Hamvas Béla fakanala,
avagy a Hamvas-kultusz tárgyai
Hamvas Béla a Babérligetkönyv legszebb oldalain így ír a fakanálról:
A legfontosabb a kellő áhítat. Mint minden igazán nagy vállalkozást, ezt is fohásszal kell kezdeni. Az almafa alá ülök és a konyhakertet nézem.
Gyakran járkáltam piacon, s a legszívesebben ott álldogáltam, ahol a háztartás tárgyait árulták. Szép tiszta cirokseperőt, étvágygerjesztő, simára gyalult gyúródeszkát, sodrófát, fakanalat. El voltam ragadtatva e tárgyak szerény egyszerüségétől, hogy mennyire a haszon látszatába tudták rejteni szépségüket. Az emberek százszámra rohannak el mellettük, és mindegyik így szól magában: Milyen ordináré eszköz, fakanál!
Kedves fakanál, fehér kőrisfából készült nemes, karcsú kanál, te tudod, hogy alázatod engem sohasem tévesztett meg, amellyel oly egyszerű munka elvégzésére hűségesen felajánlottad magad. Mindig csodáltalak finom vonalaidért, kedves fejedért, amely olyan, mint egy virág. S hogy hasznos vagy, nem vezet félre, csak növeli hozzád való megmagyarázhatatlan ragaszkodásomat.”
Ez a részlet jó példa arra, amiről Farkas Attila Márton és Mund Katalin beszél Hamvas-kultuszról szóló tanulmányukban eképpen:
Hamvas úgy szólt az ezotériáról, hogy mindenkor a napi valósághoz illesztette, s így az élet egészen apró és közönséges dolgait is szakralizálta. Akár a borról, akár a rántott levesről írt, megszentelte őket, így az olvasó azt érezte, hogy pusztán ezeknek a fogyasztásával már másnemű valóságba kerül, közel az aranykorhoz, az „igazi létezéshez”. Ráadásul szinte minden fontosabb gondolatát amolyan profetikus hangvétellel közölte. Akár a legjelentéktelenebb dologról esett szó (például arról, hogy az epret tejföllel vagy tejszínhabbal kell-e enni), akár valódi filozófiai problémákat érintett – szakrális kinyilatkoztatás lett belőle. Szentség, amely nem lehet másként. Ez az a hangvétel, az a stílus, amely majdnem mindenkit magával ragadt, aki a közelébe került. Ami Hamvas részéről kinyilatkoztatás, az az olvasó számára is revelációként hat. Tapasztalataink alapján szinte kivétel nélkül az érzelmeket érintette meg először, csak azután az intellektust. Ezért nem filozófus ő, legalábbis a szó szűkebb, hagyományosabb értelmében nem az, hanem próféta. Könyvei, írásai pedig nem véletlenül keltenek némelyekben a szent iratokéhoz hasonló kultikus tiszteletet. Művészembert, tudományos problémákkal bajlódó intellektuelt vagy művelt munkást egyaránt ez a hangvétel fog meg elsőként. Hamvas így fogadtatott el szinte bármilyen gondolatot. A hamvasizmus egyik legjellemzőbb vonása, hogy akiket magával ragadott ez a világkép, azok kritika nélkül mindent elfogadtak tőle – legyen az társadalmi kérdés, filozófiai probléma vagy egy műalkotásról alkotott vélemény. A hamvasi életmű biblia volt, a vonzáskörébe kerülők pedig jellegzetesen vallásos emberek, akik mindent elfogadtak vallásuk alapítójától.”
Farkas Attila Márton – Mund Katalin: Rekviem egy elveszett mítoszért, a Hamvas kultusz. Valóság. 2001.
Amikor felkértek, hogy Szentendrén a Hamvas Béla Pest Megyei Városi Könyvtárban a Hamvas-olvasósarok megnyitásakor tartsak egy előadást már tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz, hogy beszéljek arról, amit eddig inkább mellőztem, méghozzá a Hamvas-recepció és kultusz ügyéről, annak összeforrásáról, arról a kellemetlen témáról, ami már nem annyira Hamvasról szól, mint inkább „Hamvas fakanaláról”, vagyis és pontosabban arról, hogy az utókor mit kezd (vagy mit nem) azzal, ami Hamvasból maradt: az írásaival, az emlékével, néhány személyes tárgyával, no és persze a fakanalával.
