Vele éled
ha már mától ilyen tágas tér az élet
a mennynek támasztok ágast, létravéget
ha borul, háború lesz, ott végem és véged
éled a hajnal és a szél is vele éled
lemondok a zsoldról a vaknyugati fronton
fellazult térkőre pereg szét a Frontin
a zsebemből: ez egy selejtes kondom
vészterhesség ellen nem véd, csak mondom
hidegre tették az állatorvosi lovat
a lódoktorról persze nem ír a hírrovat
sík, egyenes pályán furán kisiklott vonat
zárt rakterében Nyugatból bontott sitt rohad
hiába vársz másra, mindenki rád várna
vért hányva vágynak megá(/o)ldásra, hálára
nagy dellát tolnak üdvözülés-számlára
közben az X-faktort sztárolják szájtátva
milyen élet ez itt kiállítva polcsoron
konzumszemetein elvásik a fogsorom
Király utca után rögtön ott az Oktogon
kiszállni időben valamikor volt okom
mozgásban maradni: másképp most nem megy
lövegek csapódnak fent egy és lent egy
átlyuggatott mellű-térdcsontú szentek
a szabadság elől szabadságra mentek
Szomorú klosárnap, jégzselé
Az avultat le kell
bontani. Méné tekel.
Pandora szelencéje nyitva,
benne az univerzum titka,
ott a levegő sűrű vagy ritka,
attól függ, mélyére nézel,
vagy magaslatára hágsz,
hiába vagy tele pénzzel,
hiába őrláng, elmeparázs,
hol a verset megsütnéd:
az az idő eltűnt rég.
Megint Nikolával álmodtam.
Úgy ébredtem ázottan,
dideregve, mint egy utazó,
kit visz a szél szadomazó
partira, éji parti orgiára,
rávehető szodómiára,
lefordíthatnád óindre.
De rálel egy épp jó rímre,
és minden felgyorsul onnantól.
Emléke támad a holnapról,
maga sem tudja, hol landol,
ha kilép az anyagközi térbe.
Úgy lép könnyű lábbal,
vágyva üveglétra-létre.
Hiszi, hogy a fénybe lép be,
vagyis ki,
indul űrfagyizni:
asztrocsatella kvantumhabbal.
Folyvást éjszaka, nincsen nappal,
átkel az Einstein–Rosen-hídon,
leng, nem suhan.
Emléke néhány jeltelen,
vak mélyébe szakadt, zöld sírrom.
Földrészek egymás felé vándorolnak,
hegyfokon szivárgó jégbörtön olvad.
Tegnap olvasom: új útra lépett
az ember faj, a balsikertörténet.
Mily habos e krumplifőzelék.
Szemem dagadt, teszek rá jégzselét.
