benne van) „legyen meg a te akaratod miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is” (ha a te akartatod teljesül rajtunk, ugyan mit kívánjunk még?) „a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (ha megvan testi-lelki kenyerünk: kellhet-e még valami?) és „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (ha mindent megbocsátani tudunk, ez a végső tökéletesség, s akkor mit bocsássanak meg nekünk?) és így tovább; csodálatos hét erkély ez, mindegyik más és mégis azonos, és mindegyik az egész mindenség maga, végső tiszta szépségében meghétszerezetten.”
Weöres Sándor: Levelek. 449. o.

Itt meg kell állnunk, és érdemes megemlítenünk, amit Fabiny Tamás is kiemelt előadásában, hogy

tévedés lenne azt hinni, hogy Weöres Sándorra csak a kereszténység hatott.

Nagyon is nagy hatással voltak rá a keleti tanok, mint például a buddhizmus, hinduizmus, különösen a taoizmus, de ezeknek a hatásairól írtam és beszéltem bővebben a Kozmikus költészet című esszémben-előadásomban, amely A teljesség felé kínai kiadásának utószava is volt egyben, most csak egy fontos hatást szeretnék a filológia eszközeivel megmutatni, mégpedig a Rudolf Steiner-féle antropozófia hatását Weöres Sándorra. Steiner ugyanis ezt írja a Miatyánkról:

A Miatyánk hét kérésével az Istenéhez emelkedő lélek azért könyörög, hogy az isteni akarat az ő emberi mivoltának minden egyes tagját a helyes fejlődési vonalba állítsa, hogy így megtalálhassa életének igazi útját a világegyetemen keresztül s természetének minden része helyesen fejlődhessék. (…) A Miatyánk tehát olyan ima, amellyel az ember azokban a pillanatokban, amikor ennek szükségét érzi, felemelkedhetik héttagú természetének s e természet fejlődésének értelméhez. És a hét kérés az emberi természetről alkotott tudományi felfogásnak kifejeződése még akkor is, ha olyan naív ember lelkében kerül felszínre, aki meg sem értheti.”
Rudolf Steiner: A Miatyánk. I.n.: Rudolf Steiner. Sors, kegyelem, szabadság – A világ, a föld és az ember. Genius. 110. o.

Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Weöres Sándor, amikor Hamvasnak leveleket írt az 1940-es évek alatt, sok minden más mellett elsősorban Rudolf Steiner Sors, kegyelem, szabadság – A világ, a föld és az ember életében című könyvét olvasta (Genius kiadás). Erre egyébként egészen véletlenül jöttem rá, mikor kölcsönbe kaptam egy ’30-as évekbeli Steiner kötetet, s meglepettem olvastam benne Weöres Hamvasnak írott gondolatait. Már ha vannak véletlenek.
Meg kell, hogy jegyezzem, Weöres ezekben a levelekben nem említette külön Rudolf Steiner nevét, aminek több oka is lehet, az egyik, amit Hamvas Béla naplóiból kiolvashatunk, hogy a mester nem igazán rajongott Steinerért. Hamvas a püthagoraszi iskolához hasonlatosnak, konkrétan „rokonjelenségnek” tartja a steineri teozófiát és antropozófiát, amely szerinte „középhelyzet ezotéria és exotéria között”, bár „világosabb, de erőtlenebb” (Naplók, 1946. IV. 30.) és egyik előadássorozatára készülve megjegyzi, hogy „a hagyomány csökevényei” a különböző filozófiák, teozófiák, szekták” (Naplók, 1951. III. 20.). Sőt, naplóinak soraiból azt lehet kiolvasni, hogy Hamvas szerint Steiner éppen a kereszténységet kereste, de azt összekeverte oda nem illő fogalmakkal, így egy „kása-hagyományt” teremtett. Éppen ezért valószínűleg a Scientia sacrában például nem foglalkozik Steiner elképzeléseivel, amelyeket ezek alapján mondhatjuk, hogy nem utasított el, csak éppen kuszának tartott. Nem úgy, mint Weöres, akinek még Hamvas univerzális orientációjánál is szélesebb horizontjába, éppen gyermek és ifjúkori élményei nyomán, bőven belefért, hogy szemléletébe beépítse Steiner szellemiségét. Weöres Sándor egyébként egy kései interjújában elég részletesen feltárja ezt az antropozófiai érintettséget, most ebből csak röviden idézünk:

Gyermekkoromban Csöngén antropozófusok is éltek, akik a kereszténységet a keleti filozófiákkal szintetizálták. Magam sose lettem antropozófus, de sokat tanultam tőlük. Ők nyitották rá a szememet a buddhista, a vaisnava, a saiva világra. (…)”
Kortárs, 1986/5. 460. o.

