Miért volt és lesz érdemes mindig Hamvast újra és újra olvasni? Nem csak a tudás miatt. Nem csak a stílus miatt.
És nem csak a nők miatt.
Hanem amiatt, ami teljesen az övé, stílusának csekély hibáit épp annyira fedi, mint amennyire feltárja értékeit, s ami nem más, mint az a „szemernyi szenvedés-homály” keserűségével átitatott humor. Hamvas Béla saját humora az, ami bele van csepegtetve gondosan írásaiba, s ami – mennél komolyabban vesszük magunkat, mennél jobban vitatkozunk róla, annál inkább rólunk is szól, rajtunk is nevet, nekünk is görbe tükröt tart.
Kevés aktuálisabb könyv van éppen ezért a mai Magyarországon, mint a 2016 tavaszán megjelent Nehéz nem szatírát írni című Hamvas-kötet.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez az esszé nem Hamvas és a nők kapcsolatáról szól, szeretném megnyugtatni, csak éppen előre jelezni kívántam, hogy a Nehéz nem szatírát írni kötetről is kell majd kicsit beszélnünk, s hogy
végül annál a „szemernyi szenvedés-homály” keserűségével átitatott humornál leszünk kénytelenek kikötni. Mindannyian.
Mert előbb-utóbb jobb, ha mind kinevetjük magunkat és egymást. Különösen akkor, ha Hamvas és a nők kapcsolatát vizsgáljuk, vagy éppen erről olvasunk.
Mondhatnánk, hogy azért is fontos Hamvas és a nők kapcsolatához olvasni Hamvas Nehéz nem szatírát írni című könyvében szereplő írásait, mert – ahogy arra Palkovics Tibor a könyv egyik szerkesztője is utószavában felhívja erre a figyelmet1 -, már A magyar Hüperionban visszautal első házassága kapcsán erre a könyvre, konkrétan a Káposztáskert című írásra: „Aztán itt a Káposztáskert. Házasságom komédiája. Mint az öreg nyugdíjas tábornok házasságra lépek az idillikus káposztáskerttel.”2 – Vagy még pontosabban, hogy mi is volt a véleménye Hamvasnak első házasságáról, s mi is volt a fő problémája, egészen konkrétan ahogy magában a Káposztáskert című írásában megfogalmazza: „Házasságra lépett a kerttel, és egyetlen nap alatt kitűnt, hogy értelmetlenségeket beszél, folyton keres, veszekszik és nem hisz Istenben.”3 De vajon tényleg elhihetjük-e, hogy Hamvas első házassága egy káposztáskert volt? Első felesége pedig valóban mindig értelmetlenségeket beszélt, tényleg folyton keresett, veszekedett és nem hitt Istenben? Ezzel pedig
eljutottunk Hamvas Béla kapcsán az egyik legégetőbb problémáig, a teljes és hiteles életrajz kérdéséhez.
Ezzel a kérdéssel már több, Hamvasról és írásairól korábban író szerző szembesült. Igazából nincs Hamvasról megbízható, jól megformált életrajz, olyan, amely ne valamiféle „olvasat” lenne. Darabos Pál könyve4 éppen olyan olvasat, mint Dúl Antal különböző helyeken megjelent életút vázlata5. Különösen eltérnek e két szerzőnek arra vonatkozó értelmezései, hogy Hamvasnak milyen volt a fentebb említett Káposztáskerttel, akarom mondani első feleségével, vagy második feleségével a viszonya, és ennek egész nagy irodalma lett azóta.
Kemény Katalin6 vagy Danyi Zoltán7 – talán éppen ezért – Hamvas Béla kapcsán sokkal inkább az írásról, az életműről, a regényről beszéltek, mint „életrajzról”. Lehet azért is, mert
van ebben a magyar irodalomtörténet írásban valami egészen indiszkrét dolog, különösen az utóbbi időben.
Szerb Antal irodalomtörténeteit, tanulmányait senki sem nevezné indiszkrét műveknek, és ha valaki könnyen és olvasmányosan szeretné, akár a magyar, akár a világirodalom történetében helyrerakni magát, még mindig Szerb Antal könyveihez nyúl, mert érvényesek és olvastatják magukat. Pedig azóta nagyon sok „irodalomtörténet” megjelent és Szerb Antal sem átallott a függöny mögé pillantani, sőt, még a legnagyobb indiszkrét: Casanova emlékiratait8 sem véletlenül fordította pont ő.
