Téli kirándulás

Téli kirándulás

2022. 02. 02., sze - 05:38
0 hozzászólás
A magyar migránsok, akiknek sikerült átjutnia a határon, azok a közeli menekült táborba kerültek és a másnapi híreket forró teával és vajas kenyérrel a kézben hallgatták végig. Többjüknek a hallottaktól könnybe lábadt a szeme.
Akadály
Glück György novellája

„Írjon novemberben egy novellát!”

A pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtár ezzel a szlogennel akarta felhívni az olvasók figyelmét a szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére.

A gondolatindító téma ezúttal a „limes / határ” volt.

A beérkező írásokat Weiner Sennyey Tibor véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben, illetve a DRÓTnak, hogy publikációs lehetőséget biztosít a novellák számára.

Karinthy Ferenc Könyvtár

Pócsmegyer

 

Az órák óta dohogó Csepel motor leállt. Hirtelen csend lett. Síri csend. Ilyen csend csak a téli éjszakában létezik. Valaki suttogott valamit, de nem értette más csak az, akinek szánták.

– Ugrás, lefelé… de gyorsan… vakkantotta visszafojtva a rossz arcú borostás sofőr.

– ???

– Innen már csak pár száz méter… oszt odaát vannak. Ja… és ne felejtsék az aknákat. Felemelt karjával mutatott irányt a sötétben.

Sietős kapkodás, csomag fel és ugrás. Nagyot cuppantak a cipők a bokán felülérő sárban. Suttogás, rövid vita… majd ismét csönd és a novemberi hideg. Nagyon hideg. A ponyva alatt eddig összebújt, elgémberedett embereket most átjárta csontig. Bekúszott a kabátok, sálak és fejfedők alá. A múlt héten leesett hó helyenként megolvadt és a híg latyak még a magas szárú cipőkbe is befolyt. Halk káromkodás…

– Ezt a pár métert már fél lábbal is… Dünnyögte valaki.

– Persze… menni kell… csak óvatosan… arra amerre az a pasas mutatta. A csillagtalan éjszakában gyenge szél fújt és vékony felhők takarták a fogyóban lévő holdat. Felbőgött az öreg motor és az üres tákolmány platójának zörgése, halovány, vöröslő lámpái és a motor dohogó hangja is elhalt a téli sötétségben. Újra csend lett. Most már csak a cipők cuppogása hallatszott.

A csoport inogó lábbal, dülöngélve, egyensúlyozva megindult a jelzett irányba. Egy-két zöld lóden, két-három meleg télikabát, vasalt nadrág, utcai cipők, finom kockás sál, puha kalap. Egy viharkabát, durábel síbakancs, svájcisapka. Egy szőrmés kucsma, gumicsizma. Fejkendő, retikül és trottőrcipő. Két gyerek. Nyolc év körüli kislány és tizenöt év körüli fiú. Elnyűtt hátizsákok, ócska zsineggel átkötött vulkánfíber bőröndök és egy kopott aktatáska. Nagykendőbe kötött batyu. Három darab alma a zsebben, némi száraz kenyér. Sárkolonc a lábon. bukdácsolás, térdre esés, hasra vágódás, bokaficam, káromkodás, fohász és ima. Kavarognak a gondolatok, mindenki agyában más. Pista eszébe jut mit is mondott Jolán a gyereknek még otthon:

– Katikám kirándulni megyünk, öltözz gyorsan.

Hát nem mondom, szép kis kirándulás… Egy életre szól… talán... Vizes árok vagy csatorna állja útjukat. Hónaljig érő száraz sás. Keresztbe vastag rozsdás cső az egyetlen út. Libasorba, egyensúlyozva tipegnek át. Alattuk a jéghideg, szürke lé. Végre… mindenki átért. Remeg a láb, zihál a tüdő… kis pihenő. Köd ül a tájra. Ez most segít.

– Ááá… nem lehet megállni. A homályt hirtelen erős fény szúrja át. Pásztáz. Lassan pásztáz, meg-meg áll, mintha szimatolna. Keres, mint egy ragadozó.

– A közeli bozótba… hasra… be. Késő. Valakit megláttak. Lövés kattog, rövid sorozat. Még egy… és még egy… A golyók fütyülnek a fejük fölött. Nyögés…

– Nem sérült meg senki? Suttogja a kucsma. Isten velünk van. Csak egy idő múlva veszik észre, hogy a csoport egy része lemaradt. Biztos lapulnak a ködben… csak tovább… nem lehet várni…

– Ez Kalasnyikov… megismerem… ezek oroszok. Szól a svájcisapkás.

– Ez a bozót és a köd is takar… mennünk, kell… tovább… már csak pár lépés lehet. Így a kucsmás. Görnyedt futás, lihegés. Kevés a levegő, száraz a torok. Újabb bozót, facsoport. Távoli kutyaugatás. Hajnalodik, szürkül az feketeség. A szürkületben távoli lámpafény. A sűrű köd karikában szórja szét.

Még egy kicsi… még… a fény felé… gondolja a puhakalapos és a talpa alatt faág reccsen. Kezét, lábát már nem érzi a hidegtől. Az arcát, hátát a saját verejtéke hűti. Hideg verejték. A szemüvege sáros, az arcán borosta. Rozsszagú a lehelete. Már két napja nem evett. A foga vacog. Az asszony fején vajszínű kendő, a kezén muff. Ócska, régi, kopott. - Nyitva határ… beszélték a városban… el kell innen menni… reggelre szabadok leszünk… csak még… egy futás…-

Mikor a nap felkelt, és lassan felszállt a köd a határsáv közelében a „senki földjén” az Osztrák parasztok öt halottat találtak. Körülöttük szétszórt személyes tárgyak hevertek. Hátizsák, bőrönd, aktatáska. A táska verseket és más írásokat tartalmazó papírokkal volt tele.

A magyar migránsok, akiknek sikerült átjutnia a határon, azok a közeli menekült táborba kerültek és a másnapi híreket forró teával és vajas kenyérrel a kézben hallgatták végig. Többjüknek a hallottaktól könnybe lábadt a szeme.

– Kossuth rádió Budapest. Híreket mondunk…

– Az elmúlt éjszaka tizenhárom fő, ebből két kiskorú egyén az Osztrák zöldhatáron kísérelte meg az illegális határátlépést. November 4.-e óta a Szovjet hadsereg éber határőrei őrzik Magyarország déli és a nyugati határait. Ennek a disszidens csoportnak egy részét a katonák sikeresen megállították és haza irányították.