De mindez csak egy esőcsepp mindabból a zivatarszerű hatásból, amit Rudolf Steiner szellemisége gyakorolhatott a fiatal Weöres Sándorra, s amit Weöres Sándor és Hamvas Béla levelezésében kis szerencsével és kellő odafigyeléssel is meg lehet találni. Az igazán érdekes az, hogy Weöres világába „belefért” Steiner is, míg Hamvaséba inkább csak a nagy tradíciók. Érthető módon Hamvasnak is, Weöresnek is igen fontos, kiemelkedő hatású volt Jézus Krisztus alakja, a hagyomány, különösen pedig a kereszténység megértése szempontjából.

3.

Jézusról Weöres több helyütt is írt, egyik gyönyörű, négysoros verse így hangzik:

Rejtőztem légbe, kútba, gazba,
rám ne leljen Isten haragja,
de megfogott az elemekben
és íme testben megszülettem.”
Weöres Sándor: Jézus. Vigilia 1980/12. 825. o.

Néhány évvel korábban pedig a Vigilia folyóirat „Ki nekem Jézus?” körkérdésére így válaszolt:

– Számomra csak egy ember létezik: Jézus. Jézus létezik – és ő létezik mindazokban, akik benne és általa léteznek. Azért írok, mert jobban, pontosabban ki akarom fejezni az azonosságot Jézussal bennem és másokban. Fütyülök rá, hogy hányan olvassák, vagy hányan nem olvassák a verseimet.
Egyetlen célom: egy fokkal közelebb hozni a jó akaratú, érzékeny olvasót ehhez az azonossághoz, a Jézussal való egységhez.”
Ki nekem Jézus? Weöres Sándor válasza a Vigilia körkérdése, 1970/12. 862. o.

Azt hiszem ez nem igényel kommentárt.

4.

Más kérdés persze, hogy Weöres igyekezett nagyon tudatosan a vallást és a hitet különválasztani. A vallásosságról azt írta A teljesség felében, hogy

(…) Visznek a teljesség felé könnyebb utak is. Nemcsak úgy egyesülhetsz Istennel, ha minden ideigleneset átszakítva a múlhatatlanba nyomulsz. Az ima és áldozat segítségével érzéseidet megtoldhatod oly módon, hogy Istenhez elérjenek. A templomba járás, szertartás, áhítat, könyörgés, bűnbánat, erény, ha teljes szívvel végzed és nem akarsz földi javakat koldulni az égi hatalomtól, mind Istenhez vezet: általuk Isten hozzád hajol, érzed az ő csókját és mindinkább eggyé válsz vele.”
A vallásosságról

és külön írt ‘a haszonleső vallásosságról’:

Olyik ember a vallásosságot csereüzletnek nézi: az ember kötelessége, hogy jól viselkedjék, Isten parancsainak és az előírt szertartásoknak eleget tegyen; Isten dolga, hogy az embert ugyanoly arányban lássa el földi javakkal, amennyire jól viselkedett, a parancsokat követte, a szertartásokat elvégezte. Eszerint a legvallásosabb és legjobb embereknek kéne leggazdagabbaknak lenni, s a vallástalanoknak és törvény szegőknek nyomorogni kellene.
Aki úgy vallásos, hogy cserébe hozzájusson a sóvárgott javakhoz: máris bebizonyította kapzsiságát és érdemtelenségét. Isten jósága nem hizlalda és nem jótékonysági intézmény. Az isteni szeretet változatlan sugárzása semmihez nem hasonlít kevésbe, mint a jótékonykodáshoz, a vágyak kielégítéséhez. Ha vágyaid közül ki tudsz bontakozni, akkor éred el Istent.”
A haszonleső vallásosság

Így aztán egészen közel kerülünk magához Weöres Isten-fogalmához, vagy talán helyesebb azt mondanunk, hogy Isten-élményéhez. Mielőtt azonban belépnénk a magyar költészet e fenséges csarnokaiba, hagy tegyek egy kitérőt az ateizmus felé. Örök kérdés, hogy van-e nincs-e Isten? Weöres erről egyesek számára megnyugtatóan, mások számára meglehetősen nyugtalanítóan így nyilatkozik:

Ha a változó „van”, az állandó csak eszme; ha az állandó „van”, a változó csak lidérc. „Öröklét van” és „öröklét nincs”, „Isten van” és „Isten nincs”, egyformán érvényes, aszerint, hogy az állandóból, vagy a változóból nézed-e.”
A tárgyak visszája és színe

és

Van Isten? Nincs Isten? – Abban, ami független a tértől, időtől és minden káprázattól: a Van és Nincs ugyanaz.”
A teljesség

És alighanem ebből a kiindulási pontból érdemes elolvasni akár a Vonj sugaradba vagy az Ének a teremtésről című versét. Utóbbi így hangzik:

Amikor Isten a világot szülte,
a mindenség az ujjára fagyott.
Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne,
föléjük gyujtotta fönn a Napot.
Recsegtek a jegek,
amint a tűz-gyerek
fölfele tört.
S éledt a föld.
A lánggömb kék útján végiggurult,
aztán a tükröző mélységbe hullt:
habokra ráhajolt,
szikrázva fuldokolt,
pirosan elhasadt,
mint aki sugarat
többé se hint –
de reggel visszatér az égre megint.

És ahogy a Nap a hevét kifújta,
a szinekbe-bomlott világra újra
árnyék hajolt.
S fölkelt a Hold.
Ujjasan elomló
éjszakai fény,
szelid helytartó
a király helyén.
Míg hajnal előtt
szunnyad a színek csokra,
fehér legyezőt
terít a habokra.
Az örök szerelmet példázza ő:
dagad és apad, de mindig visszajő.

S hogy fény legyen itt lenn
ha a Hold kiapadt:
kigyujtotta Isten
a csillagokat.
Nem-változók, aprók, kemények:
örök szeretetről beszélnek.
S ha burkot vonnak az égre a rémek:
eltűnnek, aztán megint visszatérnek.

A világ világolt élettelen.
Hiányzott mindenből az értelem.
Hogy legyen, aki épít, rombol,
ember készült hóból és koromból:
szájában édesség,
fejében fényesség,
szivében lüktet a vér
s mindegy, hogy mi neve,
boldog-e, szives-e,
kinek a kedvese:
elmegy és vissza se tér.

Ez a vers tökéletes példája, annak a Várkonyi Nándor után szabadon általam ‘kozmikus költészet’-nek nevezett poétikának, amely a személyest a személytelenben, a végest a végtelenben, a makrokozmoszt a mikrokozmoszban oldja fel.

5.

De nem Weöres Sándorról beszélnénk, ha ez az „isten-kép” nem lenne kissé absztrakt is, s én úgy érzem, hogy semmi sem igazabb, amikor éppen ebbe az absztrakt világba hatol, s ott próbálja megragadni a megragadhatatlant. Azt írta:

Egyetlen pont sem fér el a térben. A tér csak az érzékek részére tűnik határtalannak; tulajdonképpen szűkebb mint a pont. Ami határtalan: kiterjedéstelen; ami kiterjedéstelen, abban a végtelen nagyság és végtelen kicsinység ugyanaz.
Isten nemcsak végtelen nagy, hanem végtelen kicsiny is: nincs az a parány, melyben teljes-mivoltában benne ne rejlene. Isten és a mindenség egyetlen ponton belül van.”
Tér és pont

és

Az egyéniségétől megszabaduló ember közös az Istennel. A mindentudóval, mindenhatóval, mindenütt-jelenvalóval. Az egyéniségétől megszabaduló ember nem úgy mindentudó, hogy megbírná mondani, mennyi pénz van egy csukott pénztárcában, s hogy a holnapi hírlapot már ma ismerné, s hogy akármilyen kérdésedre biztosan tudna felelni. Ami az embereknek mindentudásként tűnne: véghetetlen adattár; a mindentudás nem halmaz, csak éppen annak tudása, mely az „egy”-nél is egyszerűbb.
Nem úgy mindenható, hogy a kenyeret kaláccsá bírná változtatni; s talán meg sem emelheti azt a zsákot, melyet egy zsákhordó könnyen cipel. Ami az embereknek mindenhatóságként tűnne: az életbeli sikeresség véghetetlenné növelése. Úgy mindenható, hogy amíg hétköznapi munkáját végzi, lényének mélyén az Isten tett-nélküli, teljes működését viseli.
Nem úgy mindenütt-jelenvaló, hogy ha Nagyfüzesen van, jelen volna Kisfüzesen is. Ami az embereknek mindenütt jelenvalóságként tűnne: a tér teljes betöltése. Úgy mindenütt-jelenvaló, hogy elér a létezőig, a kiterjedéstelen pontig, mely mindent magába foglal.”

