Miért éppen Hamvas?

„A színház egy sokváltozós egyenlet”

CSILLAGSZÁLLÓ: Mióta foglalkozol színházzal és miért?

FORMANEK CSABA: Szegedi gimnáziumi éveim alatt sodródtam egy iskolai angol nyelvű színjátszó csoportba. Az idő távlatából már vicces, de akkor az volt a célom csupán, hogy fejlesszem az angoltudásomat. Persze tudattalanul lehet, hogy másra készültem. Előtte ugyanis matematikával foglalkoztam, és meg voltam győződve, hogy abba az irányba megy tovább az életem.

A színház viszont mindent felforgatott.

A kreativitás és a jelenlét korábban nem tapasztalt lehetőségeit éreztem meg benne. Ezek persze a matematikára is jellemzőek: a komolyabb problémák megértéséhez, megoldásához nem csupán eredeti ötletekre, de bizonyos értelemben teljes átélésre vagy beleélésre is szükség van. A színház területén azonban egészen új dimenziók nyíltak. Kis túlzással mondhatjuk, hogy a színház egy nagyon bonyolult, sokváltozós egyenlet. Ennek az egyik ismeretlenje éppen te magad vagy. És melletted ott vannak további jelentős ismeretlenek: a szerepek, a színészek, az alkotótársak, a nézők.

CSILLAGSZÁLLÓ: Miért olyan fontos számodra a függetlenség?

FORMANEK CSABA: A színház számomra nem cél, hanem eszköz, hogy eljussunk az ismeretlenhez, úgy is mondhatjuk, hogy az önismeret egyik nagyszerű eszköze. Az az illúzióm, hogy intézményi háttér nélkül könnyebben, gyorsabban tudok ebben mozogni, vagy ha tetszik, improvizálni. Nekem már gyerekkoromban is jobban tetszettek a filmekben a magándetektívek, mint a hivatásos zsaruk. Meg aztán a kockázattal járó adrenalin… Persze lehet, hogy tévedek. Az a néhány kőszínházi tapasztalat, amiben mégis részem lehetett, mindenesetre megerősített ebben. Egyébként mostanában a független szó helyett jobban szeretem a szabadúszó kifejezést használni magamra, hiszen egyrészt mindig függsz valamitől, tehát függetlenség nincs, másrészt pedig van valami költői abban, ha az úszó ember szabad, pontosan úgy, ahogy a hosszútávfutó magányos…

CSILLAGSZÁLLÓ: Miért fontos, hogy egy színháznak legyen otthona?

FORMANEK CSABA: Talán nem fontos. Talán maga az otthonkeresés az igazán fontos, vagy inkább szükségszerű. Amikor Budapesten a Patyolatban dolgozunk, ott érzem magam otthon, most meg éppen Lendván, pár nappal ezelőtt Zalamerenyén, ahol drámaírói workshopot tartottam. Azelőtt meg Alsópáhokon, ahol színészi és rendezői tréninget vezettem. Korábban pedig a Tűzraktér, a Malomudvar, az S8 kis szobaszínháza, vagy a Müszi, ahol az akkori társulataimmal dolgozni tudtunk.

Volt, amikor az albérletemben csináltam előadást a fürdőkádban, mert nem volt más lehetőségem. Akkor a kádban éreztem magam otthon. Abban is benne van a teljes világ.

Az az érzésem, ha az ember keresi az otthonát, előbb-utóbb az otthon megtalálja őt. De az elmúlt években megtanultam azt is, hogy nem szabad ragaszkodni hozzájuk.

CSILLAGSZÁLLÓ: Mostanában főleg monodrámákat rendeztél. Miket és miért?