Amikor alig egy héttel ezelőtt a megnyitó előtt az ELTÉn egy konferencián Szőcs Gézáról, a világjárványban tavaly tragikusan elhunyt költőről és közismert kultúrpolitikusról, és az ő Hamvashoz és Weöreshöz fűződő kapcsolatáról beszéltem, akkor azt próbáltam megmutatni – a hatástörténeten kívül -, hogy már a hetvenes és nyolcvanas évek során mennyire megosztó téma volt, ha valaki Hamvasról (és Hamvas Weöresre tett hatásáról) egyáltalán beszélni mert, mint azt Szőcs Géza is tette, ráadásul elsőként nyíltan. Különös, hogy ez a megosztottság, persze más felhangokkal, de megmaradt Hamvas-kapcsán. Éppen annyira erős az a hang, hogy „Hamvas Béla fakanala” semmi több, mint fakanál csupán, egyébként is Hamvas Béla (idézem) „művei középszerűek”, „nem tartozik a jelentős filózofusok közé”, „túl van értékelve”, „ellentmondásokkal van tele”, mint a másik hang, ami pedig azt mondja, hogy (ismét idézem) „Hamvas Béla az egyetlen megvalósított ember volt”, „egy próféta, szent”, „jógázott, meditált és nyolcvan nyelven beszélt”, ha „belépett a szobába világosabb lett”. Úgyis mondhatnánk (vigyázat, ez egy metafora nem kell szószerint érteni), hogy az a fakanál, amihez Hamvas Béla hozzáért szent, sérthetetlen, mennyei fakanál, amit ezentúl kultikus tárgyként kellene tisztelnünk és csak miután háromszor körbetáncoltunk, száznyolcszor leborultunk előtte, csak azután és csak akkor, üldögélhetünk előtte, de csöndben, még véletlenül se szólaljunk meg, ne legyen róla, különösen az írásairól saját gondolatunk, véleményünk, mert az felettébb káros és veszélyes. Előbbi az elutasítás hangja, utóbbi a rajongásé, amit mások úgy neveztek korábban, hogy az ún. „hamvasizmus”.
A „hamvasizmus”, amely Hamvas Bélát nem emberi és írói mivoltában kívánja láttatni, hanem egyfajta szentként, guruként, nagymesterként nem most találták ki, igen komoly múltra tekint vissza. Hamvas utolsó időszakában, néhány tanítvány kezdte ezt, majd a hetvenes-nyolcvanas években, közvetlenül Hamvas halála után folytatódott és erősödött fel, mivel írásai nem jelenhettek meg, s azok is sokszor hibás másolatokban, gépiratokban, illegalitásban terjedtek, egyfajta kiváltságot és mindenképpen az „ellenzékiséget” és a „kiválasztottságot” jelentette azoknak birtokában lenni, azokat olvasni. Ide tartozik mindaz, amit Hamvas Béla írói életműve körüli
Egy meg nem tartott előadás Hamvas Béla halálának ötvenedik évfordulóján
„Ötven évvel Hamvas Béla halála után elmondhatjuk, hogy valójában senki sem ismeri teljesen sem Hamvas Béla életét, sem életművét, hiszen e kettő egy. Én sem. Igazán méltó ez a Karnevál szerzőjéhez, s egyszerre tragikus és komikus, ha úgy tetszik humormisztikus.”
Az esszé itt olvasható a DRÓTon.
visszásságokról írtam korábban, könyvemben meg is jelent „Egy meg nem tartott előadás Hamvas Béla halálának ötvenedik évfordulóján” címmel, kérem olvassák el, most nem kívánom még egyszer elmondani. De valójában, és azt hiszem ezt nagyon fontos megjegyezni, most nem Hamvas Béláról, nem Hamvas Béla írásairól, hanem Hamvas fakanaláról, vagyis és pontosabban a „Hamvas-kultuszról” van szó.
