Hamvas Béla utolsó nagy műve: a Scientia Aeterna

(Az előadásról készült videó az esszé végén látható.)

1.

Hamvas Béla utolsó, nagy – az írott életműben – befejezetlenül maradt műve a Scientia Sacra folytatása a Scientia Aeterna lett volna. Ez utóbbit lehetetlen előbbi nélkül érteni.

A Scientia Sacra keletkezéséről, nevéről, jelentéséről és jelentőségéről, az életműben való elhelyezéséről külön tanulmányt írtam „Hamvas és az Isten” címmel, majd pedig „Hamvas és a kereszténység” címmel előadást tartottam a városligeti Fasori Evangélikus templomban, amelynek esszé változatát ugyancsak közöltem. Mindkettő olvasható Hamvasról szóló esszékötetem második kiadásában.

Weiner Sennyey Tibor

Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve

című könyve megrendelhető az Írók Boltjából.

Amikor 2020 őszén meghívtak a kaposvári „Hamvas és a kereszténység” című konferenciára, akkor komolyan elgondolkodtam, hogy vajon elmondjam-e újra, amit korábban, vagy esetleg bővítsem ki régebbi írásaimat. Felmerült bennem, hogy nem térek vissza Hamvas Béla írásaihoz, hiába maradtak itt-ott félbe különböző okokból filológiai kutatásaim, hiszen Hamvasról szóló könyvem két kiadást is megélt, nagyon szép visszhangja volt, igen sok helyre hívtak meg előadni. Könyvem huszonnyolc esszét tartalmazott, persze messze nem vizsgáltam mindent Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű életével és művével kapcsolatban, és egészen biztosan mások máshogyan látnák ezeket a dolgokat, de úgy éreztem elég lesz.

Nem tartom magam „Hamvas szakértőnek”, egyszerű filológus-költő vagyok, aki szeret olvasni, gondolkozni, vizsgálni az élet és irodalom nagy összefüggéseit.

Aztán az Újforrás folyóirat Várkonyi Nándor számot jelentetett meg, s felkértek, hogy írjak Hamvas és Várkonyi barátságáról. Megtettem, mert valóban fontos kapcsolatuk volt, s különösen érdekesnek találtam azonos témájú írásaik komparatív olvasatának lehetőségét, de ez volt a huszonkilencedik esszém Hamvasról, s közben engem már nagyon más dolgok érdekeltek. Éppen Hamvas kapcsán jutottam el Weöres Sándor életművének vizsgálatához és értelmezésének újragondolásához, ezért tartottam meg 2020 nyarán az Öt előadást Weöres Sándorról, amelyeket meg is írtam, remélem majd egyszer könyvben is megjelenhetnek. És aztán éppen elkezdtem volna folytatni azt, amit a Magyar Buddha könyvemben éppen csak megkezdtem, ezt neveztem el „Kelet Krisztusának”, de ezzel se mehetek még tovább, hiszen még adósa vagyok Hamvasnak két dologgal is.

Az egyik a Karneválról való gondolataim, de utóbbihoz úgy érzem, hogy még mindig nem vagyok rá kész, hogy leírjam.

A második az, amiről ez az írás, harmincadik esszém Hamvas Béla élete és műve kapcsán, most szól:

a be nem fejezett nagy mű: a Scientia Aeterna.

Hamvas naplójegyzeteiben 1950 október huszadikán találtam az első bejegyzést arra, hogy foglalkoztatta a kérdés. „Scientia sacra. Scientia Aeterna.” – írja. A „Szent Tudomány” után az „Örök Tudomány”. 1952-ből találunk két bejegyzést, amelyek mégis többet árulnak el erről.

Scientia Aeterna
Ez a könyv nem tudomány.
Berendezkedés egyedül az igazhitűség fundamentumán történhet. Ezt hívják úgy, hogy: 1. a kollektívból kell kiindulni, 2. az embert kell megváltoztatni.
Egyik sem!
Az igaz hit alapjait kell megvetni.
Inota, 52. V/20.

