1.
Vigyázni kell, hogy a filológia ne váljon az ember őrületévé.
Mikor válik a filológia monomániává?
Nem egyszerűen arról van szó, amikor törpék az óriások vállára állnak, s azt mondják, hogy például Hamvas nem tudta még ezt vagy azt, s így fordította Platónt és amúgy a Védákat. Nem, nem erről az őrületről van szó. Hanem arról, amikor nem több, mint adat-halmozás és adat-tudás és amikor kevesebb, mint az értelem fénye a sötétségben. És még van ennél is rosszabb. Amikor nem veszik észre az összefüggéseket, amikor nem tudják szélesebb horizonton, nagyobb kontextusban értelmezni a fontos részleteket, amelyeket megláthatunk egy-egy történet, egy-egy szöveg kapcsán. És különösen súlyos, amikor a történetet és a vizsgált szöveget nem tudják összekötni. Persze a történet sokszor csak elszórt megjegyzésekből, nem egyszer apró utalásokból, s leginkább erősen megkérdőjelezhető pletykákból rakható össze így utólag. Minél közelebb van a vizsgált időszak, annál inkább. Éppen ezért volt olyan törekvés az utóbbi korok elmélet-, és történetírásában, amely csak a szöveget helyezte előtérbe, s a történetet eldobta. A történettel együtt azonban eldobta a sorsot, s a sors eldobásával feladta a morált, de a morálnál többet is, azt, amiben csak kevesen hittek: az üdvöt is. Moralizálni nevetséges, mondják, cinikus mosollyal, az üdvben nem hisznek, s csodálkoznak, hogy szörnyetegekkel élünk együtt e korban is. De nem moralizálásról van szó, hanem az üdvről, vagyis arról, hogy az,
hogy az ember milyen az megjelenik a műben is és a mű minősége visszahat az emberre.
Nincs sem nagy ember, sem nagy mű átvilágított élet, önfeladás vagy áldozat nélkül. Mit értünk nagy alatt? Ma a nagyságot összetévesztik a sikerrel, a népszerűséggel és az úgynevezett eredményességgel. Mi sem mutatja jobban mennyire korrupt és hibás az irodalomról alkotott elképzelés, mintsem, hogy ma azt tartják a legjobbnak, ha valami bestseller. Mit jelent az, hogy bestseller? Jól el lehet adni. Az igaz gondolatokat nem mindig lehet jól eladni, mert az igazság néha fájdalmas. Egyébként meg, ami ma bestseller már holnap hajnalban dögunalom, de estére biztosan szemét.
A nagyság dicsőség, tudás és legfőképpen üdv.
A szellem útján csak egy ideig lehet haladni felfelé, mert át kell térni a lélek útjára, s nem könnyű a tudást megszerezni, ahhoz, hogy az ember ne adja fel a sikerért a dicsőséget. Nem könnyű, de hát, ha nem könnyű, akkor nem könnyű.
Miről van szó? Arról, hogy a filológia és a filozófia között egy bezárt ajtót találunk, s filozófia és élet között pedig egy másikat. A filológiát és életet így kétszeresen is elzárták egymástól.
Az ajtón, ami a filológia és filozófia között zárult be elsőként Nietzsche tört át, őt követve pedig Hamvas Béla és egykori barátja, Kerényi Károly. Ezt az ajtót Nietzsche és nyomán haladó filológusok segítségével találta meg Hamvas és Kerényi, s bár kinyitották, de csak Hamvas haladt át rajta. Filológia és filozófia határán ezt az ajtót azóta senki sem tudta kinyitni, legfeljebb dörömböltek rajta, vagy ami még rosszabb, azt hazudták, hogy nincs is.
Senki sem merte feladni saját őrületét, mert saját őrületüket összetévesztették önmagukkal, s azt hitték, ha azt feladják, akkor magukat adják fel.
Lehet, hogy nem is tévedtek sokat, de aki magát feladja, különösön pedig saját őrületét feladja, mérhetetlenül többet kap önmagánál.
Hamvas Béla előbb, 1935-ben, Kerényi Károlytól és a Sziget-mozgalomtól várta, hogy a kis közösség majd megemeli ezt a népet, konkrétan saját népét – a magyarságot, s így megmenti azt a pusztulástól. Majd később a szent költőt keresve – eleinte talán Gulyás Páltól, de később még inkább Weöres Sándortól. Mindenkiben csalódnia kellett.