Arról, hogy van egy életmű, vannak az életműnek kiemelkedő és kevésbé kiemelkedő elemei, ez az életmű mára már olvasható és elérhető, de legkevésbé sem ez a legfontosabb sokak számára, hanem a kultusz és a kultusz akolmelege.
Fentebb idézett esszéjükben Farkas Attila Márton és Mund Katalin szerint a „Hamvas kultusz”, vagyis az ún. „hamvasizmus” véget ért azzal, hogy Hamvas életműve elkezdett megjelenni, sőt elindult egy kanonizációs folyamat. Ebben kétségtelenül igazuk van. Hamvas Béla ma, 2021-ben már a magyar irodalmi kánon része, több könyvtár és utca van elnevezve róla, könyvei és írásai mindenki számára elérhetőek és olvashatóak, most pedig éppen ott tartunk, hogy maradék bútoraiból egy olvasósarkot rendeznek be szeretett városának róla elnevezett könyvtárában. Mi ez, ha nem az író elismerése az utókor részéről?
A Hamvas Béla olvasósarok. Fotó HBPMK.
Igaz, Hamvas azt írta Hamvas Béla az Unikornis című könyvében a Beszélgetések – Summa Philosophiae Normalis című írásában:
Újabban a nyilvános halottgyalázás különös módját eszelték ki. Az elhaltnak, amikor már nem tud ellene védekezni, szobrot állítanak, nevére emlékbizottságot állítanak fel, még bélyegeket és érmet is készítenek és utcát is neveznek el róla. Te nagyon jól tudod, hogy nem vagyok nagy ember s ezért a nagyságnak járó gyalázat engem nem illet meg. Végrendeletileg meghagyom tehát, hogy rólam emlékkönyvet ne adjanak ki, barátaim rólam ne írjanak megemlékezést, fölöttem ne tartsanak gyászbeszédet, utcát vagy teret rólam ne nevezzenek el, arcképemet ne fessék, szobromat ne faragják meg, díszsírhelyet nekem ne adományozzanak, s nevemet ne használják fel arra, hogy költői nagydíjakat tűzzenek ki.”
Talán költői nagydíjat nem neveztek el még róla (bár ebben nem vagyok egészen biztos), de itt azért egy pillanatra megállnék. Van ugyanis egy érdekes és fontos kérdés. Ez az idézet ahogy említettem az Unikornis című könyvében, a Beszélgetések – vagy a később belőle készült rádióműsor után közismertebb nevén a „Méhesben” – című írásban található. E párbeszéd a platóni dialógusokat idéző szöveg, amelyben az elbeszélő mesterével leül a méhesben és beszélgetnek. Csodálatos dialógus, nagyszerű gondolatok vannak benne, nagyon szépen meg van írva, de vajon vonatkoztathatjuk-e Hamvas Bélára, az íróra és személyére azt, amit ebben leírt? Vagy ez egy filozófiai mű, esetleg irodalmi és amit ebben olvasunk az elsősorban, mint szöveg érthető a szerzőtől függetlenül? Ez bizony már értelmezés kérdése, amit mindenki maga kell, hogy eldöntsön és végigvigyen.