FORMANEK CSABA: Az lett a vágyam, hogy a munkafolyamat minden egyes fázisáért én magam legyek a felelős. Hogy minél közelebb juthassak a saját színházamhoz. Nem akartam én drámaíró lenni, mégis rengeteget tanultam a drámaírásról, amikor saját szövegeket írtam, még többet, amikor másokét igyekeztem vagy igyekeztünk fejleszteni, és nagyon sokat a színészetről, amikor a saját szövegemet színpadra vittem, és még új dolgokat, amikor aztán más szerzőkét, pedig színész sem akartam lenni soha, és hát tulajdonképpen nem is vagyok. Az előadások viszont egyre személyesebbek lettek a monodrámák során, és talán más színészek szájába adni ezeket a szövegeket – akkor és ott – bizonyos értelemben illetlenség is lett volna. Miközben „megtanultam” betörni a saját egyszemélyes világomba, tapasztaltabb és merészebb lettem abban is, hogy rendezőként vagy trénerként másokat is erre buzdítsak, vagyis hogy keressék és alakítsák önmagukat, találják meg a saját belső forrásaikat, témáikat, vagy akár a maguk egyéni színházi nyelvét.

CSILLAGSZÁLLÓ: Kik inspiráltak leginkább?

FORMANEK CSABA: Nagyon hosszú lista lenne, hiszen egyaránt fontosak – ha nem is azonos súllyal – azok a tanárok, mesterek, akiktől személyesen tanulhattam, a rendezők, a színészek, az alkotótársak, akikkel dolgoztam, az előadásélmények, amelyek megrendítők voltak, már nem is élő színházi emberek, akiknek a könyvei voltak rám nagy hatással, és legalább ennyire a közönség, különösen a visszajáró, állandó nézőink, akiknek leginkább szólnak ezek a művek. Valamint filmrendezők, képzőművészek, zenészek, írók, költők, tanáraim, diáktársaim, „bírák és bolondok”, szerelmek és barátságok. Mindenki egyszerre hat rám a jelenben vagy az évek távlatából. És hogy túlfeszítsem a húrt: azok is hatnak rám, akikkel még nem is találkoztam.

CSILLAGSZÁLLÓ: Milyenek a visszajelzések – akár szakmai, akár nézői visszajelzésekre gondolok – a darabjaidról, a játékodról, a rendezésedről?

Tartalom (2018/3)

Tejút

• Hamvas Béla: Nem mind arany, ami réz (drámarészlet)

Csillagszem

• Adamik Zsolt: Örménykút 62.! (búzaszeme) (novella)
• Vajdics Anikó: Egy mozdulattal; Agórafóbia; Mi dolgom vele (versek)
• apats gábor: valahogy így vagytok ti együtt a szívemben is (napló)
• Vécsei Rita Andrea: Hangulatos ember; Átmeneti élet (vers)
• Nyirán Ferenc: A kötéltáncos lány; Most (versek)
• Majoros Nóra: Szívkamra (novella)
• Botos Ferenc: Apokrif; Menedék; Ananké (versek)
• Somogyi Aranka: Halál.01. (novella)

Válogatás a Független Mentorhálózat alkotóinak verseiből és prózáiból II.

• Bán Mona: Palakcposta (novella)
• Dévai Lili: abc (vers)
• Harmadik Balogh Gyula: A kubikos (novella)
• Rákóczi Zoltán: Tartás (vers)
• Németh Gábor Dávid: Teli szájjal (vers)
• Szén Benjamin: Kényelem (vers)
• Purosz Leonidasz: Nem tudunk semmit (vers)
• Juhász Márió: Átkötés (vers)
• Jassó Judit: Noémi bárkája (prózarészlet)
• Gáspár-Singer Anna: Hófehér (novella)

Csillagkép

• „Magyarországba fáradtam bele” – Horváth M. Zsófia interjúja Fekete Valér Sior graffitiművésszel

Csillagpor

• Weiner Sennyey Tibor: Semmi komoly Hamvas Béla, avagy az utolsó fátyol és az utolsó maszk (esszérészlet)
• „A színház egy sokváltozós egyenlet” – Weiner Sennyey Tibor interjúja Formanek Csaba színész-rendezővel
• Méltóság és elfogadás az élet vége felé. A hospice egy önkéntes szemével. Gaal Ilona írása

Kicsi Csillag

• Anton Pavlovics Guszev: Mágnes Ferkó (mese) (Kiss Ottó fordítása)
• Bödecs László: Minden egyszerre nyűglődik (Sepsi László: Ördögcsapás)
• Sepsi László: Ördögcsapás (részlet)

FORMANEK CSABA: Az emberhez általában a pozitív visszajelzések jutnak el; akiknek esetleg nem tetszik egy-egy előadásunk (biztosan ilyen is van), inkább csendesen elsomfordálnak. Egyébként kár, én szívesen meghallgatnám a csalódott nézőket is. Szóval hozzám leginkább a dicsérő szavak jutnak el, amiket olykor fesztiváldíjak és kritikák is megerősítenek. És leginkább a visszajáró, egyre bővülő közönségünk.