Felmerül a kérdés, hogy vajon ő megmentette-e a közösséget, amelyben élt? Feladata-e és lehetséges-e bárkinek egy közösséget megmentenie? Miért várta másoktól ezt? Lehet, hogy el kellett jutnia a teljes elszigetelődésig szigorával, amellyel saját barátaihoz, tanítványához állt. Vajon kivetítette-e saját életfeladatát másokra, vagy valóban meglátta a lehetőséget a többiekben, de azok azt a lehetőséget eljátszották, mert megfelelni nem tudtak, mert megfelelni, annak nem is lehetett?
Ezek inkább filozófiai, mint filológiai kérdések.
Ez lenne vajon az ajtó kerete, ami filológia és filozófia között van?
Hajlamosak vagyunk többet és jobbat gondolni azokról, akiket szeretünk, de ez a több, mint lehetőség legtöbbször bennük lakozik, különben talán észre sem vehettük volna. Erre a többre és jobbra rávezethetjük szeretteinket, de nem kényszeríthetjük őket, végképp nem kérhetjük számon rajtuk, hogy azt a lehetőséget, azt a többet és jobbat, amit mi láttunk meg bennük, miért nem teljesítették. Hamvas Béla pedig ezt tette barátaival. Meglátta bennük a többet és jobbat, megpróbálta feléleszteni bennük e több és jobb tüzét, s amikor nem sikerült neki, akkor lehet, hogy eleinte megsértődött, majd érettebb fővel és higgadtabban, pedig megbocsájtott. Hibázott embertársai megítélésében, túl sokat látott beléjük és várt el tőlük, s különösen a harmincas években született írásaiból, azoknak utóéletéből süt ez, de később is beleszaladt ebbe – az általa is önmagában felismert – ressentiment-be.
Arról, hogy mi az a ressentiment, milyen is az a neheztelés, milyen az alulmaradottság érzése, milyen a titkos harag, az irigység s hogy miképpen ismerte fel saját maga és írta le Hamvas Béla, hogy nála ennél is többről és rosszabbról volt szó, már írtam korábban Hamvas és a magyarság kapcsán.
Most azonban arról van szó, hogy hogyan és miben ismerte fel Hamvas Béla saját életfeladatát.
2.
Amikor Hamvas Béla életéről és művéről, s ezáltal e kettő egységéről beszélünk egy-egy vizsgált téma, életrajzi részlet, adott írás kapcsán, semmire sem annyira érvényes ez, mint éppen a most vizsgált időszakra, az 1930-as évekre, különösen pedig az 1935-ben született Álarc és koszorú című írásra. Hamvas Béla felesége, az életmű egykori örököse és gondozója, Kemény Katalin azt kérte, hogyha lehet az Álarc és koszorú legyen az utolsó írás, ami megjelenik nyomtatásban Hamvastól. Valószínűleg félt attól, ami egyébként könnyen be is következhet, s amit ma úgy mondanának, hogy „karaktergyilkosság”. Az igazság azonban az, hogy az életműnek már réges rég meg kellett volna teljesen és időrendben jelenni.
Az Álarc és koszorú nem az utolsó megjelenő, a nagyközönség előtt ismeretlen Hamvas Béla írás. A 2017-es év végén, kötetben publikált, de egyébként az 1934-37 környékén írótt, vagyis nyolcvan éve fiókban heverő írás, ami Hamvas Béla negyvenéves kora körül keletkezett. A most elemzett esszé mellett találjuk a két házassága között írott más, a harmincas években írott esszéket és tanulmányokat. Ez az életműkiadás 30-dik kötete, de messze nem az utolsó. Hátra vannak még a fiatalkori írások, cikkek, továbbá a korábban kiadott könyvek kritikai felülvizsgálatával újra-kiadott, lehetőleg a szerzői intenciót és az utolsó jóváhagyott változatokat a leginkább figyelembe vevő kiadásai, így például a Szarepta és Magyar Hüperion kritikai kiadásai.
Visszatérve a tárgyalt Álarc és koszorúhoz, a tanulmány nem teljesen hevert fiókban. Itt-ott részletekben és nem teljes változatokban előfordult, de Dúl Antal, az életműkiadás korábbi szerkesztője azt nyilatkozta egy interjúban, hogy
„Meg kell mondani, hogy az Álarc és koszorú nagyon vitatható, kétes írás. Egyrészt nagyon erős Nietzsche-hatás érvényesül benne. A Nietzsche-hatás pedig mindenképpen hübriszi gőgöt fejleszt ki az emberben. De túl ezen, a háború előtt írta, a háború közvetlen kitörésekor, és bízott abban, hogy talán kitisztul a világ, és most rendben lesz, és jó is így, hogy beindul a háború. Tehát majdnem azt lehet mondani, hogy tapsol a háborúnak.
