De először egy pár szót arról, hogy miként is lett Liu Cixin az, aki. A kulturális forradalom alatt nőtt fel, apja katonából lett bányász, anyja általános iskolai tanítónő. De a „forradalom” szele őket is elérte: a gyerek Liu-t szülei vidékről (Shanxi tartomány) még inkább vidékre (Henan tartomány) küldik, ahonnan egyébként a család is származik. Később, a nyolcvanas évek konszolidációja alatt főiskolát végez, mérnök lesz, dolgozni kezd, majd harmincéves kora körül belefog az írásba. Korai műveinek (90-es évek első fele) hangvételét a kritikusok egyöntetűen „hangkeresésnek” titulálják, akkoriban még senki sem figyelt fel rá. Aztán pár évvel később, egész pontosan 1999-ben hirtelen megnyeri a legrangosabb kínai sci-fi elismerést, a Galaxis-díjat. Ezután zsinórban még hatszor megkapja, és neve ezzel lényegében megkerülhetetlenné válik a kínai tudományos fantasztikus irodalomban. Érdekes egyébként, hogy a Háromtest-probléma könyv formában még 2008-ban jelent meg, angolul mégis csak hat évvel később készült el a fordítása (sehol nem találtam arra utaló hírt, hogy ez a fordítás hosszadalmas volta miatt lett volna). Mintha pár évig szunnyadt volna az író és könyve, hogy aztán hirtelen felébredve berobbanjon a nyugati piacokra.
Fontos tudnunk, hogy
Liu Cixinről széles körben publikált, negatív hangú kínai kritika tudomásom szerint eddig még nem jelent meg. Ezt azért érdemes kihangsúlyozni, mert az állami kontroll ellenére is a kínai irodalmon belül is vannak különböző klikkek, érdekcsoportok, akik között nem ritka a kardváltás, egymás kritikai lehúzása.
Csakhogy Liu Cixin úgy tűnik, akár csak a Nobel-díjas Mo Yan, vagy a modern kínai irodalom atyjaként számon tartott Lu Xun, már rég túlemelkedett azon a szinten, hogy bárki is komolyabb támadást indítson a neve vagy az életmű ellen. Fogadtatása a kezdetektől pozitív volt, és az évek során csak a mérték fokozódott, az irány nem változott. A jelenlegi helyzetet nézve tehát nagyon úgy tűnik, hogy sci-fi írónk nem is olyan lassan, mint inkább rohamos gyorsasággal a kínai irodalom örök ikonjai közé emelkedik. A két leggyakoribb jelző mostanság az íróval és életművével kapcsolatosan az, hogy „Liu Cixin a kínai Arthur C. Clarke, illetve hogy „Liu Cixin a Háromtest-probléma című könyvével a világszínvonalra emelte a kínai sci-fit”. A kritikák nagy része elsüti valamelyik szlogent a kettő közül, de a jelszavak terjedésének divatján túl a fenti kijelentéseknek többlettartalma is van.
Az íróval interjúkat készítő riporterek is rákérdeznek erre a kérdésre: „Ön is azt gondolja, hogy a kínai sci-fi a Háromtest-probléma aktusával világszínvonalra emelkedett”? Erre szerzőnk általában visszafogott választ ad, ellentétben mindenki mással. A kritikusok mellett ugyanis a kormánynak, illetve az egész művelt kínai értelmiségnek is fontos, hogy egy kínai sci-fi könyv betör a nyugati piacokra. A kritikák szenvedélyes hangvétele, a riporterek szóhasználata és buzgósága elárulja azt, hogy
nem kevesebbről van itt szó, mint bizonyítási vágyról, arról, hogy Kína immáron itt is jól teljesít.