Továbbá egy nyilatkozatát idéznénk, amelyben a Vigilia 1977-ben „Isten és én” körkérdésére ‘A végtelenség’ címmel az alábbi sorokkal válaszolt:

A világmindenség lehet véges, de a Mindenható már – szótári fogalma szerint is – a végtelenség. Mindegy, hogy plusz-vagy mínusz -jelet rakunk eléje, attól a végtelen nem változik; vagyis: végső fokon mindegy, hogy állítjuk-e, vagy tagadjuk. Persze nem mindegy az életünkben, gondolat- és érzésvilágunkban, hogy igénybe vesszük-e azt az állandó fényt, amit isten gyújt bennünk.”
Isten és én. Weöres Sándor válasza a Vigília körkérdésére. Vigília. 1977/12. 860 o.

Végezetül szeretném megjegyezni, hogy mindezekhez képest mennyire személyes istent szólít meg Weöres Sándor az említett Vonj sugaradba című versében.

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Post scriptum

Visszatérő kérdés, hogy vajon miért választottam ezeket a témákat, Hamvas Béla és Weöres Sándor életét és művészetét, miért éppen ezekben a párokban, miért vizsgáltam ezeket a kapcsolatokat, jelen esetben éppen Weöres és az Isten viszonyát. Engedjék meg, hogy hagy válaszoljak erre egy rövid vallomással és egy saját verssel, amit már a Fasori Evangélikus Templomban is fel akartam olvasni. Isten és a kereszténység, Hamvas és Weöres érzékeny, de nagyon hálás témák, amelyek az embert önvizsgálatra, önismeretre, s ezáltal világismeretre késztetik. Szerettem volna természetesen olvasóimat, hallgatóimat, sőt hazámat és népemet inspirálni arra, hogy gondolkodjanak ezekről, olvassák újra Weöres verseit, Hamvas esszéit, nem baj, ha nem értenek velem egyet, mert nagyon fontosnak és aktuálisnak tartom őket. De nem csak ezért. Talán ez az a pillanat, amikor Weöres és az Isten viszonyáról van szó, hogy ez a legkönnyebben megérthető. A személyes vallomásom tehát az, hogy úgy látom,

a bennünk élő Isten kép sokszor sokkal inkább rólunk vall, mint arról, hogy milyen „valójában” az Isten.

Még az az Isten-kép is, amit tagadunk. Semmi sem vall jobban egy ateistáról, mint, hogy milyen Istenben nem hisz. És éppen így igaz, hogy nagyon sokat elmond egy hívőről, hogy milyen istenben hisz, s talán többet mond el róla, mint magáról az Istenről.

Az én hitem igen szövevényes, de talán háromféle Isten él bennem, s ezek váltakoznak, lelki állapotomtól függően. A legtisztább, amikor az állandó változásban lévő örök egységes végtelenben ismerem fel, s ezek az ihlet pillanatai, ezek a csodás felismerések, a megvilágosodás felé tett aprócska lépések , rezdülései, remegései, érzései. A kevésbé közérdekű talán, de annál gyakoribb, amikor Istent imáimban szólítom, helyeken – templomokban, a természetben és magamban keresem. Ez igen gyakori. Végül pedig sajnos ismerem „a lélek sötét éjszakáját”, amikor elhagy a hitem, s minden üres és hideg és értelmetlen, s a hiányt tapintom a mindenség helyett a szívemben. Istenes versemben ezt próbáltam megfogalmazni, kérem, ha tehetik hallgassák meg/olvassák el Megjelent az Élet és Irodalomban – LXIV. évfolyam, 2. szám, 2020. január 10-én.

(Elhangzott a Művészetek Völgyében, a kapolcsi Evangélikus Templomban 2020 szeptember 5-én az Öt előadás Weöres Sándorról című előadás utolsó részeként, a Magyar Írószövetség felkérésére. Az előadáson a verseket és részleteket Zoltán Áron szavalta.)

(Az előadást kézből rögzítettük, statív nélkül, ezért elnézést kérünk a kép-remegéseiért:)