Később azután ezt az álláspontját sokszorosan megtagadta. Kemény Katalin azt kérte, ha lehet, az Álarc és koszorú legyen az utolsó mű, amely megjelenik, mert annyira bele lehet kötni. Vitatható, hogy Hamvas kiállt-e a háború mellett. Akkor sokan hangoztatták, hogy a világ apokaliptikus, nagy tűzözön által tisztuljon meg és jöjjön rendbe. Ez aztán később nem történt meg, sőt még nagyobb zűrzavar jött az előző helyébe.”2
Hamvas és a háború kapcsolatáról, Hamvas születésének százhuszadik évfordulóján, szülővárosában, Eperjesen beszéltem és gondolataimat le is írtam3, most sokkal inkább arra kell koncentrálnunk, hogy miért írta Hamvas Béla saját maga azt a Magyar Hüperiónban az Álarc és koszorúról:
„(…) Olyan munkán dolgoztam, amelyik mint a többi, a kéziratállványról sohasem került le. Mi a különbség a kiadott és a kiadatlan művek között?
A kiadott művet már nem lehet elégetni.
Nos, ilyen még elégethető mű volt.
Arról szólt, hogy ma itt nálunk a megújulás lehetősége lehetetlen egyéni módon, de ugyanúgy lehetetlen köztesen és intézményesen.
Az egyetlen mód a kevesek köre, keveseké, akkor életünk teljes összeolvasztásával a közösség számára létfeltételt teremtek. S ahogy erről beszéltünk, tudtuk, hogy rajtunk múlik sikerül vagy sem. Most azt gondolom, hogy talán csak én tudtam. Ő azt hitte, hogy így rajta múlik. Így. Rajta. Nem tudta önmagát feladni. (…) A játékból kihagyott. Előtérbe lépett. Azt mondhatnám, mellőzött. Bántott? Ilyen kérdéseken nevetek. Nem rólam volt szó. (…)”4
Ki volt, aki a játékból Hamvast kihagyta?
Kerényi Károly.
Ki volt Kerényi Károly? Sajnos nem biztos, hogy mindenki ismeri a kor kiváló klasszika-filológusát, vallástörténészét, az ókortudomány és a vallástörténet nemzetközi hírű művelőjét, aki Lukács György kritikája után – aki egyébként igazságtalanul „a fasizmus szekértolójának” nevezte – Svájcba költözik, tanulmányait németül és angolul publikálja és C. G. Junggal és másokkal dolgozik tovább. Kerényi a harmincas és negyvenes években meghatározó karaktere volt a budapesti szellemi életnek, Hamvassal közeli és jó barátságban voltak, mígnem kölcsönösen csalódtak egymásban.
Kerényi ismerte Hamvas róla szóló kritikáját a Magyar Hüperionban és sokkal később így ír róla egy levelében Gulyás Pálnak:
„Eszembe jut, amit Hamvas Hyperionjáról írtál nekem. Ismerem. Nálam is van másolata, s én már tudom, mennyire énes (én… én… én…) és épp ezért (az eldugott s mégis ordító én miatt) mennyire hamis.”5
Ez azonban már a végjáték volt, s Hamvas a nagy Sziget-vállalkozáshoz, egykori barátja és saját kísérletéhez visszatér a Hexamünionban is és lényegesen higgadtabban, mint a Hüperionban leszámol reményeikkel és elképzeléseikkel, ahogy maga adja alcímben meg a „nagy illúziók alkonyán”.
Kerényi és Hamvas kapcsolatáról Thiel Katalin így írt:
„(…) kellő távlatból szemlélve az összefüggéseket megállapíthatjuk, hogy a magyar szellemtörténet két egyidőben alkotó jelentős, ám magányos alakja sajnálatos módon nem tudott hosszú távon együttműködni. Rortyval szólva Hamvas, az „erős textualista” nehezen viselte a jó barát Kerényi „gyenge textualitását”.