A színház szerves részének tekintem a nézőket (mindegy, hogy szakmabeli, értelmiségi vagy más emberek ülnek ott), és alapvető feladatunk eljutni a szívükig.

Ha ez nem sikerül, vagy nem törekszünk erre, az olyan, mintha egy szakács csak saját magának főzne, vagy megválogatná a vendégeit. Nekem az a célom, hogy még az is szeresse a főztömet, aki korábban azt hitte, meg sem kóstolná az ilyet. Tehát nagyon fontos a visszajelzés, a szakma és a közönség részéről is, sőt – egyesekkel ellentétben – kritikai visszhangra is vágyom. Igaz, hogy a kritikusokat – kevés kivétellel – sajnos nem nagyon izgatja a mi színházunk. Van egy saját kánonjuk, amiből nem akarnak vagy nem mernek kitekinteni. Ezt nem értem. Ha én kritikus lennék, mennék mindenhová: a falusi színjátszóktól a börtönszínházakon át a diák- és egyetemi színpadokig, és bátorítanám őket, hogy dolgozzanak.

CSILLAGSZÁLLÓ: Milyennek látod a mai magyar színházi életet?

FORMANEK CSABA: Nincs átfogó tapasztalatom, ez éppen a kritikusok asztala inkább. Annyit érzékelek, hogy kevés a kockázat, amit az alkotók vállalnak, mégis mindenki feltűnő szeretne lenni. Extravagáns ötletekből nincs hiány. Én viszont igazi, mély szembenézésre vágyom, ha színházat nézek. Ez pedig – legalábbis formailag – általában sokkal egyszerűbb és tisztább, mint a sok hókuszpókusz. Mostanában csak diákelőadásokon tapasztaltam mély szembenézést, bizonyára azért is, mert ez a korosztály még kifejezetten érzékenyen keresi önmagát. De hangsúlyoznom kell, viszonylag kis szeletét látom át a színházi életnek, úgyhogy ez talán csak az én sekélyes perspektívám.

CSILLAGSZÁLLÓ: Annak apropóján beszélgetünk, hogy a te rendezésedben fogják hamarosan bemutatni, Hamvas Béla Nem mind arany, ami réz című vígjátékát a lendvai színházban. Nem most dolgozol először külföldön. Miben más, ha egyáltalán más, külföldön, vidéken és Budapesten színházat csinálni?

FORMANEK CSABA: Én úgy érzékelem, hogy elsősorban az adott csoporton vagy a rendezőn múlik, milyen a munkafolyamat. Vannak egészen radikális vagy jó értelemben megszállott figurák, mint mondjuk Perovics Zoltán Szegeden. Játszottam egy kicsit az általa vezetett Metanoia társulatban, és azt hiszem, mindenkinek ki kéne legalább egyszer próbálni, milyen Peróval dolgozni. Elárulom: nem könnyű, de nagyon sokat lehet tanulni belőle. Minden milliméter és minden pici hangocska jelentős ebben a színházban, aminek a rendező az abszolút karmestere. A szlovén Bojan Jablanovec rendezésében készítettük el pár éve a Manipulációk című előadást, ott a munkamódszer volt nagyon meglepő, és Bojan szívós, egyszerre intuitív és intellektuális radikalizmusa, és hogy minden színészt igazi alkotótársként kezel. Oleg Zsukovszkij a munkabírásával, ösztönlényével, kiszámíthatatlanságával, szertelenségével egészen egyedi színfolt az általam ismert színházi világban. Az olasz Paolo Antonio Simionival olyan volt dolgozni, mintha egy nagyon keménykezű pszichológus karmai közé kerültél volna. Egészen más volt olasz mesterektől commedia dell’artét tanulni, és megint más a Leqoc ihletésű amerikai bohóciskola… Szóval ezeket a tapasztalatokat nem tudnám elhelyezni egy térképen, és nem is mernék általánosítani. Úgy tűnik, mindenhol található konvencionálisabb és kísérletezőbb színház is.