Ha tehát a kinyilatkoztatás az igaz hit, akkor nem a tudományra kell alkalmazni a kinyilatkoztatást, hanem a kinyilatkoztatásra a tudományt, nehogy értékzavar következzék be.
A dolog azonban nem ilyen egyszerű.
Mi a hiteles kinyilatkoztatás?
Ez a döntő kérdés. Ezzel a kérdéssel foglalkozik a Scientia Aeterna.
A Scientia Sacra a hagyomány.
A Scientia Aeterna az igaz hit.
Erre kell építeni.
Minden egyéb rossz.
In., 52. VI/8.”

Ezeket a jegyzeteket egyébként nem csak Hamvas Béla naplóiban találtam, hanem

nálam van egy összeállított gépirat is, aminek összeállítója biztosan nem Hamvas volt, címe pedig: „Scientia Aeterna – válogatott jegyzetek, vázlatok, töredékek [ + A hagyomány antropológiája]”

Ez az összeállítás nem olvasható kerek egész műként,

a szerkesztő célja az lehetett, hogy valamennyi rekonstruálja a darabokban fennmaradt utolsó művet.

Ez a rekonstruálás természetesen nagyon esetleges. Megpróbáltam utánajárni, hogy mit tudunk a Sciantia Aeternáról.

2.

Dúl Antal, aki sokáig a Hamvas-hagyaték gondozója volt, azt írta, hogy:

Az utolsó évben (1968) lendülete megtörik, életereje kimerül. Korábbi terveit, így főként a Scientia sacra második részének még hiányzó köteteit már nem tudja megvalósítani. A tizenkét kötetre tervezett és a kereszténységet születése pillanatától a legújabb időkig áttekintő tanulmányból csak négy korábban írott könyv készült el (1960‑1963).

A végső összefoglalás, a Scientia Aeterna pedig csupán mű‑terv maradt.

A feladat, amelyet magának kitűzött, ő is tudta mindig, egy élettel nem valósítható meg. Nevetve mondta, ha minden tervét beváltaná, napi munkabírását tekintve ötszáz évre lenne szüksége. Alig több, mint hetvenet kapott.”
Dúl Antal: Éthosz anthropo daimon

Kemény Katalin (Hamvas Béla felesége) pedig azt írja Élet és mű című esszéjében, hogy

A végső művet, amire készült,

a Scientia Aeternát jegyzetekben hagyta hátra,

talán mert annyira készen volt benne a „mű, ami az emberi élet anyagából készül, ami mintha végleges alakja lenne annak, ami veszendő”, hogy nem volt miért leírni.”

Ehhez képest Darabos Pál háromkötetes monstruózus Hamvas-monográfiájában, külön fejezetet szentelt a kérdésnek, melynek azt a beszédes címet adta, hogy „Az életszentség könyvének töredékben maradt műve, a Scientia Sacra második része”, amelyben azt írja, hogy a legtöbb korábbi műve tulajdonképpen ennek a műnek előre meghatározott helyű és funkciójú elemeként jelenik meg, mintegy „előkészítendő a nagyszabású építményt”, amely „a kereszténység egyetemes mondanivalójának megfogalmazása” lesz. Darabos e művet Hamvas Tabula Smaragdina-könyvéhez köti, mert ott találjuk ezt a mondatot:

„A legmagasabb oldásműveletek egyike, amikor az ember az őskor hieratikus tudását (scientia sacra) és a megváltás örök tudását (scientia aeterna) összeolvasztja.”

majd ehhez teszi hozzá, hogy:

„Néhány évvel később, 1950-ben, a Mágia Szútrában pedig már módszeresen kifejti az életszentség realizálásának módszerét, mondván, hogy a cél a tudatosan és együttesen megtisztított egyéni és közösségi életrend, aminek alapja az életszentség, az emberélet szakralitása.”
Darabos. III. 252. o.

És itt az egyik leglényegesebb kérdést érintjük Hamvas egész élete és teljes műve kapcsán. Valójában nem csak az utolsó töredékeknek, hanem az egésznek ez az egyik legfontosabb tétje.

Nem elég elolvasni Hamvast, még tudni sem elég, hanem meg kell nézni, hogy saját életünkben mit tudunk és hogyan megvalósítani mindabból a tudásból, amelyet ő közvetített.