Esetenként igazságtalan és túlzó volt vele ugyan, de a nagyjából egyidőben megjelenő írások arról tanúskodnak, hogy egymástól némiképp eltérő stílusban és helyenként eltérő tartalommal, de a lényeget tekintve mégis egymást kiegészítve adnak képet a 30-as évek Nietzschét és a görögséget elemző, Európa klasszikus értékeit kutató magyar szellemiségről.”6
Fenyvesi Kristóf kimerítő tanulmányában, amelyben Kerényi és a Sziget viszonyát figyelemreméltó alapossággal tárgyalja, nagyon pontosan észrevesz több fontos dolgot is. Egyrészt, hogy az inspiráló dalmáciai környezetben , Korčula-szigetén Kerényi Károlyt avatta be Hamvas egy „szakrális közösség” alapításának tervébe. Ugyanakkor már kezdetektől fogva másképpen értelmezték Nietzsche transzdiszciplínális, azaz a tudományterületeken áthatoló gondolatait. Míg Hamvas az ókori görögségből merített ihlettel, amelyet a filológia, s különösen kettejüknek a Dionüszosz-kultusz vizsgálata szolgáltatott az említett szakrális közösség létrehozását szorgalmazta az apokaliptikus vízióval szemben. Tehát míg Hamvas a filológiából a filozófiába kívánt átlépni egy ajtón, majd pedig onnan az életbe, a megvalósításba, addig Kerényi inkább
„a szakrális jelleget erőteljesen letompítva, az apokaliptikus hanghordozást finomítva, s az ókortudományi irányultságot pedig erőteljesen hangsúlyozva.”7
Fenyvesi Kristóf tanulmánya még két dolog miatt is igen érdekes. Szerinte míg a Hamvas-kapcsán írók (Darabos Pál és Thiel Katalin) a Sziget-vállalkozást egyértelmű kudarcként írják le, elfogadva Hamvas csalódottsággal teli interpretációját, vagyis, hozzájárulva, hogy a „kudarcba fulladt kísérlet narratívájához”, addig megfontolandó egy másik olvasata is ennek a történetnek, konkrétan, ahogy Fenyvesi felveti, hogy a Sziget igen nagyban hozzájárult Kerényi későbbi munkásságához is, de Németh Lászlóra, Szerb Antalra és Gulyás Pálra is hatással volt, sőt, tegyük hozzá a Sziget-tanulmányok, a Magyar Hüperion és a Hexamünion ismeretében, hogy Hamvas Bélára is. Tehát
ahhoz képest, hogy Hamvas szerint végül kudarc volt ez a társulás, elég sok fontos gondolat és jelentős mű fakadt belőle.
A másik dolog, hogy Fenyvesi nem ismerte, mert nem ismerhette tanulmánya írásakor a teljes Álarc és koszorút, így nagyon sok következtetést Hamvas gondolatairól közvetetten von le, mint például:
„Hamvas tehát már a Sziget legelső száma megjelenésének idejére két számottevő ponton is csorbulni érezhette a Sziget-vállalkozáshoz fűzött reményeit. Sem a vállalkozás jellege, sem pedig a vállalkozás által képviselt új hang nem vágott egybe a Korčula szigetén valószínűsíthetően (!!!) felvázolt elképzelésekkel.”8
– azért valószínűsíthetően, mert a felvázolt elképzeléseket 2017 végéig töredékesen olvashatták páran, így Fenyvesi sem találkozott a teljes szöveggel 2012-ben. Mi azonban 2017-től, nyolcvan évvel megírása után olvashatjuk.
Mik voltak ezek az elképzelések?
Mi volt az, amit leírt az Álarc és koszorúban és felolvasott akkori legjobb barátjának Dalmáciában, Korčula-szigetén 1934 nyarán? Mi volt az, amitől annyira tartott Kemény Katalin, hogy utoljára szerette volna, hogy megjelenjen, s amit Dúl Antal úgy jellemez, hogy „nagyon vitatható, kétes írás”. És végül is mi lett mindebből?
3.
A harmincas években írott Hamvas-esszék visszhangjával, különösen például a Természettudományos mitológiáról alkotott Németh László véleményről, majd az azt követő – bár inkább a Forradalom a művészetben c. könyvet célzó – megsemmisítő Lukács György és Szentkuthy Miklós írásokról Hamvas-kritikája kapcsán már adtam elő Debrecenben a metakritikai konferencián, s egy nagyobb tanulmányban meg is írtam mindezt9, elég az hozzá itt, hogy ezek voltak azok az írásai, amelyek Hamvast leginkább problematikus szerzővé tették a kortársak szemében (is).
Például ebben az időszakban születik a Bizánc, amely lényegét tekintve a humanizmus és a modern társadalmak képmutatásának lesújtó bírálata, vagy Az asztrológia újjászületése, amely – mint címe is mutatja – olyan peremtudományt emel vissza a szellemi vizsgálódás tereibe, amit a tudomány, különösen pedig a későbbi materialista és ateista politikától függő tudomány el nem fogadhatott.
