Töredékes látképek
I. Víz
Minden vörösfenyő zöld, a gesztenyék alig fehérek,
Durva füvet és csomós körömvirágot látok
A vízben, de hogy megváltozott a csend!
– Egy világ kezdődik ott, ahol fa nő ki
fából.
Mily homályos Föld, mily Tűz hasonlítható
Tehozzád, – mily Lég, mily Árnyék formálódik
könnyedén,
Élő Víz! – puhán megtelepedő,
A Gondolat büszke valóságával büszkélkedik.
II. Felhők
Ah, nagyon sebesen repülnek és változtatnak irányt;
Árnyékuk az egymást váltó völgyeket tarkítja;
És, amíg nincs felhő az égen
– Alakjuk képzeletszőtte laza szövet.
Most, buzgó vadűző kopóknak látszanak
– Áldozatuk eltűnik a nyitott reggelben;
Egy ideig, csupán a rések villannak;
És egy kicsiny tér pontnyit szól a kürt
III. Szél
Lábujjhegyen föl és le, és körbe-körbe,
Mi buzdít könnyelműen, szél, szobáról szobára?
Hagyd el a nyikorgó falépcsőt; ki menj;
Határozottan mozogj a seprű körül,
És a fátyol harangban; vagy a réten
Keményítsd meg a ló sörényét;
És ne térj vissza, mint a pillanat gyorsasága,
Pusztítani szállj az oldalazó esőben!
Gyukics Gábor fordítása
Magányosan halhatatlanul
Bagolyfiók ha szólal, csak egyszer szól vagy kétszer,
Ha szél jár erre: ő is csak fekvőhelyre vágyik,
S ha öröm jő e helyre, rögvest halálra válik,
És azt se tudja senki, a remény merre fészkel.
Csupán a halál biztos, s ez épp az ő halála.
Változni semmi nem fog, az idő körbe járkál.
Rázza a görcs a testet, amely a sírba hátrál.
És megszakad a légzés a kínnak végszavára.
Csak kihűlt porhüvely van. Az urna összetörve,
Halott az érzés benne. De mért is emlegetni.
Barát! a mai nappal már kezdelek temetni.
Tulajdon agyagodban nyugszol majd lent a földben.
Én nem fogok virágot vinni sírodra néked,
Ott csak a föld a biztos: hogy föld van ott alant is.
Gyász tölti el az elmét s e hasztalan beszédet.
Mit mondhat el az emlék, ha hallgat még a lant is.
Ám ha a titkos könnyek végül is elapadnak:
Az ég majd felmagasztal s a csillagok imája,
Egy világ változott meg amerre jöttél-mentél,
És mások furcsa lába lépteid nyomát járja.
1913. májusában, Szőcs Géza fordítása
1914
Félelem nélkül ment, mivel mennie kellett, szinte vidáman,
Gyakorlaton izzadt, s dalolt, lovagolva a nagyhevű nyárban,
Vele voltak társai, mint ő, várva a harcra merészen,
S bús napokat vonszolt a világ a háború vad szekerével.
Szó nélkül hullt el, míg a csata dúlt, békére találva
A vad patadobogásban, mikor szívét golyó találta.
Talán erőtlenül feküdt, míg minden hallgatott,
Lassan elfolyt a vére, csak ennyitől lett oly ifjan halott.
Oly sok holt hevert körötte, tán költő kellene
Vagy egy asszony-rokon, ki tudja, mi pusztult itt vele-
Az anyja kellene, vagy az a lány, akivel egyszerre lépett
A nyár ösvényein, akkor még örömmel, büszkeséggel,
Ki tudná: nem csak egy szám volt, a táblán cserélhető paraszt,
Nem csak véréből, a szép jövő időből egy cseppnyi sem maradt,
Elvesztek remélt napjai, egy ház, egy otthon is talán,
Mert ezrek rakhatnak fészket, csak ő marad otthontalan.
Mikor a réten tüzek gyúlnak és az égen csillagok,
S az ifjú hold barmokat hajt, s felhők legelnek hallgatag,
Mikor a pásztorok egymást hívják, kürtszavuk tiszta és hangos,
Ezerek hallják, csak az nem, ki egyedül értette e hangot.
Szegény teste már gyönge. A szíve megállt és csak álom minden
Vágya, reménye, bánata . Már nem él és lankadnak kincses
Évei, amelyek végső leheletével messze szállnak,
Lágyan, ahogy az álom foszlik – nem volt erőszakos halála.
Napjaim, s a világ napjai unottan telnek, korunk beteg;
Munkára születnek, s bár nem kívánnak ölni, ölnek emberek.
Napfény és árnyék, homlokomra töviskoszorút fonjatok!
Nővéreim, százezer holtat külön-külön gyászoljatok!
Gömöri György fordítása
Az utolsó töredék
Legmélyebb éj hull ránk a hegyről, és kúszik le
erre a távoli tájra, pedig barátaim és én
is magunknak más ösvényt, más szeleket
álmodtunk, mint ez a mostani éjfél.
De minden homokszem helyt cserél egyszer,
és sűrű köd jő az új szelek helyett
a beborult, süket hangaföldeken,
hol sivataggá süppedt a táj, és az ember
lobbanó lidérc, ki nem sző már álmot sem,
mert még beszélni is tétován mer.
A porban sok elhagyott út hever,
és kiszáradt tócsák ősöreg fák alatt.
Bárányfelhőink rég tovatűntek,
de ez az átok-föld nem ébred meg soha.
Pogány varázstól aléltan álmodik,
észre sem veszi, hogy erőmet elnyeli,
én értetlenül nézek el önmagam felett;
s múlt idők jósága már csak emlékezet.
Pedig a csoda minden részlete adott öröktől,
a legapróbbtól a legnagyobbig egészen.
És a testek, mint a fű – itt és mindenütt –
a magas fű, úgy nőnek kövek közt végtelen.
vagy ezer éve már: a szerelem mindig szerelem…
Weiner Sennyey Tibor fordítása
- A versek angol nyelvű megjelenése: FERENC BÉKÁSSY: ADRIATICA AND OTHER POEMS. Published by Leonard and Virginia Woolf Hogarth Press. London. 1925.
- A versek magyar nyelvű megjelenése: BÉKÁSSY FERENC: EGYBEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK. Aranymadár Alapítvány. Szerkesztette: Weiner Sennyey Tibor. Budapest. 2010.