Aztán valami történt, talán a háború, talán ami utána volt, talán közös jelenünk, és az irodalomra „fel kellett hívni a figyelmet”, „élővé” kellett tenni, szereplőit pedig, az írókat és a költőket „meg kellett mutatni”. Az is lehet, hogy ez mindig is így volt. Azoknak a tankönyveknek a szerzői, melyekből még mi tanultunk ezt úgy oldották meg, hogy hosszú oldalakon át részletezték költőink betegségeit. A versek mellett emlékszem Arany János bél- és gyomorproblémáira, és Ady Endre szifiliszére. Aztán, hogy ez
a betegségfetisizmus és halálmámor elmúlt, rájöttek, hogy a költőknek és íróknak is voltak nőügyei.
Méghozzá jócskán. Az indiszkréció pedig hihetetlen, már-már komikus méreteket öltött.
Hamvas a Meditáció című írásában idézi Rudolf Kassner egy fontos gondolatát arról, hogy a modern ember hogyan s miért indiszkrét. „Indiszkrét a közönséges szóhasználat értelmében őnagysága, aki urának zsebébe nyúlkál, és az az úr, aki felesége retiküljében kotorász. Aki felbontja más levelét, aki belenyúl más szekrényébe és fiókjába. Indiszkrét a mélyen tisztelt szülő, aki pedagógiai szenvedélyében tizennégy éves lányának naplóját elolvassa.”9
Tényleg, mi is az indiszkréció? Nem más, mint a „tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol, a naplóban, a levélben, a zsebekben.” Ezért ma semmi sem jellemzőbb műfaj, mint a pletyka és az „elpletykásított sajtó”. Mindenkit lelepleznek és lelepleződik, mindenkiről és mindenről kiderül, hogy „nem nagy”. Ahogy Hamvas írja: „Mindenki egyszerre megnyugszik és örül, hogy az emberiségben nincs kivétel, a többi éppen olyan maszatos, mint ő.” Amikor Báthory Erzsébetről írtam elbeszélést10, akkor éppen ezt vettem elő, úgy mint az igazi vámpírság definíciója. Látszólag kanyarodtunk csak el az irodalomtörténet írástól, mert mi mást „csinál” sokszor egy irodalomtörténész, mint bepillant levelekbe, naplókba, mások leveleibe, mások naplóiba, és megpróbálja rekonstruálni az író életét, adott esetben nőkkel, feleségekkel való viszonyát? Van persze még valami, amit „csinál” az irodalomtörténész, különösen pedig a filosz, a filológus, méghozzá a szerző szövegeit vizsgálja, s végigveszi, vajon mit mondott szerzőnk erről vagy arról a témáról, jelen esetben a nőkről.
2.
Merő indiszkréció, indiszkrét emberek egész életen át tartó munkája, amit az iskolában gyerekeinknek tanítanak, és amiről azt hisszük, hogy
az irodalom története sokszor nem más, mint pletyka.
Igen ám, csakhogy az ember olyan hülyén van kitalálva, hogy éppen ez a pletyka érdekli a legjobban.
Valószínűleg azok, akik ezt az esszét azért kezdték el olvasni, hogy megtudjanak valami szaftos részletet Hamvas Béla első vagy második házasságáról, netán nemi életéről, már rég feladták, úgyhogy nyugodtan hivatkozhatok Darabos Pál vagy Dúl Antal helyett a modern magyar irodalomtörténet írás rendkívül népszerű alakjára, Nyáry Krisztiánra, aki nem meglepő módon még a legérthetőbben írt Hamvas házasságairól. Nem tudom, hogy Nyáry költők és írók hálószoba titkait kifecsegő könyvei után mennyivel emelkedett klasszikusaink olvasása – szerinte sokkal11 – , az azonban biztos, hogy elfogadhatóbb Nyáry Krisztián nyíltan vállalt indiszkréciója, eleinte az interneten, majd könyv formájában terjedő pletykái – amik ugye tények –, mint a tankönyvekben, vagy a tudomány köntösébe bújtatott, de megjelent, sőt tanított indiszkréciók. Nyáry legalább kezdettől fogva nem árult zsákbamacskát, hanem pletykált és a közönség ezért (is) imádta. A szakma? Szerintem irigyelte. Mert ügyes volt, „jól kitalálta”, és hasonlók. Ellentétben Darabos Pállal, aki minimum mellőzte, de talán nem is igazán kedvelte, és Dúl Antallal, aki pedig nagyon is kedvelhette Hamvas Béla második feleségét, Kemény Katalint, Nyáry Krisztián kellemes távolságból ír Hamvasról és életéről, már-már képszerűen, így: „A 27 éves Kemény Katalin 1936 decemberében azért ment be a