Hóhatár

(Mikor magához tért, talán hat-hét órával ezelőtt, a hóban feküdt, mozdulatlanul. )

(A szemét kinyitotta, de a szikrázó kék égen kívül semmit sem látott. Néhány jeges hópihe hullott a szemébe, ami miatt kénytelen volt újra lecsukni a szemhéját.)

(Fogalma sem volt róla, mit keres itt, hogy hol van. Hogy került ide? Mi a fene történt? )

(Ujjai között hideg hó olvadozott, konstatálta, hogy nincs rajta kesztyű, a gyilkos hideg a csontjáig hatolt. Egyszerre arra eszmélt, hogy nem érzi a lábait.)

(Nagy nehezen feltápászkodott, a szikrázó hó vakításától védve a szemét, körülnézett, és próbált életet lehelni a végtagjaiba.)

„Írjon novemberben egy novellát!”

A pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtár ezzel a szlogennel akarta felhívni az olvasók figyelmét a szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére.

A gondolatindító téma ezúttal a „limes / határ” volt.

A beérkező írásokat Weiner Sennyey Tibor véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben, illetve a DRÓTnak, hogy publikációs lehetőséget biztosít a novellák számára.

Karinthy Ferenc Könyvtár

Pócsmegyer

(Jéghideg, fehér táj vette körül, lassú szél kavargatta a porhót a síkság fölött. Ameddig a szem ellátott, semmi nem volt, ami enyhítette volna a zavarodottságát és rémületét. Sem egy épület, sem egy jármű, sem egy fa. Semmi. Egyetlen lábnyom sem volt körülötte. A zsebei üresek, a feje szintén. Kabát legalább volt rajta, de az sem tűnt ismerősnek. A hótaposó sem a lábán, a nadrág is idegen volt, de még a gyűrű is ujján.)

(Rémület és jeges hideg rettegés öntötte el a zsigereit, erővel lassította a lélegzetét, hogy megnyugodjon.)

(Nem emlékezett semmire, ami az elmúlt három percet megelőzte eddigi életében, arra sem, hol kellene lennie, ha nem itt van? Milyen városban? Milyen országban? Egyáltalán, milyen nyelven gondolkozik most éppen?)

(Lassanként ráébredt, hogy a megválaszolhatatlan kérdések sora nem vezet sehová, de a lépések talán igen.)

(Csak lépés után lépés. Légzés után lépés. Lépés után lépés.)

(Találni kell egy kunyhót, egy vadászlest, vagy egy magaslatot, amiről körül lehet nézni. Egy befagyott patakot, folyót, bármit, amit követni lehet és reményt adhat. Elindult hát, jobb kezéhez igazította a napot. )

(Egymás után rakta a lábait a mély hóban, lassan botorkálva, bár már nem érezte magánénak, sőt, lábnak sem érezte őket. Inkább, mint két betoncölöp: nehezek, és alig-alig engedelmeskednek az akaratának.)

(Kicsit megállt pihenni, és nehezen gyűrte le a késztetést, hogy le ne huppanjon a puha hóba, mert onnan nem fog tudni felállni ezekkel a cölöpökkel a lába helyén.)

(Újra nekilódult.)

(Lépés után lépés. Légzés után légzés. Légzés után lépés. Szomjas.)

(Legalább a neve kezdőbetűjét tudja. Talán. Ez sem biztos, a gyűrűsujján lévő karikagyűrű belső oldalán találta bevésve: ”I” és „H”. Ha igaz, akkor a nő neve van elől. „I”. A felesége. Őrület. Nem emlékszik rá sem. A „H” pedig az ő keresztneve rövidítése lehet. Ha az ő neve. De ki másé is lehetne, nem igaz? Az ember nem viseli más karikagyűrűjét.)

(Lépés után légzés. „H”. Légzés után légzés. „H”. Szomjas. „H”.)

