A tér egy, a megkopott tárgyak felületére emlékeztető zavaros, fehér doboz belseje. A két szélső sarok üres, csak középen áll egy lépcső, ami sehová sem vezet. Talán vissza a fehér doboz belsejébe. Ha kicsit elfordítom a fejem, már állványnak látszik, színpademelvénynek, ahonnan még a távolról figyelők számára is tisztán kivehető a test. A lépcső előtt egy kislány áll, szája helyén fekete gomolygás. Vagy inkább ez a fekete gomolygás a szája. Kinéz a képből: szemének fehérje a doboz zavaros, málló színével azonos, feje fölött pedig egy apró, vörös csillag, amit a semmi tart a helyén, betonbiztosan.
Emil Kadirić grafikáinak van egy csoportja, ami ebbe a fehér dobozba tartozik. Gyerekek és öregek, nők, férfiak, torzók. Mindegyikük a hófehér test egyenlete, amiben a vörös csillag állandó és a testek azok, amik változnak a doboz akaratától függően. Stilizált arcok, a hús aránytalansága, fekete határok a doboz belsejében. Mintha Francis Bacon alakjainak vágya, hogy az ember megszabaduljon saját magától, kipréselje magát egy vénán keresztül, vagy megszökjön a szemgödör nyílásain át, lenne jelen itt is, a kislány szájában, vagy a csonkolt kisfiúkban.
A doboz a tágulás és zsugorodás, közeledés és távolodás pontosan felosztott terepe. Van a kopott, csonka testek között egy, amit először messziről, majd nagyon közelről, a pórusok zavarba ejtő közelségében látni. Ez – a doboz logikája követeli így – egy angyal: kisfiú, pikkelyszárnyas növény. Oldalra tekint, karjai vastag ecsetvonások, a feje meg nyugtalan kopáshalmaz, molekuláról molekulára oldódó élet.
Hétszer tér vissza, pontosabban ott van még nyolcadjára is, vagy éppen ez a nulladik, a visszatérés lehetőségének centruma. Ennyiszer a próbálkozás, hogy pillantása visszaforrassza a felsebesedett anyagot. Mint ahogy a házak fala felhólyagzik a túláradó víztől, úgy hólyagzik fel a vászon is. Az angyalok a forró lávából és jéghideg esőből keletkeznek, ezt Anne Carson tudja. Lábukon cipő, masnira kötve. Ezt már Kadirić.