Az Álarc és koszorút nem véletlenül nem jelentette meg Hamvas Béla sehol sem, sem a harmincas években, amikor folyamatosan és a kor kiemelkedő folyóirataiban publikált, sem a negyvenes évek során, később pedig nem is lett volna már lehetősége, mivel nem engedték, hogy publikáljon.
Palkovics Tibor – a kötet szerkesztője -az utószóban úgy fogalmaz, hogy Hamvas Béla ezen írása:
„(…) hatalmas ívű pólusaival, magas és áttüzesedett képeivel (Az idill), miként a század nyers valóságának és a szellem elfajulásának sötétbe hajló víziójával és kritikájával (Új arisztokrácia) – szándéka szerint, a hozzá szorosan kapcsolódó Magyar Hyperiónnal és Hexakümionnal együtt, azokat a lehetőségeket próbálta megragadni és kibontani, amelyek – miként Hamvas másutt írja – képesek az embert felébreszteni a modern „sekély, üres életnek ebből az ördögi, szürke, tompa, kísérteties, sivár idiótaságából, – kiragadni innen és belevinni a gyökerek felé az ősi természetbe és felfelé a magas szellemiségbe”.10
Hát igen, alighanem éppen ezekkel „a hatalmas ívű pólusokkal, magas és áttüzesedett képekkel” kapcsolatosan lehetett aggodalma Kemény Katalinnak és Dúl Antalnak. Hamvas Béla Álarc és koszorújából ugyanis könnyen kiolvasható sok olyan gondolat, amit aztán maga Hamvas vagy meghaladt, éppen a Kerényivel való közös kudarc kapcsán, vagy a második világháború keserves átélése során, vagy pedig félreérthető.
Nem beszélve arról, hogy az írás egyszerre hihetetlenül sodró, ugyanakkor önellentmondó, ráadásul olyan, sajnos néha más Hamvas esszékben is megfigyelhető hibáktól hemzseg, amelyek miatt Hamvast oly sokan nem kedvelik. Ilyen például a nők társadalmi helyének fölényes vizsgálata, vagy sok valóban elgondolkodtató és igaz és szépen megírt mondat közé beszúrt, egy-egy teljesen megdöbbentő és bombasztikus állítás, amelyek sokszor nem biztos, hogy megállnának önmagukban. Az utóbbi évtizedekben feltűnt Hamvas-epigonok esszéi éppen arról ismerhetőek fel leginkább, hogy sok igaz gondolat és idézet közé beillesztik saját ostobaságukat, s úgy adják elő, mintha tudományos tanulmány lenne. Hamvas ebben az írásban kicsit saját epigonjává is vált, összevetve mondjuk A láthatatlan történet vagy az Arkhai zseniálisan megírt esszéivel. Mégis gyengeségei és hibái ellenére, ebben az írásában már ott áll az egész életmű nagy témája: a világválság és annak megoldásának kísérlete.
Az írás szellemisége Nietzsche Mi filológusok11 című töredékben megmaradt tanulmányvázlatából indul, ahogy Kerényi Károly több korabeli írása is. A dolgot azonban ott véti el, ahol a legszebb és ahol a legdurvább, mégpedig, hogy egy kis közösség a felvázolt disztópiával szemben meg tud állni, vagy hogy
„(…) csak a háborúban van értelme: hősiességnek, barátságnak, földszeretetnek, családnak, szerelemnek, ifjúságnak, igazságnak, nagy pályájának, dicsőségnek, sikernek, – mert a háború ismeri az erényt. A békében csak munka van és verejték.”12
– és, hogy itt elvétette azt később, akár a barátságról, akár másról írott esszéiben Hamvas maga is belátja, és saját magát felülbírálja, ami nagyon nagy erény. Sokkal nagyobb, mintha ragaszkodott volna hozzá, hogy igaza volt. Nem volt igaza ebben az írásában legalább annyi mindenben, mint amennyiben igen, mert bár felismerte a világválságot és megoldási javaslatokkal állt elő, de egyedül maradt, s ezt mutatta neki a Sziget-kör kudarca és saját történelmi tapasztalatai is.
Amikor Debrecenben a metakritikai konferencián részleteket idéztem Hamvastól, a Lukács-vita kapcsán írt Ne üljetek füstparipára! című írásából, konkrétan azt, hogy
„A művész a politikussal szemben az emberiség primordiális helyzetét képviseli; a politikus a művésszel szemben gyakran nem egyéb, mint izgága ember.
Mit akarnak? A fensőbbrendűt függővé tenni az alacsonyabbrendűtől?
