„…a Nap átdöfte utolsó fénydárdáit a sötétítőfüggöny redői között, hogy a padló sebéből még egyszer felbuggyanhasson valami megalvadt sztüxi váladék.” (A torzsatitán)
A hétköznapi és a nem hétköznapi uralásában rejlik Fekete I. Alfonz egyedi művészete. Teljes magabiztossággal használja a különböző stílusváltásokat akár egyetlen novellán belül is. A torzsatitán című ötödik novellában leíró és tárgyilagos, alig olvasható pár párbeszéd, végig elemző, de mégis lírai: „Ez a lógó fémnyelv folyamatosan nyalja az óratok talapzatát, a lassan terjedő fehér folt szinte teljesen bekebelezi a vízszintes fadarabot.”.
Éles váltás; A receptúra inkább olyan, mint egy görög mítosz: a Nagy Palota, Démiurgosz, és káldeus rituálék kapnak benne helyet. A fél kisregénynyi novella, A napon, amikor, pedig három kisebb részből áll. Annyi oldalon át bőven bele lehet kóstolni a weird és a groteszk világába, ami az egész kötetet körül öleli. Mitikus, sötét, és érthetetlenül furcsa, mint egy valós történelmi esemény és a sötét mesevilág elegye. Bagolycsőrű, tonzúrás, puttószerű lényekről ad leírást, akik csepegtetőtűvel a kezeikben röpködnek. Ráadásul a német helyszín végképp egy Grimm mesére enged asszociálni. Hiába, még ilyen körülmények között is rábukkanhatunk gyönyörű, lírai mondatokra: „Mintha valaki lemeszelte volna az életet.”, illetve „A valóság elkövetkező óráját ezután csak imitálom.” Ezzel még jobban
eltaszítja az olvasót a biztos talajról. Nem lehet eldönteni, mikor szabad megnyugodni, és mikor van itt a rettegés ideje. Emiatt zsonglőr a zsonglőr.
És amiatt is, hogy az olvasó nem tud mit kezdeni az olyan gondolatokkal, mint hogy Kaczor Károly egy vértezett macska, aki elrabolja, majd többi társával felfalja Kun Bélát, avagy visszatérve, Kaczor Károly már a Hitben élő mágusként egy fiatal fiún segít, akibe bele született szerelme teste. Olvasás közben az ember csak néz, és kapkodja a fejét a történetek értelmét keresve, ami nincsen. Minden novella elkezdésekor bizonytalan mezsgyén vagyunk kénytelenek tapogatódzni, amit az író nyugodt lélekkel kihasznál. Az időben és térben való ugrások, és a kérdés, hogy a reálistól vajon mennyire távolra érkezünk egy-egy történetben, teljesen elbizonytalanítanak. Az álom ugyanolyan képtelen, mint a valóság. Ember és állat között elhanyagolható a határ. Ebben a kételyekkel teli diffúzióban hagyja úszni az olvasót, kavarva rajta egyet a humor és a groteszk sziámijával.
Miből is áll ez a kötet? Vegyünk egy Trónok Harca-szerű világot, öntsünk hozzá Trier-i groteszket, egy véletlenszerű történelmi kor szereplőjét, majd rázzuk össze egy Grimm-tündérmese hátborzongatásával, és készen is van Fekete kötete. A novellák előtt és között meglepő forrásokból válogatott idézeteket olvashatunk. Például Umberto Eco-tól, Shakespeare Hamlet-jéből, de még Lars Von Trier Antikrisztus című filmjében saját húsából falatozó róka szavai is szerepet kapnak „Chaos reigns.” a könyvben. Talán ehhez lehet e kötetet a legjobban hasonlítani, de emellett azért olyan nagyszerű, mert pontosan mégsem hasonlít semmire.
A novellák furcsaságában megtalálható az ív, amellyel a zsonglőr is körkörösséget alkot. Körbe hajít a legkülönbözőbb és legfurcsább, azonban hihetetlenül fantáziadús dolgok között, és közben mosolyog, mert a markában tart.
Fekete I. Alfonz 1986-ban született, a prózán kívül (nem meglepő módon) recenziókat ír a kortárs fantasy és ifjúsági irodalom témakörében. Kötete elnyerte a 2016-os JAKkendő-díjat.