Darabos felsorolja, hogy szerinte hogyan állt volna össze a Scientia Aeterna. Első része a Scientia sacra kötetben is megjelent töredékekben fennmaradt „Egységlogika” lett volna. Második rész az „Eksztázistechnika”, amellyel szerinte a szerző célja az volt, hogy megadja az alapállás realizálásának technikai módszerét, ide sorolva a szúfit, a mahajána zent, a haszidizmust és a jógát. Ennek a résznek – szerinte nem befejezett – részlete Az ősök nagy csarnokában és különnyomatként is megjelent Eksztázis című írás.
Hamvas jegyzeteiben egyébként újra és újra bukkanhatunk utalásokra az eksztázisra és az eksztázis technikákra. Eleinte az ájultságot és a mámort tartja az eksztázis két fajának, de aztán 1950 decemberében feljegyzi, hogy a „nevetés, mint eksztázis” később pedig azt írja:

Eksztázis. A „realitás” kemény tényének a megpuhítása. Belső folyamat – magában oldja fel a benne való „hitet”. A realitást meg lehet ismerni és át lehet világítani és ki lehet belőle lépni. Ezt hívják eksztázisnak, mert eksztázis annyit jelent, mint kívülállás. Ez az éberség esete.”
1963. márciusa

Foglalkozik az eksztázis objektumaival, amiből a leghatékonyabbnak a semmit tartja, s ide sorolja a szufi és a zent, mint extázistechnikát. Pontosabban kifejti mindezt az említett és méltán népszerű írásában, mindenesetre nagyon érdekes felvetésnek tartom, hogy ez lett volna Scientia Aeterna második könyve, de Darabos is megjegyezi, hogy „az Eksztázis című könyv jelen terjedelme és vázlatossága, azt jelzi hogy ezt a későbbiek során kibővíteni szándékozott, de már nem volt módja befejezni.”
A Scientia Aeterna harmadik könyve az „Asztrológiáról”, negyedik a „Sorselméletről”, ötödik a „Halottaskönyvekről” szólt volna, hatodik része pedig a „Sacra Dies” a „Szent Hétköznapok” címet viselte volna Darabos Pál szerint, végül hetedik – el nem készült – része a Zsoltárokkal foglalkozott volna. Ezt – ahogy mondani szokták – én sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, és maga Darabos is azt írja, hogy:

A Szent Hétköznapokkal foglalkozó Scientia Sacra-könyvet nem írta meg soha, magát a fogalmat is csak három helyen találjuk meg az életművében. De egyetlenegyszer sem említette egy másik tervezett könyvét, megírásáról pedig sehol sem találunk említést, ez pedig a Zsoltárokkal foglalkozó könyv lett volna.”
Darabos. III. 322.

3.

Hamvas saját jegyzeteiben, naplóiban azonban találunk utalásokat ezekre, sokszor csak említés szintjén, máskor egész részletesen kidolgozva. Legfőképpen a Scientia Aeterna fogalmát igyekezett pontosan körülhatárolni, például amikor azt írja:

A kereszténység önmagából nem érthető. Mi jön ki belőle? Vallás, hatalmi rendszer, „egy” hagyomány. Mind fals. Csak elölről, az összes hagyományokból érthető. Ezért a Scientia Sacra logikai sorrendben megelőzi a kereszténységet,

a Scientia Aeterna pedig mint örök tudás (hit) a dolgok valódi értelme.

Ez az, amin a dolgoknak nyugodniuk kell. Ez az, ami irányítja, ami az egyetlen rendet teremti, a dolgok végkifejlése, valódi értelme. (…) Az apokalipszis: az összes negatívumok megjelennek és sorra igazolják negatív természetüket, kártékony voltukat. A szcientifizmus lesz egyike a legutolsóknak, a vallással együtt. A hamis tudás és hamis hit kettőssége helyet fog adni az igaz tudás és igaz hit egységének. Ez az egység a Scientia Aeterna.”
Bp., Vadaskert, 952. VIII. 9.

vagy:

Megértem, hogy az aranykorba bepillantottam, mert „gyökeret vert” és növekszik az új aranykor tudata: az új emberi tudat.
Nem az életért rettegni (struggle for life), hanem tudatosan az üdvért (közös!) dolgozni, és erőket bevetni. Az életem annyit ér, amennyi és amilyen üdvérték belőle kitelik magam és más számára.