Én úgy olvasom Hamvast (és nem csak Hamvast), hogy először is figyelem rám milyen hatással van, mit tanulhatok belőle, majd pedig igyekszem az életet és az életműt egymás mellé tenni, végül igyekszem a kontextust, a metatextuális és intertextuális szöveghálót is megpillantani, azzal együtt, hogy tudom – és különösen az ő esetében igaz ez -, hogy élet és életmű nem elválasztható egymástól. Mindezek mellett megpróbálok normális együttérzéssel és egészséges kritikával olvasni mindent és mindenkit. De Hamvasnál különösen igaz az, hogy ember és író összeforrt. Úgy olvasom tehát ezt a részt is, hogy képes vagyok Hamvasra is vonatkoztatni és nem Hamvasra is vonatkoztatni. Mindkét olvasat lehetséges olvasat. Hamvas szerintem (és ez hangsúlyosan az én benyomásom, érzésem) tényleg nem szerette volna, ha róla mindenféle dolgokat elneveznek, ha személye körül kultusz alakul ki, ugyanakkor – és ez különösen a Magyar Hüperiónból látszik – igenis szerette volna, ha személyét és tudását tisztelet és elismerés övezi. Ő maga is sokat beszél arról a sértettségről, amit eleinte azért érzett, mert nem ismerték el, utána pedig azért, mert egyenesen mellőzték, félretolták. Ez a sértettség, ressentiment sajnos a kultusz része lett. A „prófétikus hang”, a „kizárólagosság” és „ellentmondást nem tűrő kijelentések”, a „tanítómesteri beszéd”, a bizonyos dolgokat „csak úgy és sehogy másképpen nem lehet csinálni” típusú kijelentések (ahogy ezt a későbbi szerzők Hamvas-kritikái nehezményezik): amíg az egyik embert eltávolítja, sőt ellöki, ellenszenves számára, addig a másiknak ahogy mondani szokták „aha-élményt” nyújt, azt az érzetet kelti, hogy végre valaki megmondja, hogy mi az igagazság, s ez az olvasott szöveg teljes és kritikátlan elfogadására sarkallja. Szerintem azonban Hamvasnak az ilyen jellegű, és láthatóan megosztó kijelentései valójában nem többek, mint stílusjegyek, amelyek fakadhattak akár még az izolációból is, éltének második felében történelmi és politikai okok miatt kényszerűen kialakult, hosszú ideig (1948-tól jóformán haláláig) tartó elnémított és ezért visszhangtalan írói működésből, de legalább annyira eredeztethetőek magának az írónak, vagyis Hamvas Bélának a személyiségéből is, akár korábban önmaga által is jelzett sértettségéből. Úgy érzem, hogy Hamvas ezen személyiségjegye az írásai révén is a Hamvas-kultusz része lett, s e sértettség egyfajta intellektuális-gőgként manifesztálódott, csak míg Hamvasnál ez tudatosult, kimondatott és meghaladottá vált, addig a Hamvas-kultusz hívei még jobban megsértődnek, ha alapvető sértettségükre az ember figyelmezteti őket. Ez abból is fakad, amit Hamvas kapcsán már többször elmondtam, hogy nagyon sokan a keleti filozófiákkal, a misztikus szerzőkkel éppen Hamvason és az ő értelmezésén keresztül találkoztak először, s utána vagy nem mentek tovább, nem olvastak másokat is, kontextust és eredeti szöveghelyeket, végképp saját maguk nem próbálták ki és nem gyakorolták a meditációt, jógát, imát, különösképpen pedig az átvilágított életet, a transzparens egzisztenciát nem igyekeztek megvalósítani. Esetleg igen, de nem voltak elég szorgalmasak, elbuktak, kudarcot vallottak, kevesek voltak hozzá, s ezt a bukást még önmaguk előtt is elrejtik. Vagy pedig ez az olvasmányélmény olyannyira erősnek bizonyult, hogy „meg kellett ölni az apát”, azaz úgymond „meghaladták Hamvast”, így az életmű tanulságait nem vonták le, magukra nézve nem érezték kötelezőnek, nem próbáltak egészen egyszerűen tanulni belőle. Lehetséges, hogy Hamvas saját maga is tehet erről, mert magasra tette úgymond azt a bizonyos lecet, olyan elváráshorizontja volt, amelynek az utókor nehezen vagy csak kevesek felelhetnek meg, de persze az utókor bűneit és tévedéseit ne akarjuk az elődök nyakába varrni.
Hogyan tehetne erről Hamvas?