CSILLAGSZÁLLÓ: Milyen Szlovéniában, Lendván rendezni?

FORMANEK CSABA: A lendvai LESZSZ társulat egy korábbi magyar színjátszókból álló csoport, a sajnos azóta megszűnt Egy és Más Vándorszínház tagjaiból verbuválódott. Ennek folytán vannak itt egészen tapasztalt, rutinos színészek, és vannak újoncok is, akik még most ismerkednek a színházi kifejezésekkel. A korosztály is vegyes: van középiskolás színészünk, egyetemistánk, és középkorú is van a csapatban. Nagyon nyitott, színházra és emberi kapcsolatokra éhes társaság, akik számára a muravidéki magyar kultúra, egyáltalán a magyarság a mindennapoknak valóban szerves része. Mi például Budapesten annyira természetesnek vesszük a saját nyelvünket, hogy észre sem vesszük, mit jelent használni. Mint ahogy az ember nem veszi észre általában, hogy levegőt vesz. Ennek a kis, pár ezres lélekszámú határon túli közösségnek, akik közül szinte mindenki ismer mindenkit, mindez létkérdés. Egy ilyen közegben eleve jó dolgozni.

Az pedig külön izgalmas, hogy Hamvas szereplői az egészen sajátos muravidéki nyelvjárásban és tájszólással szólalnak meg.

A különösen csengő, ízes nyelv pedig egy másféle gondolkozást, érzésvilágot is megidéz bennem, és nyilván majd a nem muravidéki nézőkben is, mint amit egyébként megszoktunk. Ez nagyon izgalmas találkozást eredményez az eredeti szöveggel és Hamvas univerzumával.

CSILLAGSZÁLLÓ: Miért éppen Hamvas?

FORMANEK CSABA: Ez a darab már régóta kerülget. Egy barátom ajánlotta figyelmembe évekkel ezelőtt. Akkor még meg sem jelent nyomtatásban, csak azóta, a Nehéz nem szatírát írni című kötetben.

Magam is elég lelkes olvasója vagyok a Hamvas-életműnek, ezt a darabot azonban nem ismerhettem. Tudtommal nem írt más drámát, és talán nem is volt az a kifejezett drámaíró alkat. Amikor elolvastam, számos izgalmas motívumot találtam benne.

A koldusokat, a főszereplő Medárd király figuráját, a Bolondot, egyáltalán ezt a korrupt, hatalomittas közeget, az önismeret hiányát, összességében azt a létrontást, illetve az ennek való ellenszegülést, ami Hamvast minden művében érdekelte.

Persze már az is motiváló önmagában, ha te lehetsz az első, aki Hamvas Béla egyetlen drámáját színpadra viszi. Sokáig nem találtam korosztályban a darabhoz megfelelően összetett és alkatilag is ideális társulatot, de bizonyára nekem is idő kellett, hogy a legjobbkor vághassunk bele ebbe a munkába.

CSILLAGSZÁLLÓ: Ez lesz a darab ősbemutatója, ha jól tudjuk. Milyen kihívások elé állít ez a szöveg? Miért érdekes 2018 őszén egy 1956-ban írott vígjáték?

FORMANEK CSABA: Már az meglepő lehet, hogy Hamvas Béla vígjátékot írt. Aki kevésbé ismeri műveit, inkább valami súlyosabb műfajt társítana hozzá. Pedig szerintem a Karnevál is vígjáték, a maga módján. Sőt, én még az esszéi olvasásakor is szoktam hangosan nevetni. A Nem mind arany, ami réz egy képzeletbeli birodalomban játszódik. A cselekménye egyszerű, majdhogynem banális, és azzal együtt, hogy nagyon szellemes szövegek következnek egymás után, és néhány abszurdba hajló fordulat is van benne, a darabon mégis érződik – nem meglepő módon – egyféle esszészerűség. A színpadi megvalósítás felől nézve, sok helyen túlírtnak éreztük. Nyilván Hamvasnak nem volt színpadi tapasztalata, és nem hiszem, hogy átnézette volna a darabját egy dramaturggal, vagy tanácsot kért volna színházi emberektől. Arra is kevés esélyt látok, hogy küldözgette volna a darabot különféle színházakhoz, hogy bemutassák, különösen akkoriban. Szerintem a megvalósítás nem nagyon izgatta.