Fővárosi Könyvtárba, hogy személyesen mondja meg véleményét kritikusának, aki ízekre szedte nem sokkal korábban megjelent Rabelais-fordítását. Pedig a 39 éves Hamvas Béla nem is volt olyan szigorú, mint szokása volt. Kritikája szerint a fordítás olyan pontos volt, amilyet csak női kéz tud csinálni, és ebben felette áll a német és angol fordításoknak, ugyanakkor nem hozza vissza az eredeti mű könnyedségét. Ez a félig elismerő kritika annyira felbosszantotta a fiatal nőt, hogy bement a könyvtárosként dolgozó ismeretlen kritikus munkahelyére. Elmondta a férfinak, miért nincs igaza, aki újra elmagyarázta, mi volt a baja a középkori szöveg fordításával. A beszélgetés sokáig tartott, és másnap újra folytatták. Pár hónapos ismeretség után összeházasodtak.”12
Az a jó Nyáry Krisztián „irodalmi történeteiben”, ami Szerb Antaléban. Képszerű, a szereplők hús-vér figurák, mintha filmen néznénk. Hogy valóban így volt-e? Nem számít. El tudjuk képzelni, hogy Hamvas Béla és Kemény Katalin egy Rabelais-fordításról szóló recenzió kapcsán, kettejük között kialakult vita miatt jöttek össze. Talán erről beszél is valahol Kemény Katalin, és ennyi. Nincs itt semmi csodálatos. Ma is nap, mint nap jönnek össze emberek recenziók megvitatása közben, s lesznek utána egy életen át házasok és alkotótársak.
Az igazság az, hogy a legjobb, ha kezünkbe vesszük azt a recenziót, amit Hamvas Béla írt Kemény Katalin Rabelais fordításáról, és az sem árt, ha az asztalunkon van maga a vitatott könyv, ami nem más, mint François Rabelais Gargantua (Pantagrueli vidámságok könyve)13. Talán kissé túlzás, hogy Hamvas „ízekre szedte” Kemény Katalin fordítását, persze jól hangzó túlzás, mert nekem úgy tűnik, hogy éppen ellenkezőleg: Hamvas nagyon is elismerte a Kemény munkáját, és sajnálta, hogy csupán ilyen kiadásban jelent meg, de mindemellett
két nagyon érdekes részletre is felfigyelhetünk. Az egyik Hamvas Béla viszonya a nevetéshez, végső soron a humorhoz. A másik Hamvas Béla elképzelése a nőkről, és a nők lehetőségeiről és korlátairól.
Javaslom, hogy fanatikus feministák ne olvassák tovább az írásom, bár ha így folytatom mire az esszé végére érek, alig marad olvasóm.
Hamvas kereken megmondja, hogy szerinte Rabelais fordítása lehetetlen. Igaz Faludy György erről máshogyan beszélt14, akinek nem elvesztett Rabelais könyvét érdemes Kemény Kataliné mellé tenni. Hamvas szerint egyébként Kemény Katalin filológiailag pontos fordításában az eredeti mű könnyűsége „elnehezedik, már nem tűnik rögtönzésnek. Lelkiismeretes, szó szerinti, pontos, olyan fordítás ez, amilyet csak női kéz tud készíteni. A legkisebb elrajzolás nélkül a magyar fordítás az eredeti máza, az eredeti közvetlen kedélye, ragyogó nevetése, borszerű túláradása és vakmerősége nélkül való.”15 Ó, hogy azok a női kezek, mi mindent fordítottak le! De piszkáljuk csak jobban meg ezt a recenziót, mert valami egészen érdekesre lehetünk figyelmesek.
„Hol van Rabelais utolérhetetlen nagysága?” – kérdezi Hamvas a recenzió kellős közepén – „Ott, ahol csak nagyon keveseké.” Éppen olyan, mint Arisztophanész, Plautus, Molière, és Sterne. „Ezek minden keserűség nélkül való tiszta nevetésű könyvek.” Mondja, de „nem tartozik ide már sem a hellenisztikus vígjáték, sem Juvenalis, sem Cervantes, sem Voltaire, sem Dickens, sem Spitter. Mindegyikben van, ha nem több, egy szemernyi szenvedés – homály. Talán bosszú, talán ressentiment. Mindegyiken van vérfolt. Rabelais-n nincs.” Éppen ezért érdemes nem elfeledni, hogy a most megjelent – egyébként pár évvel a recenzió írása előtt írt –
„Nehéz nem szatírát írni” című Hamvas kötet nem Rabelais-re utal, hanem Juvenalis híres szatírájára,
amelyben a Hamvasnál címmé nemesedő, egyébként szállóigévé vált mondatot találjuk, hogy „Difficile est saturam non scribere.” Hamvas tehát szatirikus írásait inkább Juvenalishoz kapcsolta, nem pedig Rabelais világához, holott.