Mindenekelőtt az a műve, amely a legnagyobb sikert érte el élete során is, az Anthologia Humana, ötezer év bölcsessége – volt az, amin keresztül sokan elsőként találkoztak a filozófia-misztika-kultúrtörténet különös keverékével, amit Hamvas Béla sokszor hagyománynak is hív. Hamvas az Anthologia megjelenésekor készített egy öninterjút – amely műfajt egyébként majd később, az Interview című esszéjében teljesített igazán ki -, ez az öninterjú 1947-ben kéziratban maradt és csak a 2020-ban megjelent életmű sorozat 33-dik kötetében olvashattuk. Szóval Hamvas Béla interjúja Hamvas Bélával, amiben Hamvas Béla azt mondja Hamvas Béláról, hogy:
Hamvas Béla, a szerkesztő, a magyar irodalom különös alakja. Irodalom? Mindjárt itt baj van. A szépírók inkább tudósnak tartják, a tudósok azonban szépírónak. Az esszéisták filozófusnak mondják, a filozófusok esszéistának, a művészek inkább gondolkozónak, a gondolkozók inkább művésznek. Írásainak feltűnő jellege, hogy egészen egyszerű dolgokat, úgy látszik, elvontan, viszont elvont dolgokat hihetetlen egyszerűséggel, közvetlenül és világosan fejez ki. Érdeklődési területe igen széles. (…)
E rendkívül széleskörű munkásság tényleg megzavaró. S most az Anthologia humanával ilyen rendkívüli sikert aratott, megkérdeztük Hamvas Bélát, próbálja meg saját helyzetét megjelölni:
Az én dolgom végeredményben könnyű – szólt -, mint mindenkinek, aki az őskori emberiség világába elmélyedt és a világosságot a kezdettől kapja. Ma, az indokolatlan és levegőben lógó elméletek és gondolkozások zűrzavarában csak egyetlen valami ad bizonyosságot és ez az, hogy mi az alapvetően emberi. Ezt a valamit az őskorban ismerték. Az a négy-öt európai ember, aki ennek az emberszabású életnek hangot adott, a nagy felfordulásban teljesen elvész. Ma az emberből vagy majmot akarnak csinálni, vagy valamilyen vértelen ideális szörnyet, vagyis lefelé, vagy fölfelé akarják buktatni. Az ember helye pedig öröktől fogva a közép volt és marad, az, amit a kínaiak „Li”-nek mondtak, amit az orphikus görögök „logos”-nak neveztek el. Aki az emberi őshelyzetét megértette, annak a különböző tudományok, vagy filozófiák, vagy művészetek vagy vallások nem jelentenek különösebb megértési nehézséget. Reális emberi alapállás egy van. Csak tévelygés számtalan.”
Hamvas Béla: A világ hazahívása. Anthologia Humana. 205.
Megkockáztatom, hogy, pontosan erre a középre állásra lenne szükség, a „Li”-re,a „logos”-ra, ha Hamvas Bélát meg szeretnénk legalább egy kissé érteni. Sem nem elutasítani, sem nem rajongani. Talán éppen ezért is írta Hamvas Béla is, hogy:
Tudom, hogy nem fog következni utókor, amely majd megbecsül. Amit én csináltam, oly erős, kegyetlen és embertelen, hogy aziránt semmiféle utókor nem fog megenyhülni. Nem kedvezek senkinek, még nekik sem. Belőlem senki sem meríthet igazolást.”
A magyar Hüperion. Első levél. Gulyás Pálnak küldött változat. Gépirat.
Soha nem éreztem feladatomnak, hogy minősítsem azokat az embereket, akik nem szeretik azokat a dolgokat, amiket én, akik nem olyanok, mint én. Például nekem semmi gondom azzal, aki nem szeret kerékpározni, én meg nem rajongok az autókért, de ettől még lehetnek – és vannak is – olyan barátaim, akik autóznak, igaz mindig próbálom őket rábeszélni, hogy többet sétáljanak és bringázzanak, mert az szép és jó. Éppen így nem gondolom, hogy akár azokat az embereket, akik elutasítanak egy életművet, csak azért mert számukra nem tetsző, vagy éppen számukra ellentmondó és érthetetlen részeket találnak benne, győzködnöm kellene, hogy a leghelyesebb mégis csak azt az életművet megismerni. Nem tartom feladatomnak azt sem, hogy azokat, akik hívőként, kultusztárgyként tekintenek egy íróra és életművére meggyőzzem, hogy mégis jobb íróként és életműként tekinteni arra. Mivel én magam is író vagyok, semmi más dolgom nincs, mint írni, s ha lehet, ha tudok, ha sikerül, akkor a szellem világosságával bevilágítani oda, ahol sötétség honol. Hogy ezt a fényt az olvasók minek látják, az már nem csak az én felelősségem, hanem legalább annyira az olvasóké is. Rideg reflektorfénynek, előremutató fáklyalángnak, művi elemlámpa pásztának, vagy egy méhviasz gyertya meleg lángolásának? A fény is lehet sokféle, csak a sötétség ugyanolyan mindig, mert a sötétség a fény hiánya, akár az emberek fejében van, akár a kozmosz üregeiben.
