A kivételes magyartanár. A szürkeeminenciás. A csöndes. A szerény, aki középiskolás fokon tanítja egész népét.
Ismerem a magyartanárt. A magyartanárnak bőrtáskája van, vagy hátizsákja, de biztos lehetsz benne, hogy főleg könyveket cipel. Holt költők könyveit. Elfeledett emberek könyveit, akiknek a képét és életének félig vagy alig lényeges részleteit, a nőiket, akiket szerettek vagy gyűlöltek, bajukat, amik vagy igazak vagy nem, mind-mind belenyomták valami poros könyvbe. Azt mondják most, ha ezt tudod, ha azt érted, akkor „érett vagy”. Mehetsz egyetemre, kedves népem. Ha nem tudod, hülye vagy. A magyartanárnak pedig az a feladata, hogy felkészítsen rég halott emberek magánügyeiből, hogy ki-kivel és mikor, hogy kinek mi baja volt, vagy nem is volt.
A magyartanár oktatja a népet, az istenadta népet középiskolás fokon, egyre kevesebb és kevesebbet érő pénzért, s amikor felemeli a hangját, akkor a nép meglepődik, jé, a magyartanárnak saját hangja van.
Mert a magyartanár csöndes, szerény, mosolyog, mert ő a szürkeeminenciás, s bőrtáskájából, vagy hátizsákjából előcsempészi a verseket. Mert a magyartanár tudja, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy ki volt kinek a kije, hogy kinek mi baja volt, csak a vers számít, mert a vers a jelen, az örök jelen-idő. A vers az üzenet. Nem az emberi botlások, még csak nem is a sors, nem is a folyton változó világ, hanem a leírt szó, mondat, strófa. A megélt és átélt és versbe átszitált valódibb világ.
A magyartanár kiemeli a könyvet, a verseskötet, felolvas, vagy szaval, az asztalra áll, hogy megmutassa, ha máshonnan nézed, mennyire más a világ. Megmutatja, hogyan lehet és miért jó több nézőpontból szemlélni a dolgokat, másokat, magadat. Vagy nem szemlélni, hanem rivallni.
Emlékszünk még, drága jó nép, hogy milyen rivallni? Felállni asztalra, hegytetőre, vagy csak úgy, s rivallni, mint a régi hősök. Rivallni, mint ki csatába indul! Rivallni, miközben a kürtök zengnek! Rivallni büszkén és szabadon! Már nem emlékeztek, ugye?
Ne sopánkodj, rivallj néha, s a haza fényre derül! De legalább is összerezzen. Nézi népét, s lám,
a nép nem egy massza, nem egy nem létező fogalom, arctalan számsor, nem adózók, nem betegek, nem nyugdíjasok és gyerekek, nem „emberi erőforrás”, hanem egyének és lehetőségek végtelen sora.
Csupa születés és halál, szerelem és szenvedély, barátság és harc. A magyartanár ezt tudja, ezért csöndesen mosolyogva olvasni kezd verset, novellát, vagy regényt. És a nép nagy és fiktív masszájából kiválik néhány, úgynevezett egyéniség, ember, akit dühít, akit lelkesít, és rivallni kezd.
Milyen nehezen kezd el az ember rivallni! Milyen nehéz! Milyen félelmetes! Mindenki elé kiállni és vállalni. Aztán végre ott állsz, asztalon, színpadon, vagy hegytetőn, és de jó is néha rivallni, hogy élsz, igen élsz, ember vagy, fájsz, és szenvedsz, de ember vagy, nem egy szám, nem egy fogaskerék a gépezetben, nem egy „szem a láncban”! Ember, ami oly ritka, mintha egy aranykarkötőt dobnánk a tengerbe, s egy teknős éppen abba dugná a fejét, s visszahozná neked.
A magyartanár megtartja óráját, de nem úgy, mint a költő, aki csak akkor ír – jobbesetben – ha megszállja az ihlet –, hanem nap mint nap. A magyartanár bemegy, előad, vonzóvá teszi a holt anyagot, minden nap ott van a holt költőkkel, s nem azon siránkozik, hogy meghaltak, hogy milyen szomorú sorsuk is volt, hogy milyen betegek voltak ezek a költők, hogy hány nő verte őket át, hanem hogy mit hagytak itt nekünk. Verseket, költeményeket, novellákat.
A magyartanár megtanít beszélni, írni, megmutatja, hogy hogyan lehet „emberarcotok”.
Egyébként meg mennyire különös dolog, ha egy ember hagyatékában a legtöbbet teliírt papírok érnek. Minden más tönkremegy. Asztal, ház, pénz, test tönkremegy. A költészet még századokon át is világít a sötétben.
A magyartanár viszi ezt a sok kis mécsest, viszi magával be a sötétbe, az iskolákba, a tantermekbe, a fejekbe, s mindenki nézi őt: ki ez a furcsa alak? Miket beszél? Méghogy rivall? Minek rivall? A magyartanár pedig csak mosolyog.
Aztán az egyik szép kamaszlány beleszeret, s akkor azt mondja: „Én neked egy angyal vagyok. És az angyalok nemtelenek.” Mert a magyartanár tudja mi az etika és nem él vissza helyzetével, s ebből sem lesz hír a sajtóban, pedig lehetne, íme, ma is egy ember helyesen cselekedett.
Aztán néha elkeseredik, amikor látja, minden hiába a massza massza akar maradni, mert az olyan kényelmes, az annyira jó, ha nem kell gondolkodni, ha megmondják mi a dörgés. Ők dörögnek, mondja a massza, mi pedig mélyen alszunk e dörgés ölelésében.
De néhányan mégis meghallják a versek szavát, néhányan megértik a magyartanárt, hogy mit jelent rivallni, hogy mit jelent embernek, egyszerinek, lehetőségnek, szabadnak lenni. S akkor a magyartanár talán látja – talán már nem is követi, mert a dicsőség nem az ő kenyere, meghagyja azt a költőknek, íróknak, kritikusoknak -, hogy csakugyan volt és van értelme.
Van értelme a nagy rivallásnak asztalon, katedrán, hegytetőn, utcán és téren, vagy csak úgy egy csapat kölyök előtt, lányok és fiúk előtt, akik érezték, hogy bár hópihék mind a nagy közös zuhanásban, de mégis mindegyikük egyedülálló, ritka, csodálatos.
Ezért most én, egy költő a sok közül, csak kissé pirulva szemtelen pátoszomban, ismét felállok az asztalra, minden magyartanár és minden tanár előtt, mert bármilyen tanárról írhatnék igazán, minden tanár előtt tehát, akik igazak, akik rivallnak, akiknek oly sokat köszönhetünk mi emberek, s az istenadta nép is, s azt mondom: „Ó Kapitányaim, én Kapitányaim!”
(Ennek az írásnak első változata az Irodalmi Jelenen jelent meg 2009 február 1-én a ‘Vasárnapi levelek’ sorozatomban, csak most megint aktuálisnak éreztem.)