Van azonban egy apró részlet. A legtöbben ezt a mondatot nem úgy fordítják, mint Hamvas. A „nem” nem ott áll, ahol Hamvasnál. Persze mondhatjuk, hogy az időmértékes latin verselésben a szavak könnyen cserélnek helyet, de más a helyzet a magyar fordítással. Mert ugyan csak egy árnyalatnyit, de mégis mást jelent az, hogy „Nehéz szatírát nem írni”, avagy költői fordításban: „Vajmi nehéz szatírát nem költeni! S annyira meg ki / tűri e gaz várost, vasszívvel, hogy ne dühöngne (…)”16, mint az, hogy „Nehéz nem szatírát írni.”
Előbbi, tehát Juvenalis „Nehéz szatírát nem írni” mondata sokkal – magyarul legalábbis – megengedőbb, vagyis azt mondja, hogy éppenséggel lehet sokmindent írni, csak azt nehéz megállni, hogy szatírát ne írjon az ember. Míg utóbbi, tehát Hamvas „Nehéz nem szatírát írni” címe sokkal szigorúbb, és sokkal inkább Juvenalishoz, mint Rabelaishez húz, amikor azt állítja, hogy nagyon nehéz, hogy bármi, amit írunk ne szatíra legyen. Pontosabban: minden, amit írunk szatíra. Persze ez csak az én értelmezésem, és bárki gondolhatja, hogy egy tagadószót akárhová tehetünk, mindig ugyanazt jelenti. Igaz, nem? Nem igaz? Nem? Nem.
3.
Éppen ezek a jól elhelyezett „nemek” azok, amelyek oly jellemzőek arra a humorra, ahogyan Hamvas későbbi írásaiban megközelíti a nőket. Különösen érdemes ennek hátteréhez elolvasni az Indián szőttesek vagy A willendorfi vénuszról szóló esszéit az Arkhai kötetben. Utóbbiban írja, hogy „Nőnek lenni mélyebb alvás, de ez nem jelent kisebbrendűséget, hanem a halhatatlanság egészen más lehetőségét, az örökkévalóságnak a férfi számára ismeretlen távlatát.”17
Azért kell vigyázni a kiragadott idézetekkel, mert kontextusukban jobban érhetőek, s persze az előbbi mondat ellentettjét is jelentheti, ha pár sorral lejjebb ugyanebből az esszéből azt emeljük ki, hogy a „nő, az élőlény, a naturális produktum, érthető, nem különösebben figyelemreméltó.”
Micsoda, hogy a nők „naturális produktumok”? Hogy a nők „érthetőek”? Hogy a nők „nem különösebben figyelmre méltóak”? Hát persze, hogy nem erről van szó. Sőt.
Különösen fontos részhez értünk el, amire Danyi Zoltánnál senki sem hívta fel jobban a figyelmet, mégpedig a Karnevál nem akármilyen olvasása közben „Még egy fontos mozzanatra kell kitérnünk, ami nem más, mint a nővel való találkozás. Jung lélektana az archetípust, az ősképet, melyet a férfi magában hordoz a tiszta, ragyogóan szép angyali nőről, animának nevezi. Mike, a csatangoló szellem Ainyuval találkozik a dél-amerikai útja során, és ettől a nőtől teljesen lerészegedik, maximálisan a hatása alá kerül, majdnem az őrületbe sodorja őt ez a találkozás. Ainyu, a „trachit nő”, a tömör és masszív anyag megtestesítője.”18 – míg „Ezzel szemben a testies Michail szerelme, Tamara a lélek allegóriája, hiszen a test is ugyanúgy keresi a maga másik felét, a lelket, a spiritust, ami a testet lángra lobbantja. A lélek misztikus szimbóluma ugyanis a láng.” – Danyi Zoltán írását ezer más dolog miatt is érdemes elolvasni, de különösen fontos, ahogy
megmutatja Hamvas kétféle „nő-képét” a Karneválban az „anyag nőt” és a „lélek nőt”, s persze azt, hogy Hamvas hősei mindkettőt elveszítik.
