Peer Krisztián egy nagy visszatérő: 15 évig nem jelentetett meg verseskötetet, majd (különösebb hírverés nélkül) egy huszárvágással újra itt termett, és arra szeretne bírni minket, hogy mi is ragadjunk – ha nem is kardot – de ollót, vagy kiskést mindenképp. Ugyanis a kötet két részből áll, az első, melyet minden különösebb akadály nélkül elolvashatunk, és a második, melyhez ha hozzá szeretnénk jutni, szét kell vágnunk az élükön perforált lapokat. Olyan ez, mint valami nyomozás: most derül ki minden, most olvashatjuk el a kötet másik felét – vajon milyen írások rejlenek az elsőre hozzáférhetetlen oldalakon? Miért vannak egyáltalán elrejtve? Kétségtelen, hogy ennek a megoldásnak egyik nagy célja az olvasói izgalom fokozása. De ez csak az egyik.
A kötet versei egy tragikus veszteség feldolgozásának (vagy éppen fel nem dolgozottságának) különböző megjelenési formái.
Azok a versek, melyek a gyász előtt íródtak, az ún. előtte versek (maga a költő is így nevezte őket egy kötetbemutatón), ezeket olvassuk elsőként, a felvágatlan oldalakon lévőket pedig az utána verseknek nevezhetjük. Mi előtt, és mi után? A gyász előtt? Után? Le lehet zárni egy gyászfolyamatot? Vissza lehet térni emlékezetünk útján oda, ahol még a világ teljes volt?
Peer Krisztián megpróbálta, az eredményt a 42-ben olvashatjuk.
A költemények hangvétele sokszor Petri Györgyöt idézi fel, és a két költő, ha vérségileg nem is, de lélekben mindenképpen rokon.
A versek hanyag eleganciája, a hangvétel kissé rapszodikus váltakozása, az esetleges káromkodások kötik őket össze, de Peer mintha ezt tudatosan alkalmazná: szereti a lazaságot, a másnaposság aurájával írt verseket, az össze-vissza dobált holmik közötti lánccigarettázást. Mégis, ezen túl ott van a pózokat levedlett ember; ahol a petris verseket felváltja valami több, az érzelmek leképezhetetlenségének egyszerű kifejezése, a fájdalom néhol tudatosan közhelyes megjelenítése. Végsősoron ez az, ami a kötet igazi értelmét, ugyanakkor buktatóját is magában hordozza. Mert vajon
meddig lehet elmenni az alanyiságban?
Meddig feszíthető egy lírai szöveg a naplójegyzetek irányában? Egyáltalán, a terápiás jellegű szövegek megállják önmagukban a helyüket?
Egyszerű lenne egy igennel vagy nemmel válaszolni. A helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb, mint ahogy Peer Krisztián versei is azok. A felszínen egyszerűek, gyakran szókimondóak, de nem tud (és sejtésem szerint nem is akar) mindenkit rávenni, hogy a külcsín mögé nézzen. Ez már az olvasón múlik, hogy megteszi-e. Pedig ott szólalnak meg igazán azok a hangok, amelyek a visszatérést tagadják,
a gyászt a mindennapos cselekvésen keresztül jelenítik meg, a hiányt pedig létállapottá emelik.
Peer Krisztián: 42, Budapest, Jelenkor, 2017. 1699 Ft
