SZELFI
Megettek a könyvek szép lassan.
Agyba-főbe. Tetőtől-talpig. A kisujjamtól
a sarkamig. És ma már csak száguldozni tudok,
nem lépkedni. A sétát meghagyom a gyerekeimnek,
akik nem születnek meg, csak egy előszobában,
élet és álom közt dideregnek. Gép lettem,
áramot fogyasztok, mint az e-bookok –
egy szeretetre vágyó masina, akit degeszre tömtek
a gondolatok, én már a könyveimmel is
a bőrömön át kommunikálok. Óriási test,
ahol a kéz, a máj, a vese, a tüdő, a torok
egy másik földrészen él, és én csak a szívemet
hurcolom. Vigyázok rá, őrizgetem, becézem.
Talán így tesznek a férfiak is,
kiket a villamoson bámulok.
A SZÉL ÖTVEN ÁRNYALATA
Kicsit már meguntamanyáim-nagyanyáim-dédanyáim titkait.
Nézzünk fel a férfiakra, hogy lenézhessük őket!
Fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le!
Én csak nézni szeretek.
Kislánykoromban a szelek színét is láttam.
Az őszi bíborszél a karjába vett,
a türkiz megrángatta a hajamat és a szoknyámat,
a sárkánypikkelyes szél augusztus végén támadt,
megtöltötte a testem forrósággal és magabiztossággal.
A szelek ma is a hőseim.
Nem hordanak kitüntetéseket.
Nincs fokozatuk, útlevelük, tekintélyük.
Ahogy nincs ruhájuk, nevük, címük.
Erejük van.
A szél megelevenít, akár az értelem.
Egyszer aztán feljutok egy óriási torony tetejére.
Mindig csak fel. Fel-fel-fel-fel-fel-fel-fel!
Megkapaszkodom a türkiz szél kezében.
Rátámaszkodom a bíbor szél erejére.
És zuhanás közben érzem, hogy az arany szél
megtölt boldogsággal és reménnyel.
Soha nem érek földet.
Még nem próbáltam. De.
Így lesz.
HÚST HÚSSAL I.
Drága jó bácsikám soha nem pazarolta az időt
semmiségekre. Kiöltözött, ernyőt, kalapot vett,
majd elindult vadászni a főtérre. „Szegénykém,
te aztán nem viszed semmire!” „Hogy bírsz el
ennyi hájat?” „Hiába költesz annyit a gyerekre,
a végén majd megjárod vele!” A bácsikám
ügyes vadász, hol egy combot, hol egy szívet
kanyarít le, a többit otthagyja prédának a többieknek.
A bácsikám mindig igazat mond, és soha nem pihen.
Ráfogja az ernyőjét boldog-boldogtalanra,
de finom ember: nyers húshoz nem ér a kezével.
HÚST HÚSSAL II.
A finnyás vadász, ő,
a bácsikám harminchét nő szüzességét vette el.
De hova tette őket, kérdezgettem gyerekfejjel.
Talán lepréselve, kiszárítva berakta őket a vitrinbe?
Harminchét gyorsan romlandó, pici gyűrű, fátyol,
harminchét körömdarabka, harminchét kicsinyke, fehér,
jelképes koporsó. Ki tudhatná? A test romlékonyabb,
esendőbb annál, mint ahogy az orvosok gondolják.
Mikor nagy-nagybátyám a kezét végighúzta a mellemen,
nem elvett tőlem, hanem megajándékozott valamivel:
egy láthatatlan vérszívóval, egy rusnya, követelőző féreggel.
Nem kell fagyasztóban őrizgetnem, én magam táplálom
gyűlölettel. Hogy túlélje nagy-nagybátyámat,
hogy engem is túléljen, mint az a bizonyos,
nagy költők megálmodta örök szerelem.