(Sokáig játszott azzal, hogy megpróbálta kitalálni a nevét, amennyi H-val csak eszébe jutott, ízlelgette őket, mint a gyerekek a különböző színű cukorkákat a zacskóból. Egyiket vette számba a másik után, de hiába, nem volt közötte olyan, ami ismerősnek csengett volna, ami ízlett volna neki.)

(Légzés után légzés „I”. Lépés után lépés „I”. Őrülten szomjas.)

(A levegőt zihálva vette, a torkát marta a hideg levegő.)

(Ki lehet ez az „I”? Milyen lehet az arca? Kedves, vagy inkább markáns? Erősen próbált egy női arcot maga elé képzelni, ismerős vonásokat találni, megtudni, milyen „I” haja, vagy illata.)

(A gyűrű újnak tűnt, nem olyan, mint amit évek óta viselnek, talán friss házasok lehetnek.)

(„I” Biztosan aggódik érte. Ha megtalálja, azonnal megismeri majd, és azzal együtt az emlékek is vissza tódulnak a fejébe, mint zsibbadt végtagba a vér. Csak légzés után lépés kell. Lépés után lépés kell. Előre. „I” várja.)

(A játék először izgalmasnak tűnt, reménnyel töltötte el, hogy talán rájöhet, ki ő és mi a fenét keres itt a semmi közepén…fogalma sincs hol.)

(Órák teltek el így, menetelve, de a táj semmit nem változott. A levegő mínusz tíz foknál biztosan nem volt magasabb, és a nap nagyon közel jár már a horizonthoz. Nemsokára lebukik alá, és akkor olyan hideg lesz, amit nem élhet túl. Nincs hová bújni, nincs hová behúzódni, menedéket ásni nem tud a puszta elfagyott kezével.)

(A monoton táj és a hideg minden erejét kivették. Saját kérdései és találgatásai már az őrületbe kergették, lassan kiürült a fejéből minden gondolat, csak a légzés és a lépés maradt. A magányosság és a reménytelenség felőrölték a maradék akaraterejét is. Úgy érezte, talán minden lépéssel közelebb került a megmeneküléséhez, de távolabb az élettől.)

(A lépések egyre rövidültek, inkább totyogás volt csak a fehér pillecukorban, amiben térdig süppedt. A szél megerősödött, és miután kihúzta a lábát a nyomból, azt egy percen belül elfedte a szikrázó fehérség. )

(Fogalma sem volt, merre jár. Fogalma sem volt, egyáltalán az irányt sikerült-e tartania, vagy körbe-körbe botorkál. A hó elvakította, a feje is belesajdult. )

(Szomjas volt, éhes, kimerült. )

(Lépés. Lépés.)

(A Nap egyre gyorsabban hanyatlott, már egészen közel járt a horizonthoz. A szél erősödött, a hőmérséklet pedig percről-percre süllyedt. )

(Lépés után…lépés. Légzés.)

(Légzés után…kimerült. )

(Lépés. Nem megy tovább. De. Még egy lépés. Csak még ezt. )

(Lépés után…kimerült. )

(Légzés után légzés. Légzés után légzés…légzés után…légzés, légzés, légzés, légzés.)

(Nem tud tovább menni. Sípol a tüdeje, fájdalmas a légzés. )

(Nincs több lépés, csak légzés…hideg…légzés…légzés…hideg légzés.)

(Egészen belemerült mellkasa irányításába, észre sem vette, mikor dőlt bele a puha hóba. )

(- Légzés után lépés! Légzés után lépés! – ordította rekedten hanyatt fekve, a semmibe. Órák óta először szólalt meg. – Lépéééés! Lépéééés! Lépéééés! Lépééés után légzéééés „H”!)

(Ordított ő, ordított az agya, üvölteni akart reggelig, vagy amíg valaki meg nem hallja, de hirtelen csönd lett. A lábai nem engedelmeskedtek, a hangszála elernyedt, a teste fekve maradt. Könnyek szöktek a szemébe elkeseredettségében.)

