Weiner Sennyey Tibor
Este
Asszonyok egy kis faluban,
Asszonyok apró lányaikkal,
Mint hívó hang a sivatagban.
Utcák feje lámpa hajban.
Merítkezők a sötétben.
Enyém apja iszik, bolond!
Az enyém meg hideg sitten!
Az enyém meg folyton otthon!
Jaj! Jaj! Mi lesz itten?
A sót kiszórják, az utcát járják…
Az enyém apját nem ismerem!
Csont szél penget mély kék hárfát.
Köd utcákból kő járdákon:
Repedten és meggyötörten,
Szemgödrökből barázdákon:
Ráncosan és feldühödten.
Nád sirató, víz vajákos,
Kánont zengő és zsoltáros,
Otthon maradt és magányos,
Éber szemű és homályos.
Jaj! Jaj! Így elő jönnek.
Köd utcákon homály foltból,
Fiatalok és öregek,
Jönnek holdból, jönnek sárból.
Utcák végén nagy a mozgás,
Hó felgőzöl a sok lábtól,
Nincsen hang és nincsen sírás,
Jég felpattan a nők szagától.
Érzed őket levegőben,
Érzed falban és huzatban,
A reggelt átható fényben,
Érzed a nőt a mozdulatban.
A téren mind összegyűlnek;
Mesebeli hollók százan,
Alig szólnak, alig néznek,
Mégis mindent együtt látnak.
Kereszt csorbul, harang csordul,
Zúgástól csattan szét a járda.
Lámpa fordul, kutya mordul,
Mind beül saját padjába.
A férfi, míg zeng a zsoltár,
Meg se mozdul, hideg rázza,
Bár megszületik a megváltó,
Asszony hozza a világra.
