A darab hossza sokakat elrettenthet, én is tartottam tőle de a leírás szörnyen vonzott, így végül a kíváncsiság győzött bennem, és az első mondatok után tudtam, hogy jó döntés volt bevállalni a hőség dacára. A szereplők közül kettőt már ismertem korábbról számomra, Zoltán Áron és Takács Zalán, mindkettő a Vígszínházból, és Áron ajánlója hatására döntöttem a Likvidátor megtekintése mellett. A többi színészt nem ismertem, de ki kell emelnem Bodor Géza alakítását mufurc guruként, aki később alkoholba fullasztja életuntságát, Vajda Kristóf fiatalos lendületét és a lányok, Pusztai Luca, Ács Emese és Gergelyfy Zsófi is kiválóak a szerepeikben. Valójában mindenki lubickol a sajátjában, nem utolsósorban Formanek Csaba, a darab szerzője, aki isten-dramaturgként irányítja a cselekményt a felvonások alatt és között is. Éppen ezért nem lenne igazságos a gumiarcú gumiember Zoltán Áron jutalomjátékaként felvezetni a „Likvidátort”, de bizonyos szempontból mégis annak mondható.
Amellett, hogy a darab nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint megválaszolni az emberiség legősibb és legégetőbb kérdéseit:
miért vagyunk itt, létezik-e szabad akarat, megváltás-e a szerelem, az alkotás és a siker, illetve nem utolsósorban, lehet-e gyógyír minden bajunkra a röhögés?
Zoltán Áron Olivér szerepében a Likvidátorban
Kicsit felelevenítettem az egyetemi emlékeimet, rákerestem a moralitásjátékra. A „Likvidátor” a 16. századi „Akárki” (Everyman) mintáját követi, strukturális (allegória), narrációs (hírnökök kiszólnak az emelvényről és figyelmeztetnek minket arra, hogy mi várható) és stílusát tekintve (zseniális rímekbe szedve szólnak hozzánk és egymáshoz). Olivér (Akárki felirattal) betotyog és kutatni kezdi élete értelmét, célját, miközben a Felszámoló elől menekül (ki is a Felszámoló, aki a napjainkat számolja?).
A Szerző (Formanek / Isten) eközben a háttérből alakítja Olivér sorsát, egymás után tálalva neki a szerelmet, a megvilágosodást, a sikert. Gondolhatnánk, hogy a figyelemzavarra szocializálódott modern ember túlszofisztikálta magát egy ötórás erkölcsi prédikációhoz, de Formanek Csaba úgy szövi tele abszurd drámáját konkrétumokkal, hogy a hozzám hasonló márnemfiatal de mégnemöreg, valahol az élet derekán létező személy az univerzális igazságok mellett egészen friss (párhetes hírekre reagáló!) honi politikai fricskákat is kap.
Mindez persze megfekhetné a gyomrunkat, de az emésztést jócskán megkönnyíti a folyamatos kuncogási kényszer (belülről jön, nincs erőltetve, amolyan Martin McDonagh-féle odamondós fekete abszurdumot látunk, sajnos a közhelyek is fájnak benne, ezért inkább elröhögjük). A soknevetős dolgoktól el szoktam fáradni de ebben olyan sokszor volt villanyégő aha-érzésem, hogy nem hogy elfáradtam, de még a napok óta tartó derékfájásom is megszűnt.
Az első, két óra hosszú felvonás sebesen elillant a felvezetéssel, a ráhangolódással, a spirituális útkeresős humorral és a fizikai színházzal. Idézném kedvenc darabomból az egyik kedvenc frázisomat: „Beszarsz, uram!” A második, másfél órás felvonás előhozta a fajsúlyosabb kérdéseket, Olivér immár negyvenesként alkoholba menekül, váltogatja a nőket és végül eljut oda, hogy újra akar kezdeni mindent. Újjá akar születni, szó szerint, és ehhez földi szülőket választ. Gombócnyelős, megható jelenetek ezek, Áron megcsillantja bennük a drámai vénáját.
A Likvidátor tükör a javából, kikerülhetetlen, mert bármerre fordulunk, szembesít valamivel, ami kényelmetlen, amivel nehéz szembenézni.
Pellengérre állít mindent, amibe menekülni szoktunk a középszerűség elől: hitet, alkotást, szerelmet, addikciót, spiritualitást, hírnevet, sikert. Abszurd, mágikusan realista, tele van ki- és beszólásokkal, mindenkit felelősségre von egyénileg és kollektíve is, és kimondja a megkerülhetetlen igazságot: önmagunk elől nem menekülhetünk. De ha az önreflexió útja nem a miénk, akkor a pusztán kacagtató, sziporkázóan szellemes szöveg és a zseniális fizikai színház bőségesen lekötik majd a figyelmünket. Zoltán Áron komplex alakítása elvinné a hátán az egészet, de erre semmi szükség, mert a „Likvidátor” maga is összetett, sokrétű, színes látványban és hangzásban, színészi játékban és mondandóban egyaránt.
Talán nagy falat ennyi mindent belesűríteni ebbe az öt órába, de akárhogy töröm a fejem, nem tudom, melyik részéből húznék és mit. Az akrobatikus elemek nem öncélúak hanem szervesen hozzátesznek a narrációhoz; a párbeszédek nem sallangosak, hanem élesek, csípősek, ízesek, én a magam részéről nagyon élveztem minden egyes szót. Ez a fajta művészi szabadság és üde lendület pont egy ilyen kis független társulathoz illik, megalapozott múltú színház talán el se vállalná egy ilyen darab bemutatását.
Életem egyik legösszetettebb, legszórakoztatóbb és legvelősebb színházi élményén vagyok túl.
Akkor is így gondolnám, ha évad derekán láttam volna, de a második zárás utáni első élménynek sem volt utolsó, és nagyon hálás vagyok érte. Kívánom az alkotóknak és minden résztvevőnek, hogy a „Likvidátor” legyen a 2021-2022-es évad egyik legnagyobb színházi sikere.
(Likvidátor, a Felszámoló. Kettőspont Színház, Ráday utca 39. Fotók Fekete Attila)