(A szél lassan finom porcukorral vonta be a kézfejét, az arcát. )

(A nap már lebukott, erőszakos szürkeségnek adta át a helyét.)

(Sokáig feküdt így mozdulatlanul, békésen.)

(Utolsó erejével összegyűrt egy kis havat és fagyott ujjaival nagy nehezen a szájába tuszkolta. Hideg volt, de ahogyan elolvadt és lekúszott a torkán, az mindennél jobban esett abban a pillanatban.)

(Akkor hát itt a vége. Nincs tovább. Nincs „H”, nincs „I”, nincs lépés.)

(Légzés van még. Néhány. )

(Becsukta a szemét, és átadta magát a hidegnek. )

(Légzés.)

(Már nem fázott, sőt kifejezetten melege lett, ha ereje engedte volna, levette volna a kabátját is.)

(Légzés.)

(Ennek az egésznek nincs semmi értelme.)

(Légzés.)

(Fejébe villant egy kép…sokszor átélte ezt már.)

(Lég…zés)

(Meg fog halni.)

(Lég…zés.)

(Ma is.)

(Sokadszor.)

(Tegnap is itt járt. )

(És előtte is.)

(Tízszer. Vagy százszor.)

(Lééég…zééés.)

(Tegnap egy fotó volt nála.)

(A kabátja zsebében.)

(Lééég…zééés…lééég…zééés…lééég…zééés)

(Igen, csak erőlködni kell, és rájön. Egy családi fotó, egy szőke nő, egy férfi, talán ő, és egy gyerek.)

(Lééég…zééés.)

(Már koromsötét van. Nincsenek csillagok. Pedig felhő sincs. Furcsa.)

(Lééég…zééés.)

(Egyszer egy könyv volt a zsebében. Egyszer pedig egy kedves pici puha plüssállat és egy gyerekrajz. „Szeretlek, Apa!”)

(Ma gyűrű volt nála.)

(Lééég…zééés. Lééég…zééés. Lééég…zééés.)

(Holnap újra itt kel majd fel. Ez valamiféle purgatórium. Az emlékeiből fércelve a fala, mindennap kárhozatra ítélve őt a saját elméjében. Hiába hal ma meg!)

(Lééég…zééés. Lééég…zééés. )

(Pihenj.)

(Léééééég-zéééééés. Léééééég-zéééééés.)

(Utoljára kinyitotta egy pillanatra a szemét, de nem a hulló hópelyheket látta vele, hanem csöveket, vezetékeket, egy idegen szobát. Hófehér szoba, fertőtlenítő szaga áradt mindenhonnan. Lélegeztető gép hangját hallotta: lééég…zééés, lééég…zééés, lééég…zééés.)

(Gépek pittyegtek és sóhajtoztak. Lééég-zééés. Lééég-zééés. Meleg volt. Tenyerében a puha plüss.)

(Egy-egy könnycsepp gyűlt a szeme belső sarkában. Hirtelen tudott mindent. Emlékezett.)

(De csak egyetlen röpke pillanatra, hogy aztán visszatérjen az örök hó birodalmába. )

(Lééég-zééés. Lééég-zééés. )

(A röpke pillanat pedig nem volt több, mint a Kómacentrum egyik hónapok óta bent fekvő betegének néhány másodperces különös EEG jele, melyet senki nem vett észre.)

(A gép pedig továbbra is vele együtt sóhajtozik minden egyes nap.)

(Lééég-zééés. Lééég-zééés.)

Hadar Judit így ír magáról: Az írás egyszerre szabadság, lehetőség, kényszer és terápia. Felváltva vesznek rá, hogy szülessen valami új: nyolc éve írogatok kisregényeket, novellákat, verseket. A Novemberi novella c. pályázatot nagyon lelkesen fogadtam, most is, tavaly is. A téma most hetekig motoszkált a fejemben, mire sorokba szedtem a Hóhatárban.