A politikus magatartása tisztázatlanabb, mint a költőé.”
– akkor nem azt emelték ki tudós vitapartnereim, amiről az idézet szól, hanem, hogy Hamvas a „fensőbbrendű” és „alacsonyabbrendű” kifejezéseket használja 1947-ben, ami pedig a második világháború alatt és előtt a Harmadik Birodalom retorikájának részét képezte. Ezen a két szón – csak részben jogosan – fennakadva, továbbá a mai világból visszatekintve, nem érthették meg, hogy miről szól a Füstparipa-írás.
Hamvas azonban nem a Harmadik Birodalom retorikáját és terminológiáját használta, hanem azt, amiből a korban sokan merítettek, így Heidegger vagy Jaspers is, konkrétan Nietzsche írásaiból és kifejezéseiből. Valóban a Harmadik Birodalom politikusai übermensch-elméletüket (részben) Nietzsche elképzeléseiből merítették, de kétlem, hogy Nietzsche emberfölötti-embere ugyanaz lett volna, amiből Hitler az „árja-fajként” politikai tőkét, hatalmat, majd pedig zsarnokságához eszmei alapot kovácsolt, amelynek következményeként végül lángba borította a világot, milliók értelmetlen halálát okozva.
Sőt, Hamvas lesújtó véleményét mind a bolsevizmusról, mind pedig a fasizmusról éppen az Álarc és koszorú mellett megjelent, egyébként eredetileg Thomas Mark néven, már 1933-ban (!) publikált nagy lobogással megírt tanulmányában is el lehet olvasni:
„A bolsevizmus és fasizmus az összeomlás tünetei.”13
Ugyanakkor nem lehet elvitatni, hogy az Álarc és koszorú légköre az a háború előtt, harmincas évek, éppen így szóhasználata is a harmincas éveket idézi. Az ókori görögség mitológiájának tapasztalatait a saját korának és az első háború generációjának megoldhatatlan kérdéseivel helyezi szembe, s így a szembehelyezés inkább kiélezi az ellentéteket, ami a szerzői intenciónak megfelelő. Hamvas azt akarta, hogy amennyire csak lehet felmutassa a különbségeket és problémákat, amelyek foglalkoztatták, így például a háború és béke, a munka és jólét, a siker és dicsőség kérdései. Utóbbi kettőnek különbsége itt még nem merül fel benne, s a sikert inkább hírnévként, míg a dicsőséget sikernek nevezi, s a kettőt összemossa:
„Mi a siker? – a humánum nyert lépése az inhumánummal szemben. Nem kell ennek a sikernek, a nyilvánossággal párosulnia, a hírnév és a siker egymástól teljesen független is lehet. (…) De mindig sikerről van szó, mert mindig arról, hogy az ember az egész emberiség nevében és képviseletében mit ér el.”14
Az egész Álarc és koszorú legkeményebb része az Új arisztokrácia fejezet, amely a totális állam tökéletes leírása. Itt szembeállítja egymással, a fentebb is említett kiélezettség jegyében a békeállamokat és az ún. „superstate” megvalósításokat. Azt mondja
„A kettő között a különbség abszolút:
a népek szövetsége a humanitásra épült békeállam, a superstate pedig az inhumánus, a hódító állam.
Az előbbi alapgondolata az utópisztikus, szociális, kiegyenlítő, munkás-gondolat: a demokrácia. Az utóbbi a nagy, teremtő, vérrel átitatott, történetalkotó állam. S ebben nincsen semmi szelíd jóakarat, emberi részvét, könyörület, jóindulat. Nincs egyébre tekintettel, csak saját nagyságára. A jólétet semmibe veszi, a polgársággal nem törődik, nem elégedettséget fakaszt, hanem az embert erőszakkal áldozatra kényszeríti. A fensőbbrendű állam számára csak egy gondolat mérvadó: a világhatalom. Nincs eszköz, amely számára, hogy ezt a célt elérje, alacsony lenne, nincs kockázat, amelytől vissza- riadna, a bonyolult és rafinált diplomáciai módszereket éppen úgy felhasználja, mint az árulást, szószegést, erőszakot, hűtlenséget és kényszert. Emberélekkel nem számol, az ember csak út arra, hogy elérje az emberfölöttit.”15
Darabos Pál úgy foglalja össze saját Álarc és koszorú olvasatát, hogy Hamvas Béla
„a(z első világ)háború után következő béke világát az alacsonyabb rendű ember csinálmányának tartotta, ezért a békét immorálisnak, a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség, a korrupció, a bürokrácia, a morális züllés világának nevezte, röviden összefoglalva: a süllyedés világának, amit a verejték, a tömeges elégedetlenség jellemez.