Ugyanakkor sosem tartottam fenn magamnak a jogot, különösen amikor filológiai és irodalomtörténeti kérdésekről beszélünk, hogy magamnak vindikáljam az egyedüli igazságot, hiszen mindenki tévedhet, még Hamvas Béla is tévedhetett. Éppen ez a legszebb és legemberibb benne. Megjegyzem tévedéseinkből mindig többet tanulhatunk, mint bármiből, igaz, nehéz őket jóvá tenni.
Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve
Ki volt valójában Hamvas Béla? Mit gondolt életről és irodalomról? Mi volt a véleménye a politikáról? Milyen volt kapcsolata a nőkkel, a kortársaival, a zsidósággal? Milyen volt a barátsága Weöres Sándorral és Szepes Máriával? Milyen vitája volt Lukács Györggyel? Miről szóltak a legfontosabb művei, és milyen művei vesztek el? Hamvas Béla életéről és életművéről az elmúlt években számos előadást tartott és esszét írt Weiner Sennyey Tibor. Ebben a könyvben összegyűjtöttük ezen esszék és előadások javát, amelynek most új, javított és bővített kiadását tartja a kezében az olvasó.
Weiner Sennyey Tibor (1981) költő, író, a DRÓT főszerkesztője. Filológusként végzett a Szegedi Tudományegyetemen. Békássy Ferenc életművének egybegyűjtője és életrajzának írója. Esszé- és novelláskötetei, kisregényei, valamint négy verseskötete után ez a tizenkettedik könyve. Szentendrén él.
A második kiadás ITT KAPHATÓ még az ÍRÓK BOLTJÁBAN.
Amire – Békássy Ferenc, Hamvas Béla vagy Weöres Sándor – kapcsán kísérletet tettem és teszek az mindig az volt, hogy megpróbáltam megérteni és megközelíteni az ő szellemi horizontjukat, úgy, hogy azt az olvasók is értsék és követni tudják. Ezért írok esszéket, nem tanulmányokat és nem kinyilatkoztatást, vagy utóbbiak keverékét, amely mostanában annyira divatos műfaj. Ezért kerülöm – akárcsak Hamvas -, hogy saját terminológiát, tolvajnyelvet használjak vagy alkossak, ahogyan azt bizonyos körök, tudományok teszik. Hiszen egy-egy ilyen tolvajnyelvnél gyakran előfordul, hogy egészen egyszerűen csak megúszása annak, hogy valóban megértsük mit jelentenek a szavak és a dolgok.
De visszatérve „Hamvas fakanalára”, akkor most hogyan is vagyunk azokkal a dolgokkal, amiket egy író hátrahagy az utókornak? Mit kezdünk Hamvas Béla hagyatékával? Mit kezdjünk az írásaival? Mit kezdjünk azzal a kevés tárgyával, ami megmaradt?
Engedjék meg, hogy a saját véleményemet mondjam el erről, s ne Hamvasét vagy bárki másét. Szerintem a leghelyesebb, ha Hamvas hagyatékával azt kezdjük, amire az való. Megpróbáljuk elolvasni, megérteni, feldolgozni. Részleteket vagy az egészet, ezt vagy azt, tulajdonképpen ez mindenkinek a saját dolga. Hamvas írásait legjobb, ha kiadják, ahogy eddig is, lehetőleg a szerzői szándékhoz legközelebbi módon, nem megmásítva, nem belenyúlkálva. Végezetül pedig mit kezdjünk Hamvas tárgyaival? Nehéz kérdés. Szerintem az, hogy egy olvasósarkot berendezünk ezzel a pár bútorral, egy minikiállítást csinálunk belőlük az inkább a tisztelet jele, mint a személyi kultuszé, főleg, ha az olvasósarkot lehet arra használni, amire a neve is enged következtetni: olvasásra. Az olvasás ugyanis igen különleges tevékenység, amit mindenkinek a legnagyobb szeretettel, csak ajánlani tudok.