Más kérdés, hogy leveleiben és naplóiban azért nem ette ilyen forrón a kását, és ugyanúgy mint minden férfi, egyaránt tudott egészen különös dolgokat mondani a nőkről, mint például
„Nőiség. Felbontatlan masszívum.”19
És persze tudta meglehetősen humoros kontextusba helyezni a kérdést, amikor például egyik barátjának írott levelében így válaszol arra, hogy mi a véleménye egy cikkről, amit egy nő írt: „…amikor Mózes az egyiptomi elsőszülötteket egyetlen éjszaka elpusztította, a Fáraó szíve összeszorult. De nem engedett. Nem engedlek ki benneteket, szólt a zsidóknak. Mózes erre az utolsó eszközhöz nyúlt. Így szólt a Fáraóhoz: Ha ez se sújtott le, akkor lásd, mi következik. Micsoda? – kérdezte a Fáraó. Mózes pedig: Egyiptomot el fogom árasztani nőírókkal. A Fáraó felugrott és kiáltozni kezdett: Menjetek, menjetek azonnal!”20 – Megjegyzem ez csak azoknak a „nőíróknak” lesz humoros, akik ismerik a fentebb említett „szenvedés és homály keserű nevetését”. Ahogy valójában csak nagyon kevés nőnek nem fog kinyílni a bicska a zsebében, ha még tovább olvassa ugyanezt a levelet, amiben azt találja írni barátjának, hogy „Még egy anekdotát tudok. Samuel Johnson, az öreg angol kritikus szokta mondani: az intellektuális nő olyan, mint a két lábon járó kutya, érdekes, de nem szép.”
Ó azok az angolok! Hülye angolok! Angol hülyék, satöbbi.
Végül itt visszakanyarodhatunk az indiszkrécióról és az irodalom történetéről írott gondolatokhoz, melyek ezen esszé elejét tették ki. Ha ugyanis azt írjuk, hogy Hamvas azt mondta, hogy „az intellektuális nő olyan, mint a két lábon járó kutya, érdekes, de nem szép.” – nem mondunk igazat. Ezt ugyanis egyrészt Samuel Johnson mondta – bár más szavakkal –, másrészt ennek, és más – a nőkre nézve meglehetősen dehonesztáló, cinikus megjegyzései ellenére Mary Wollstonecraft vagy Virginia Woolf olvasták Samuel Johnsont21, sőt előbbi még idézte is a női egyenjogúságért küzdő könyvében a Vindication of the Rights of Woman-ben. Nem mellesleg Mary Wollstonecraft lánya lett Shelley felesége, a Frankestein írója, Mary Shelley. De ez egy másik történet.
Visszatérve éppen
ezért lehet félrevezető egy-egy mondat öncélú kiragadása, hiszen beállíthatjuk úgy is Hamvas Bélát írásai alapján, hogy a „nők barátja” volt, és úgy is, hogy „igazi hímsoviniszta”, és valószínűleg egyik sem lenne igaz.
Hamvas Béla ugyanis, átélve első házasságának kudarcát, megélve második házasságát, annak minden viszontagságaival és szépségével ugyanúgy változott, alakult, ahogy mi mindannyian életünk során.
Műveiben ez éppen úgy tetten érhető, mint naplóiban és leveleiben, amelyeket nem közlésre szánt, tehát egyrészt kár lenne belőlük messzemenő következtetéseket levonni, ugyanakkor még nagyobb kár lenne nem elolvasni őket.
Egy azonban biztos,
A bor filozófiájában leírta, hogy milyen lett volna ő, ha nő lett volna:
„Ha nő lettem volna, szenvedélyesen szerettem volna tálalni. Meg vagyok győződve róla, hogy szendvicseim híresek lettek volna, mert a citrom, a lazac, a szardínia, a sonka, a tojás, a petrezselyem színharmóniáit és formáit messze földön senki oly becsvággyal nem válogatta volna össze és nem tudta volna olyan leleményesen kombinálni. Egy teadélutánra készített tálam szebb lett volna, mintha Ruysdael festette volna. Kamrámban a befőttes üvegek, a cukor, a dara és a tarhonya úgy állott volna, mint a katona, vagy a balett táncosnő, zárt rendben. Fehérneműs szekrényem olyan ésszerű és egzakt lett volna, mint egy könyvtár.” – majd hozzáteszi –
„Így, hogy férfi vagyok, e szenvedélyes pedantériát szeretem abban kiélni, hogy táblázatokat készítek.”22
Úgy látom ez az esszé sem lett teljesen esszé. Hiába, nagyon is igaz lehet, hogy „nehéz nem szatírát írni”.
(Elhangzott Százhalombattán,
a Hamvas Béla Könyvtárban
2016. március 24-én.
Fotók: Medio Kiadó és hamvasbela.org)