Az új világkorszak ezért, Hamvas szerint, nem a georgei „Birodalom” lesz, hanem a „negatív utópia”, az erőszakos világhatalom világa,
amelyben még jobban kiéleződnek majd a társadalmi ellentétek és még inkább romlanak az életviszonyok.”16
Ennek az új világkorszaknak az új arisztokráciájáról így ír:
„Az új arisztokráciának körvonalai már egészen jól látszanak. Semmi köze sem lesz a címhez, születéshez, névhez, vagyonhoz. Alapja ennek az, amit ma barna vagy fekete ingnek, horogkeresztnek vagy szakszervezetnek hívnak. Innen nő ki az uralkodók osztálya. Mint igazi arisztokráciának nem lesz kezében más, csak a hatalom, de, mint igazi arisztokrácia, a hatalmon kívül minden egyebet meg is fog vetni.”17
Miután az indiai kasztrendszer mintájára leírja a katonaság szerepét:
„Az intelligenciát itt is leszorítják a legkevesebbre, de a testi szépséget is. Itt nem a játék a fontos, hanem a parancs teljesítése, vagyis a gyors és jó meghalás.”18
Majd pedig a gazdasági kasztot is, amiről, mint általában a pénzről és a pénzzel kapcsolódó emberekről egész élete során Hamvasnak lesújtó véleménye volt, hiszen valószínűleg a pénz-körüli korrupciót és hajszát tartotta a modern válság egyik legfőbb tünetének, továbbá lehet, hogy ezzel tudott a legkevésbé bármit is kezdeni, ettől volt a legtávolabb, s eziránt mutatott a legcsekélyebb érdeklődést.
Ebben az új, totális államról alkotott negatív utópiában a munkás-osztályáról így:
„Ezek az osztályok aránylag mind szűkek a legalsóhoz képest. A mai polgárság egy része kiválik, ebből lesz az uralkodó, a pénzember és a testi arisztokrata, ezenkívül a gettó. A legnagyobb része, mint ahogy már ma is látszik, le- süllyed a munkás, proletariátus, paraszt és iparos osztályba. A középréteg teljesen megszűnik. A leszállott polgár, iparos, munkás és paraszt együtt alkotja a szolgáló kasztot, azt, amelyiknek csak egy rendeltetése van: dolgozni.
Szabad idejét, amennyiben lesz, mozival, rádióval, sport- mérkőzésekkel tölti ki, tömegszórakozással, s innen merít új erőt a munkára.
Mindennemű szociális gondoskodás, tömegjólét-eszme lassan megbukik, miután kitűnik, hogy sohasem fakadt a társadalom közvetlen életéből és lelepleződött, hogy azok, akik ilyen eszmék nevében dolgoztak, a legjobb esetben szélhámosok voltak, tulajdonképpen öntudatlan világcsalók.
Egyre jobban előtérbe lép a nyílt rabszolgaság.”19
Mindezek persze csak részletek, s az egész szöveg teljes ismerete nélkül kiragadott részletek maradnak csupán, amelyeket könnyebb félremagyarázni, mint megérteni, különösen annak fényében, ha belegondolunk, hogy nagyon sok tekintetben, amit a náci- vagy kommunista-totális államoknak nem sikerült megvalósítaniuk azt, a globális-kapitalista demokráciában, különösen pedig az illiberális – vagy kimondatlanul is posztmodern -, teljes vagy részleges áldemokráciákban tökélyre fejlesztik, s Hamvas 1936-os rettenetes negatív utópiájának jelentős része éppen csak most látszik megvalósulni, amikor írása a szélesebb közönség számára is elérhetővé válik.
Mit ajánl 1936-ban megoldásként?
Hiszen az egész írás azért született, hogy barátját, Kerényi Károlyt „beavassa” és felkészítse a megoldásra. Szembeállítja végül a modern világot, s annak prométheusi emberét az eljövendő dionysosival.
„A prométheusi ember vallással, filozófiával, tudománnyal, technikával küzdő a szükségszerűség ellen. A dionysosi ember áttüzesedik és a világ acélszerkezetét mámora tüzében olvasztja meg. Azt a szükségszerűséget össze akarta törni; ezt a saját szenvedélyének lángjában puhítja.
A prométheusi sors heroikus magatartást vett fel, ezért volt az elmúlt idő jellegzetes, példaszerű és legmagasabb sors- megoldása a hősies. A dionysosi sors magatartása a belső forrás.
