„Írjon novemberben egy novellát!”
A pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtár ezzel a szlogennel akarta felhívni az olvasók figyelmét a szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére.
A gondolatindító téma ezúttal a „limes / határ” volt.
A beérkező írásokat Weiner Sennyey Tibor véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben, illetve a DRÓTnak, hogy publikációs lehetőséget biztosít a novellák számára.
Karinthy Ferenc Könyvtár
Pócsmegyer
Azt mondom feltétlen szeretet, ugyan, hogyan is lehetne feltétlen? Ha a férjem nem érkezett időben haza, és nem szólt, haragudtam. Még anyámnak is beárultam telefonon. Negatívan csenghetek. Mégis szerettem. Nem akart beszélni a problémákról? Igyekeztem megoldani úgy a problémát, hogy ne zaklassam vele. Azért szerettem. Mindig belekötött abba, hogy otthagytam a szennyest, vagy nincs kimosva? Miért fontos ez? Nem baj, szeretett. Utáltam, hogy egy óráig kerestünk filmet, amit mindketten hajlandóak voltunk megnézni, annyira más az ízlésünk. Attól még nagyon szerettük egymást. Neki a dicséret a szeretetnyelve, hát dicsértem. Nekem a minőségi idő és az érintés. Na jó, a dicséret is. Meg az ajándékozás… Ennyire összetett lennék, vagy csak önző? Nehéz, mert csak azt kaptam, ami dicséret, hisz neki is ez számított. Azért fenntartotta a szeretetet. Mentünk tovább. Azt mondta családot szeretne, nyugalmat egy szép helyen, imádja a karácsonyt. Fellobbant hát még jobban a szeretet. Csináltuk. Azonban nem akart részt venni a szerelem fenntartásában. Nem akart dolgozni azon, hogy előre jussunk, csak menjünk előre, valahogy majdcsak lesz. Nem akart megbeszélni semmit, lassan így kicsúszott a kezünkből a jóság, az összebújás. Annyi a de. Nem baj, idővel a szerelem szeretet lesz, hát legyen előbb. Aztán mégis késő lett, túlmentünk a határon. Még szerettük egymást. De nem eléggé. Már magamat jobban szerettem, ragaszkodtam magamhoz. Önérzetemen csorba esett, mert ő, a volt férjem, előbb lépte át a küszöböt, és azt mondta vége. Nem érdekelte onnantól mi történik velem. Álltam egyedül a semmiben. Kezemben egy csecsemő. Esett ránk az eső. Hol fogunk aludni? Mit fogunk enni? Lesz- e pénzem pelenkára? Mikor tudok újra szívből nevetni? Új határok.
Az idő kitisztult, a nap kisütött, volt mit enni, eltelt egy év.
A gyerekkorom nem szépült meg jobban, a magasságtól még mindig félek, távolodtam a céljaimtól, míg elértem másokat. Mindig tudtam, hogy sosem adom fel. Nem tudom akkor miért kellett megint megszívatni?! Hát menjünk tovább. Szeretem magam. Talán most jobban látom, hogy különleges vagyok, vagy csak azt akarom hinni? Nem baj, hiszem. Addig jó, míg hiszek magamban.
Boldog vagyok, hogy nem éltem tovább önámításban egy kapcsolatban. Boldog vagyok, hogy nem kell mindent megmagyaráznom, mert utálok magyarázkodni. Megvitatni szeretek. Szeretek vitatkozni. Rendesen. Nem vitát szítani. Azt utálom, de kicsi a határ és mindig félreértik. Fúj. Inkább vagyok már önmagam szeretője, táncolok a 80-as, 90-es évek zenéire egyedül esténként, rendetlenséget hagyok magam után, mert majd én eldöntöm mikor lesz rend. Új határokat állítottam fel, gyúrtam magam, hol erőből, hol spontán. Akiknek nem tetszettem, elmentek.
Az igazság persze az, hogy nem jó egyedül mindig. Jó lenne, ha valaki elkészítené a teámat reggel, ha vitatkozhatnék valakivel, ha nevethetnék és bújhatnék. De nem bármi áron és nem az alteregómmal. Velem, tiszta Velem.
Abbéli reményemben, hogy nem maradok egyedül, túlléptem egy újabb határt. Vakrandiztam. Sosem voltam még vakrandin. Méghogy vakrandi- gondoltam anno, most viszont arra gondoltam: – Miért ne?
Mennyi játszma pár órában, kérem szépen!
Jó volt egyébként. Tapasztalatnak.
– Utálom, hogy a korodbeli nők mindegyike inkább csak szeretőt keres, nem kapcsolatot. Jó, persze nem vagyok egy hűséges típus, de az ember nem monogám a kezdetektől fogva, ahogy az állatok sem. – mondja az egyik.
