Keczely Gabi:
Énekelni jó!
„Írjon novemberben egy novellát!”
Ezzel a szlogennel indítottunk el idén egy felhívást a pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtárban. A szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére akartuk felhívni az emberek figyelmét. Lehetséges gondolatindítónak Szálinger Balázs Fatüzelésű című versét választottuk, de sem a témát, sem a terjedelmet nem kötöttük meg. Számos novellát kaptunk, a legfiatalabb szerző tizenegy éves, a legidősebb túl a hetvenen. A beérkező írásokat Szálinger Balázs véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben. A megjelenéshez tizenhárman járultak hozzá. Köszönjük a Drót szerkesztőségének a publikációs lehetőséget.
Schandl Eszter
Énekelni jó! Olvashattuk többször a 70-es, 80-as években, amikor még az iskolákban Kodály módszerrel tanítottak.
Régen én is „zeneis” voltam, tudtam szolmizálni és az együtt éneklés varázsát is megtapasztaltam.
Otthon voltam a népdalok világában, nem volt számomra érthetetlen, ha valaki azt mondta, hogy ABBvA a dal formája.
A Lantos kórusban énekeltem nagyobbik lányom születéséig. Fantasztikus volt.
A népdalfeldolgozások mellett sok más többszólamú művet énekeltünk, akár a capella, akár zenekari kísérettel.
Érdekesség, hogy amikor először énekeltük Beethoven IX. szimfóniáját a Zeneakadémián, én a szoprán 1-ben, magyarul s vezényelt Ferencsik János; 10 évvel később az alt 2-ben, (mert a nők is mutálnak, csak lassabban), németül és vezényelt Kobajasi Kenicsiró.
Igen. Énekelni jó!
Sőt katartikus élmény volt, hogy amikor már a lányaim is kórustagok voltak, és minket „öregeket” is visszahívtak nagyobb fellépésekre, a Mátyás templomban Mozart Requiemjét énekeltük úgy, hogy mellettem a lányaim az alt 2-ben, fölöttünk pedig a férjem a basszus szólamban.
Hiába felemelő érzés az együtt éneklés, ma nem divat. Sőt ciki!
Jó néhány évvel ezelőtt Lantos Edit néni, kórusvezetőnk (azóta már meghalt) Kanadában, egyik barátunk lánya meg Japánban tanított a Kodály módszer szerint. Ott volt igény rá és érdeklődés!
Itthon sajnos minden lecsökken, főleg a lelkesedés!
Ahogy vidéken is leszoktak a népviseletről, úgy az éneklésről is. Azért még vannak népművészek, népzenészek, még vannak tánckarok és kórusok, de egyre kevesebb a fiatal!
Itt tartunk!
De talán még van remény, talán még visszafordítható!
Nemcsak a tanító néniken múlik sok minden, hanem rajtunk is!
Legalább unokáink tudatában próbáljuk megőrizni ezeket az értékeket!
Ha még tudunk hatni rájuk!…