Fontos, hogy ennek a lélektani mechanizmusát megértsük, mert jelenleg nem csak a kínai sci-fi, de még nem is csak egy az egyben a kínai irodalom, de egész Kína ebben a nem harminchat fokos lázban ég már hosszú évek óta. A 19. század második felében és a 20. század első felében sok történelmi megaláztatást kellett elviselnie ennek az országnak, és a történelmi emlékezet legalább ugyanannyira elevenen, vagy erősebben él ezekkel kapcsolatban, mint idehaza Trianon emléke. Társadalmi trend Kínában, hogy országukat Amerikához hasonlítgatják, és remélik, hogy a közeljövőben sikerül felzárkózni mellé. De az elmúlt időszak gazdasági és politikai sikerei után most a kultúra jön, és Kína itt is bizonyítani akar, hogy megmutassa, valójában ő is van olyan jó, ha nem jobb, mint a nyugati kultúra, a nyugati élet. Minden nagy sikerű irodalmi mű ennek a tudatos és nem-tudatos törekvésnek akarva-akaratlanul is eszköze, írója pedig aranytojást tojó tyúk, aki az ország imázsát emeli. Főleg, ha az nyugaton is sikeres. Mert
a külcsíny, az arc (mianzi 面子) tehát az imázs, amit a külső szemlélő lát, mindennél fontosabb.
Ezért tátogott az olimpia megnyitódalán egy szép kislány, miközben a hang, ami elvarázsolt, egy átlagos kinézetű, pufók lányé volt. Ezért is kell a rohamos fejlődés, hogy bebizonyítsák, Kína többre képes. És ezért kellenek az írók, akik intellektuálisan és szellemileg is képviselni tudják az országot a világ élvonalában, mert a megaláztatások miatti kisebbrendűségi érzést orvosolni kell. A gyógyír pedig a Mo Yan, és Liu Cixin-féle írók, akik bebizonyítják mind a világnak, mind saját népüknek, hogy a kínai kultúra is van olyan értékes, mint a többi.
Nem véletlen, hogy a Háromtest-problémáról leginkább szuperlatívuszokban beszélnek a kritikusok. Hogy magáról a szövegről is essen némi szó: a kínai eredeti könnyű nyelvezetű, egy jobb szintű nyelvtudással is élvezhető, nem szükséges hozzá a kínai klasszikusok vagy egyáltalán a klasszikus kultúra mély ismerete. Valószínűleg ez a könyv sikerének egyik titka: egyszerre intellektuális, érdekfeszítő, ugyanakkor mégis könnyen emészthető. Az író bevallottan figyeli a sci-fi műfaj változásait (pl. minden évben elolvassa a sci-fi legrangosabbnak számító Hugo-díját nyert műveket, illetve a díjra nevezetteket is), és ugyancsak bevallottan a tömegnek ír. Ez sikerült is neki,
pekingi könyvesboltokban spontánul megtartott interjúim során középiskolások és egyetemisták egybehangzóan azt mondták, hogy a szerelmi történetek mellett egyértelműen a sci-fi, és azon belül is Liu Cixin a legnépszerűbb,
főleg a fiatalok, és mérsékeltebben a középkorúak között. Így, habár az író azt nyilatkozta, hogy a kínai sci-fi rajongók tábora nem igazán jelentős, mégis, egyre növekvő piaca van a Háromtest-problémának, Liu nyilatkozata pedig inkább betudható szerénységnek, mint a nyers igazságnak.
Ennek ellenére igazat kell adjak az író azon kijelentésének, hogy egyetlen siker alapján egy egész műfaj felemelkedését emlegetni azért korai még egy kicsit. A kínai regények nagyarányú betörése még várat magára, talán a Háromtest-probléma kései angol nyelvű megjelenése is azt bizonyítja, hogy ez sokkal inkább egy jól előkészített piaci kísérlet volt felénk, a Nyugat felé, mint egy valódi kulturális forradalom bevezetője. Én ettől függetlenül is bízom benne, hogy előbb-utóbb a selymen és a Ming-kori vázákon kívül Kína más, szellemi kincsei is a nagyérdemű elé kerülnek, és nem csak egy szűk elit fogja ismerni azokat.