– Te jó ég, tűnés! – sikít az agyam, a testem. Ezt a randit a „kedves” partner megspékelte azzal, hogy úgy bámulta az összes elhaladó nőt, mintha két évet öregedne azzal, ha egyet kihagy. Miután azt mondja tetszem neki.
– Természetesen a kommunikáció fontos- mondja egy másik, mikor jeleztem, hogy az számomra nagyon lényeges. Tényleg szeretett beszélni. Azt nagyon. Tetszett is, hogy mondja mondja, de ez még ugye nem nevezhető kommunikációnak. Csak szófosásnak. Nekem is van sokszor. Igyekeztem megbeszélni, ha volt valami probléma, mert tetszett a fickó. De olyan morcosan zárkózott el a megbeszélés elől, mintha azt látná, hogy direkt el akarom rontani a napját. Ráadásul sosem kérdezett, kijelentett. Pedig, ha kérdezett volna, sokkal többre mentünk volna. Elcsíptük hát ezzel a felesleges körök végét, lehúztuk a leplet túlfűtött, de értelmileg sivárabb kapcsolatunkról és távoztunk.
És aztán éljen az internet mindenre jó mivolta! Belecsaptam a társkeresés örvényébe. Amennyire elkeserítő, annyira jó, hogy vállalják magukat mindazok, akiket láttam és így minimálisra csökkentette a találkozópartnerek számát. Azonban pötyögve, chatelve sokkal könnyebb jó fejnek lenni, mint élőben. Nincsenek hangsúlyok, úgy érted, ahogy akarod, minden mögé odabaszarinthatsz egy smilet, akkor is, ha épp azt írja, hogy utálja az ünnepeket, vagy megkérdezi eszel e vele pacalt, vagy jé, ma bezárt a kisbolt műszaki probléma miatt. És én részt veszek ebben a virtuális versengő viadalban, ahol nem tudhatom mivel versenyzek és milyen eszközökkel, hát csak egyszerűen írom, aki vagyok, de már ott elvesztem a csatát, hogy hol lakom és gyerekem van, akit egyedül nevelek, pedig a profilban ezek nyilvánvalóan látszanak. Aztán hipp- hopp elfelejtjük egymást anélkül, hogy valójában benyomást tettünk volna a másikra. Sosem tudhatjuk hány chat és milyen hangulat közben kaptuk el, lehet épp magára öntötte a kávét, vagy felcseszte magát egy hivatalos ügy intézésén, de mi ezt nem tudjuk meg, mert mindenki azt hirdeti magáról, hogy mindig jó kedvű, a nap 24 órájában, és ő is hasonlóan vidám és normális embert keres. Ennek dacára én szeretem leírni, hogy bizony magamra öntöttem a rohadt kávét, és miért nem segít az ügyintéző a telefon másik oldalán, az az ember, aki azért van ott, hogy segítsen nekem értelmezni, amit nem értek és egyre azt mondja: -A jpg- t elfogadja a rendszer, akkor az Ön jpg-je nem támogatott. – Nos, ha sikerül jó jpg fájlt gyártanom, – mondom – akkor melyik iratot küldjem be? – Azt majd ők fogják eldönteni, ha elküldi. – Na, bazi jó, hogy segítettél, köszi- s leraktam a telefont. Elküldtem hát mindkettő iratot, a rohadt életbe pdf-ben, mert csak úgy engedte, s aztán ráfordulok a levelezésre, s látom, hogy az aktuális chatpartnerem röhögő fejjel közli, hogy utál futni- ez is benne van a profilomban, hogy én bizony szeretek, s ezzel nem is lenne baj, de miért nevet rajta, szóval azt írom, hogy ideje véget vetni a beszélgetésnek és minden jót kívánok, mire ő közli, hogy igen, ő is így látja, elég kényszeredett beszélgetések sikerültek az elmúlt napokban, és végre elérte, hogy embernek tartsam, akinek van legalább némi, ha nem több esze, hiszen így a végére csak kinyögte, hogy nagy nulla volt az eddigi beszélgetésünk szerinte is. Kár volt feleslegesen minden egyes mondat végén kacagó smile-izni, pedig szeretek nevetni tényleg. Majd jönnek a további chatek, megrendíteni nem tudnak már, tanulom a mások naprakész határait, ahogy én is azt adom. Aztán eltelik pár hónap mialatt ugyanolyan végeredménnyel zárul minden. A társkeresés, a gyereknevelés és a dinamika – ezen a téren sajnálatos- fejlődése frigiddé tehetett, letöröltem magam a társkeresőről, nem megyek el vakrandikra és békén hagyom a lelkem. Szarok én a társkeresésre.
Rady-Novák Eszter így vall magáról: Inkább írok, mint sült krumplit sütök és inkább sült krumplit sütök mint nem írok. Alkotni és olvasni csodás érzés. Ennyi.
