A szabadság sziluettje

Egész nap a padlón fekszem, és nézek felfele. Nem mintha sok látnivaló lenne ott, egy belsőudvaros, besötétített kislakás plafonján nem sok a történés. Se fák árnyai, se szemközti ablakok megcsillanó fénye. Valami persze azért van, valami maszatos, homályos és esetleges. Jobb napokon pedig némi képzelet és sejtelem. 

Bámulom a mennyezetet a nehéz és szürke fájdalommal teli szobában, és leginkább ebbe a telítettségbe kapaszkodom, ez a masszív, magányos elhagyatottság-érzet tűnik az egyetlen valódinak, az egyetlen tényleg létezőnek. Minden beszívott és kifújt lélegzetemmel kíméletlenül teremtem meg újra és újra a nincs minek és nincs hova és nincs kinek és nincs miért börtönét. Napok telnek így, vagy hetek? Hónapok? Fogalmam nincs. Néha felkelek enni egy kis száraz vajas kenyeret, de inkább inni egy Nescafét, meg elszívni egy cigit. 

Sok cigit. 

Aztán egyszer csak hirtelen történik valami. Semmiképp sem magam nyaggatásának megelégelése, egyáltalán nem mormolom, hogy most már aztán elég, kelj fel és járj, vagy ha mégis, biztos, hogy nem hallom. Nem olyan döntés ez, amit tetten érhetnék az eszemmel. Valahonnan, talán ősi ösztön, mégis megérkezik az élet parancsa, és egyszerűen egyik nap, valamikor délután kettő és négy között felállok, és kilépek a kapun.

A pici rendelőben, most a plafon helyett, egy spirálvonalat ábrázoló képet bámulok a falon. Elég hipnábilis vagyok, mint kiderül, mondhatni szinte tizenkét pontos. Gyorsan megy, hamar lecsukódik a szemem, jó, milyen jó, és valaki vigyáz rám helyettem, úgyhogy megkönnyebbülés is. Béke, derű, szeretet, fény mindenütt. 

És akkor, hirtelen, csukott szemeim előtt – vagy mögött? – egy fekete madársziluett repül fel átlósan.  
Kiszabadulok. Persze fogalmam nincs róla. A lényeges dolgokról jelen időben többnyire fogalmunk nincs.

Hazamegyek hát, széthúzom a függönyöket. 

Aztán napokig ülök a fotelben, és nézek csukott szemmel befelé, egyre csak beljebb és beljebb, mérhetetlen mélységet találva, majd egy ponton áthaladva a sokadik kapun, ott lebegek biztonságban és teljesen magától értetődően az űrben, csillagok végtelen terében. Hallgatom a csendet. Nincs plafon. Nincs padló. Nincsenek falak. 

Virág Krisztina 1974-ben született Várpalotán, 1993 óta Budapesten él, ahol művészet- és szocioterápiás csoportvezetőként dolgozik. Írásai eddig a Kalligramnál, a Napútnál, a Vörös Postakocsinál, a Dróton és a Halszájoptikán jelentek meg.

Birtalan Zsolt 1967-ben született Budapesten. Érettségi után fényképész szakmát szerzett, a rendszerváltás időszakában fotóriporterként napilapoknak, sajtóügynökségeknek fotózott. A kilencvenes évek végétől érdeklődése az alkalmazott fotográfia és ezzel párhuzamosan az alkotói fotó felé fordult. Magazinoknak és képügynökségeknek fényképezett, illetve képszerkesztőként is több helyen dolgozott. Képei azóta is rendszeresen szerepelnek pályázatokon, kiállításokon. 2010 után a fotóoktatás került fókuszba, több helyen tanít, illetve tart workshopokat analóg és digitális fotózás témakörben. Főállásban jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa. 1992-óta tagja a Magyar Újságírók Szövetségének, 1997-óta a Magyar Fotóművészek Szövetségének.