A Scientia Aeterna ilyen egyetemes alapállás kidolgozása. A legtávolabb áll mindennemű vallásalapítástól (sőt: areligiózus).

Az értékek eredeti rendjét helyreállítja: első az üdv – ennek szolgálatában áll az élet.”
[52?] VIII/30. Bp.

Mindezek természetesen csak töredékek, amelyekből csak sejteni lehet az egészet, de hát a Hamvas Béla által is igen nagyra tartott, sőt fordított Hérakleitosz sem több, mint 131 töredék, s mégis milyen nagy hatással van máig gondolkodók egész sorára.

Számomra a legérdekesebb az, ahogy ezekben a töredékekben az Én-Isten-Semmi és a Hit-Isten-Vallás fogalmait igyekszik nagyon élesen elválasztani, s az összefüggéseket megértetni. Nem olyan régen baráti olvasókörünkben egy bevallottan ateista szerző kortárs könyvét vettük górcső alá. Az olvasókör tagjai nagyrészt szintén ateisták és/vagy természettudósok voltak. A könyv egyébként nagyon kedves volt, körülbelül arról szólt, hogy az ateisták hogyan legyenek toleránsak a vallásos emberekkel. Címe azonban teljesen félrevezetően „A hit jelentése”, miközben maga a könyv alig árul el valamit a hitről, pláne annak jelentéséről, mivel a szerző azt a vallással keveri, tekintve, hogy magát a hitet nem érti, pontosabban nem éli. Helyesebb lett volna a könyvnek azt a címet adni, hogy „Mit kezdjen egy ateista a vallással?” vagy valami hasonlót, de hát biztosan nem véletlenül nem vagyok szerkesztő ilyen könyvek kiadójánál, és ráadásul most ironizálok. Elnézést. Az olvasókörben a vitát azzal kezdtem, hogy megkértem a tagokat, hogy írjanak fel három szót, amit mondok, majd pedig a lehető legtömörebben próbálják, ha lehet mindössze három szóval leírni, hogy számukra mit jelent. Ez a három szó az volt, hogy Isten, hit és vallás. Nagyon jó játék, ajánlom baráti társaságoknak. Hamar kiderül, hogy mennyire nem ugyanazt értjük ugyanazon szavak alatt. Megjegyzem – és erről a Weöres és az Isten előadásomban és esszémben beszéltem és írtam is – hogy

sokkal többet elmond az emberről, mint magáról Istenről az, hogy az embernek milyen Isten-képe van, vagy éppen milyen Isten-képet igyekszik cáfolni.

A másik, hogy a hit és vallás fogalmait a modern ember olyan szinten keveri, hogy az csodálatos. Éppen ezért fontos mindaz, amit hitről és vallásról Hamvas Béla utolsó, töredékekben fennmaradt művében, a Scientia Aeternában állít. Mégpedig:

A vallás nem az igazat és a valódit keresi, hanem védelmet az erőtlenségre. Nincs vallástalan ember, mert védelemre mindenkinek szüksége van. De az ember meg akarja ismerni Istent, és ott keresi, ahol a legközelebb van önmagának valódiságához. „Minden tanítás között a legfőbb, hogy az ember ismerje meg önmagát. Mert ha valami önmagát megismeri, abból meg kell ismernie Istent.” (Klemens) „Aki ismeri az Urat, az ismeri önmagát.” (Hallnas) Ezért ha erőtlen vagyok is és magamban nem tudok megállni, keresem azt, ahol a legtöbb vagyok. A vallás nem keres, hanem megnyugszik a fensőbb hatalom árnyékában, és elrejtőzik Istenben. A rejtőzés annyit jelent, mint elrejtőzni önmagam elől és a valóság elől, és védelmet keresni és elbújni.”
[1960?]

Befejezésül pedig csak annyit idézhetek, hogy:

Először a vallás megette a hagyományt
a filozófia megette a vallást
a morál megette a filozófiát
az ész megette a morált
az utolsó fázis: az őrület megeszi az észt.”
Hamvas Béla jegyzete vonaton, 1957. június 17.