Dionysos a bromios*, a belső forrású. S a sors legmagasabb megoldása, amikor e forrásban, az emberi szenvedély tüzén a szükségszerűség megolvad, a világ keménysége megenyhül, vadsága megszelídül és mosolyog: az idill.”20
Nagyon kínálja magát, hogy összevessem mindezt Békássy Ferenc Bacchus című költeményével, de most meg kell elégednünk annyival, hogy
Hamvas a dionysosi-embert, a szinte növény-embert látja eljönni, szemben az elszabadul prometheuszi, vagy ha úgy tetszik modern-emberrel.
Végezetül fel kell ismernünk ennek a szövegnek a jelentőségét, másrészt helyén kell kezelnünk.
Mi a jelentősége?
Az, hogy
Hamvas Béla a ’30-as évek közepén elkezdte megfogalmazni központi témáját, a világválságot, s nem csak felismerte azt, de rögtön megoldási javaslatokat is keresett.
Mi a helye?
Az Álarc és koszorú messze nem tartozik Hamvas Béla legjobban megírott esszéi közé, és nem csak azért, mert saját maga sem tartotta annak, ahogy fentebb megmutattam, hanem mert vitatható, elfogult, s a téma kiélezése végett inkább veszít pontosságából, hanem azért mert nincs befejezve, nincs véglegesítve, nincs kidolgozva. Hamvas Béla néhány fontosabb írásához újra és újra visszatért és felülírta saját magát is. Itt ezt nem tette meg, ennek az írásnak nem az volt a célja, hogy mi olvassuk, hanem, hogy Kerényi Károly olvassa, hogy őt beavassa és egy új közösséget előkészítsen. Kerényi válaszolt is erre az írásra egyébként, hatalmas Dionüszosz-tanulmányának egyik alfejezetének azt a címet adta „Koszorú és álarc”.
Ezt az írását a filológia és filozófia közötti ajtót kinyitva, de azon át nem lépve, s tudva, hogy a filozófia és élet kapuját is ki kellene tárni egymásra, hogy egymásba átjárható legyen filológia és filozófia és élet, úgy fejezi be, hogy felteszi a jogos kérdést, mégpedig, hogy gondoltak-e valaha a görögök Dionüszoszról olyasmit valaha is, mint ők?
„A régieknek mindezen nem kellett gondolkodniok, és a legbensőt, a leglényeget a mi gondolataink sem tudják tolmácsolni. Miért törjük tehát magunkat érte? Mi közünk nekünk ehhez a megragadottsághoz?”21
És a válasz Kerényi Károly szerint:
„Ez a megragadottság természetünk lehetősége és földünké: Pannoniáé, Dáciáé, egész délnek fordult, észak felé a Kárpátoktól parancsolóan elhatárolt világunké.”22
A kérdés csak az, hogyha mi felismerjük filológia, filozófia és élet között az átjárhatóságot Nietzsche, Hamvas és mások nyomán, akkor vajon képesek vagyunk-e kitárni az ajtókat? Sőt, nem csak megmutatni, hanem át is járni egyikből a másikba. Nem elfelejtve, hogy e három terem valójában egyetlen házban található, amit úgy hívunk, hogy valóság.
Hamvas Béla: Álarc és koszorú. Esszék, tanulmányok, előadások, hozzászólások. I. (1930-1935). Medio. 2017.
Jegyzetek
- 1 WST: Hamvas és Magyarország, avagy milyen lenne végre normális magyarnak lenni?
- 2 Kultusz és intimitás. Beszélgetés Dúl Antallal, a Hamvas-hagyaték gondozójával – Kis Tamás. Látó, 2012. december.
- 3 WST: Hamvas és a háború.
- 4 Hamvas Béla: A magyar Hüperion. Medio. 2007. 61. o.
- 5 Adj ideát az időnek. Kerényi Károly és Gulyás Pál barátságának dokumentumai. Közzéteszi Lisztóczky László. Kráter. Budapest. 1989. 59. o.
- 6 Thiel Katalin: Kapcsolódási pontok Kerényi és Hamvas szellemiségében. – I.n.: Megidézett reneszánsz: Hanák Tibor emlékkötet, szerk. VERES Ildikó, Miskolc, 2006 (Miskolci Filozófiai Könyvtár, 9.) 65-70. o.
- 7 Fenyvesi Kristóf: „A DÉL BETÖRÉSE”. (Kerényi Károly és a Sziget topológiája) .ITK. Irodalomtörténeti Közlemények. 2012. CXVI. évfolya