Végezetül még egy szöveghelyre szeretném felhívni a figyelmet, amelyben szerepel „Hamvas Béla fakanala” is, s valahogy a világjárvány idején különösen aktuálisnak éreztem. A Karneválban a következőket írja
A háború egyébként 1944. április harmadikán, délután három óra tizenkét perckor kezdődött, amikor Hermina néni lement a boltba élesztőért, a kapuban a masszőrnővel találkozott, és az így szólt, vegyen kékítőt, mert nem lesz. Hermina néni azonnal húsz üveg kékítőt, tíz doboz sárga és tíz doboz fekete cipőpasztát, mert hátha az se lesz, aztán lámpabelet és köménymagot, lúgkövet és klozett kefét vett. Másnap az egyik boltban is, a másikban is húsz kiló lisztet, negyvennégy kiló cukrot, hat láda marmeládot, két oldal szalonnát, tíz kiló zsírt és margarint, felmosóruhákat, harminc csomag pótkávét, kilenc kiló mosószappant, tizenhat darab mosdószappant, egy kiló rizsport, két piszkavasat vett, mert hátha az se lesz. Délután a szatócsné figyelmeztette, hogy lássa el magát majoránnával, mert az se lesz. Hermina néni, hogy magát biztosítsa, még öt kiló mézet, öt kiló mákot és húsz csomag margarint vett, de aztán még visszajött, és két tucat gyertyát és három kiló tormát is vett, mert hátha az se lesz. Akkor már vigyen tíz üveg mustárt is, szólt a szatócsné, mert hallom, hogy az se lesz. Hermina néni erre még harminchat üveg paradicsomot és ugyanannyi borsókonzervet vett, még tíz kiló cukrot és húsz kiló lisztet és tizennégy kiló margarint. Este üzletzárás előtt leszaladt, és gyorsan száz csomag gyufát, fél zsák babot és borsót és tíz kiló szárított zöldséget, harminc csomag faszenet és tíz csomag fémtisztítót vett. Vécépapír se lesz, mondta a szatócsné, mire Hermina néni hatvan csomag vécépapírt, két cirokseprűt, kilenc kiló diót és hat üveg meggybefőttet vett. Üvegdugó már nincs, szólt a szatócsné másnap reggel, és nem is lesz. Hermina néni megijedt. Egy sincs? Most vitték el az utolsót. Nézze csak meg. Mennyi kellene? Legalább száz darab. Szerencsére még volt hetvenkettő . Enyv se lesz. Adjon öt kilót. Tíz kiló rizst és tíz kiló darát babérlevelet és szegfűszeget. Koriander már nincs. Hermina néni újból megijedt. Nem kellene sok, fél kiló. Talán. Akkor még gyorsan húsz fakanalat, negyven ív csomagolópapírt, tizenöt üveg ecetet és nyolc kiló lencsét vett. Bakancszsír se lesz. Mire Hermina néni ötvenkét csomag kamillát és kétszáz ív selyempapírt, öt kiló mandulát és mogyorót, százhúsz biztosítót t, egy liter hajolajat, negyven fogpasztát és tíz üveg tintát vett –
Hallotta? kérdezte a masszőrnő . Mit? A bőrkereskedőt elvitték. Pócsmencsert? Igen. Másnap elvitték a cipőkereskedőt és a játékboltost. Harmadnap elvitték a könyvelőt, a nő orvost és a szappangyárost és a papírkereskedőt és a szabót. Negyednap elvitték a fűszerest, a fakereskedőt, az ószerest, a műszerészt, a rabbit, a tanárt, az üvegest, a vásznast, a korcsmárost, a virágkereskedőt és a könyvkötőt. Hová viszik őket? Nem tudom, szól a szatócsné, talán Németországba. És mit csinálnak velük? A szatócsné suttog. Azt mondják, szappant főznek belőlük. Hermina néni csodálkozik. Pócsmencserből? Hiszen az sovány ember. Csiba lesz a kormánybiztos. Hermina néni megint csodálkozik. Csiba? Az a részeges?”
(Elhangzott a Hamvas Béla olvasósarok megnyitásakor, Szentendrén, a Hamvas Béla Pest Megyei Városi Könyvtárban 2021. június 5-én.)