Azzal a gondolattal játszott el, hogyan lehetne az elveszített aranykort visszahozni, hogyan dőlhet meg a hamis hatalom, meg lehet-e állítani a létrontást, a nép közé arany helyett rézpénzt szóró zsugori és hiú király szembesíthető-e saját magával.

Megbukhat-e a zsarnok, és egyáltalán, mi vagy ki teszi zsarnokká, és valóban menthetetlen-e ő maga, illetve a birodalom.

Persze mindezt – és én ezt iróniának érzem – csakis egy mese-vígjáték formájában lehetett megírni, hiszen egy színpadi mű azt a bonyolultságot, sok szólamot, ami, mondjuk, a Karneválban megjelenik, nem nagyon bírná el. A dramaturgiai problémák miatt – ősbemutató ide vagy oda – alaposan meghúztuk a szöveget, merész szerepösszevonásokkal éltünk, sőt, elkövetjük azt a „tiszteletlenséget” is, hogy bizonyos hosszabb párbeszédeket dalszövegekbe tömörítünk. Két ifjú titán segíti egyébként a munkámat, mindketten a budapesti Vörösmarty Gimnáziumban végeztek idén drámatagozaton. Lelkes Botond az előadás zenéjét komponálja, és a társulat énekes, zenei tudását fejleszti, Takács Olivérnek pedig segédrendezőként az a feladata, hogy új, friss rétegeket építsen az anyagba, tréningezze a színészeket, és engem is kontrolláljon, ha esetleg nagyon elszállnék valami nem kívánatos irányba. Tehát az eredeti művet rendesen felkavarjuk majd, például bekerültek kisebb részek néhány esszéből, illetve a Karneválból is. Azt hiszem és remélem, mindezt Hamvas szellemében tesszük, éppen azért, hogy az élő játék a néző figyelmét majd oda irányíthassa, ahová egyébként az eredeti műben a szerző is szándékolta.

Az aktualitásokhoz pedig elég talán egyetlen momentumot említenem: Medárd, a darabbéli király azt tervezi, hogy betiltja a koldulást.

CSILLAGSZÁLLÓ: Hol láthatjuk majd?

FORMANEK CSABA: A bemutató szeptember 21-én (nem mellesleg a Magyar Dráma Napján) lesz a Makovecz Imre tervezte lendvai színházban. (Itt csak úgy mondják: „Makovecz deszkáin”). Másnap, 22-én ismétlünk. A későbbiekben több muravidéki és magyarországi településen, és egészen biztosan Budapesten is látható lesz az előadás.

CSILLAGSZÁLLÓ: Mi jön utána?

FORMANEK CSABA: Kicsit összesűrűsödtek a feladatok, ugyanis még a lendvai premier előtt Budapesten, szeptember 14–15-én mutatjuk be egy kétszereplős darabomat Az élet, amit holnap újrakezdünk címmel. Ezt az Örkény István drámaírói ösztöndíj keretében írtam. Pusztai Luca és Kati Gábor szereplésével egy végzetes párkapcsolat pszichológiájába tekinthet be, aki ellátogat majd a Patyolatba. Az őszi évadban műsoron lesz a Senki se mer egyedül élni című előadásunk, valamint a Hádész – Látomások az Alvilágból című monodrámám is. Közben egy többszereplős munkába is belevágunk majd, egyrészt A színészi eksztázis útjai elnevezésű korábbi workshopom résztvevői közül hívtam meg pár színészt, illetve szeretnék bevonni még a munkába pár frissen érettségizett diákszínjátszót is, hiszen ahogy korábban említettem, nagyon sok lelkes és tehetséges fiatalt volt szerencsém megismerni az elmúlt években. Velük nem egy megírt darabon szeretnék dolgozni, hanem műhelyszerűen, saját fejlesztésű anyagot fogunk megformálni.

A teljes interjút és kapcsolódó tartalmakat keresd a Csillagszalló „Öregség” tematikájú, 2018/őszi lapszámában.

Fotók Péter pictures és Formanek Csaba alkotói oldala.