ENNEK NE ADJUNK MOST CÍMET
(Egy budapesti kocsmában hagytunk fel a perverzióval. Úgy ültünk ott, mint két lóhere, egy levert és gazdag egy pár, pókeresen, a legordasabb részegség után, a kitisztult agy Kohinoor gyémántját dugdosva fülünkbe, hogy semmit se halljunk, egymásból. Nyertes lottószelvényből és a legordenárébbra csiszolt gyémántból is több létezik a világban, mint egy. A nem tudás is épp a tudás folytán sokszorozódik meg, valamint a tudás is a nem tudás nyomán, ahogy mi is megsokszorozódtunk, anno, olymódon, hogy egymásból váltunk ki, a változás és a kivonás okán, mint betétdíjas termék. Én egy ismeretlen sör árnyékában megint valami nyugat-európai felszínességbe merültem bele, mint a plakátok alatt a ragasztó; még észérveim is átlátszóak voltak, mint a juharszirup, éppúgy, mint a te fájdalmad, platánenyv, és a magyar pöcs-sors torziós ingái, amik a nyakamat vagdosták olyan részletességgel és közönbösséggel, hogy ezt még leírni is lehetetlenség. Délelőtt tizenegykor, ami mindkettőnknek hajnal, a harmadik kávét döntöttem magamba.)
(Ha az én torkomat vágják, fekete nyák csorog belőle, ha a tiédet, virághalom. A komló bomlasztó változatos-ságában nyugalom tör fel az aszfalton át, a kávé pedig izgatja a villanyvezetékeket. Irigyellek. Egy óvodás csoportból túl korán kiszakadt viszont későn érő pilóta lesz a férjed és a pénztárgéped, szólsz rám, én pedig mint a nyugta, belenyugszom minden kijelentésedbe. Ekkorra már a látóhatár izgat, s bár nem szeretem az átmenetiségét, hasítanám már a nyári forró levegőt, mint egy hidrogénezett hajú kiplasztikázott Sophia Loren. Pedig elegem lett a reggelből, s olyan fáradtnak és ráncosnak is tűnök, mint egy rácsos rétes, mit megenni is maga a mazochizmus. Fehér zokniban és szandálban játszik előttem egy kisfiú az olvadó aszfalton, üveggolyói belesüppednek a fekete és morbid masszába. Kinyújtja rám a nyelvét.)
(Mintha te lennél. Egyetlen és utolsó emlékem rólad rozzant, rákok rágcsálta hátad, ahogy a bárszéken megindul, mint Mohamed a féktárcsás hegyek felé, amik nem mozdulnak, még egy lagziba szóló meghívás után sem, hisz nem érdekli őket se az ünnepi ebéd, se a menyasszonyi harisnyakötő, nem érdekeli őket az sem, hogy a troli huzalain lógva befüvezett gyermekláncokat hallucináljanak, amíg oda nem érnek az izmos-palotai kiserdőbe, ahol tízgyerekes anyukák mossák férjeik szennyesét. Szemétség ez. Szemétség álmodozni lottónyereményről és San Franciscóról, Assisi Szent Ferenc gyermekszeretetéről és madárrajongásáról egyidőben. Leklárázol. Lerázod magadról a gyógyszertári recepteket, amiket izzadó testedre ragasztok. Rajtad nem fog segíteni ez a parafernália sem.)
Elég volt már pornóból és poroltókból, az irodaépületi öngyilkossági hajlamok testi izgalomba történő átfordulásából, az óriáskerekek miniatűrjeiből, a bécsi Práterből és az Artúr király kerekasztala körül rárántó, rángatózó lovagokból, Myskinből és az összes félkegyelműből, a rovarboltokból és a szalagtépő ganajtúrásból. Mindenből. Egy gyufásdobozzal a kezedben jössz majd el oda, ahova oda sem férsz, csuklóból tartóztatnak fel és le puszta kinézeted miatt. Vagy játékgépnek néznek. Egy jó kurvát sohase hagyja el a humora. Egy díjbirkózó pedig úgy ragaszkodik a kötélhez, mint kiütéshez. Vágja már valaki orrba, mondod, de orrod valahol máshol tévelyeg, kihullanak ölemből a holt tengeri iszapporral töltött tégelyek is. Szent Péter a mennyország kulcsával vágja fel a csuklóját, mert inkább meghal, minthogy egy abszolutista király oldalán csóválja a fejét a mennyországban jóról és rosszról. Te is pont ilyen vagy. Nem kell a menny, inkább “menj”-et kiáltasz, én végső elkeseredésemben elveszem tőled a tőrt, s magamba döföm. Így leszünk soha “te és én”, maga a pokol.)
(Az Antikrisztus és Krisztofóró kereszteződéséből született husángos lovagnak fogalma sincs a mesébe illő kardhasználatról. Én fennakadok a tördelésen, kivágnak a nyomdából, mint valami rühös kóbor macskát. A poklot gereblyézem. Mintha bármi érdekeset tudnék még mondani. Én az életről írok. Az élet szélsőséges és ótvarosan egyszerű, egy buzi, aki a kert lépcsői mellett várja, hogy jöjjön a kuncsaft. Ki szop kit? Ki fogadkozik és hivatkozik arra, hogy akit leszopott, azt nem szeretheti? Ki áll a hibásan írt felirat előtt — “kandaló” —, és kinek romlik el a nyelvérzéke öt-hat sör és tizenhat fröccs után? Senkinek. Ennek oka a tizenhat éves száműzetés, vagy a teljes lelki megszégyenülés, ami az elérzékenyülésből árad, mint mézédes nyál, ami nyákosan csüng a napernyő széleiről. Gyanta-gyanú. Ezeket a szinapszisokat már gyantával is képtelenség összekötni, ebben hallgatólagosan meg is egyezünk.)
(Hozz gyári gyurmát, tapasszuk össze az egynyári létezés periódusait, és mondjuk ki végre arcátlanul, minket egymásnak teremtett az élet és a létezés, még Isten is, ha volna. Isten pedig egy hol volt, hol nem volt, egy elfácsézott tündérmese, egy fürdőkád széle, amibe belevered a fejed és elkábít. Jó lenne így halni meg, vagy úgy, hogy könnyelműségből a kádba hajítod a hajszárítót, amit kedvességből szerettél volna átnyújtani nekem. Jó lenne a szerelem ballépéseibe halni bele, a Balassi Intézet árnyékában húzódó kis tehénfoltos lakásunkban, ahol én felszarvaználak, te pedig leteheneznél, ott nevetgélnénk és nevelnénk azt a kis lurkót, a Pongrácot, aki már nagyon ügyesen fingik és pingpongozik egyszerre. Megállítunk egy sakkfigurát a zebrán, megkérdezem, hol lehet a Múzeum körút, lehúzódok a külső sávba, a kórházi anamnézissel a kezemben.)
(Őt kétszázhúsznál se lehet beérni. Se gladiátorokkal, se radiátorcsővel, sem rotringheggyel. Veszek egy tollbetétet és a mellkasomba szúrom. Te akkor már köznyelven andalogsz egy andalúziai cigánnyal a kocsma bejáratánál, aki kiveszi a kezedből a túró rudit és azt a fekete bugyit, amit nálad felejtettem, és megfenyeget, hogy andalúziában se tisztelik ennyire a buzikat, véged lesz te kis köcsög. Pedig semmi homoszexuális buz-galom sincs az arcodban. Arcéleid ártatlan fagyistölcsérekként türemkednek be a pesti anakronisztikus utca-zajból. Hallok egy hintót, ami kicsobbant beleit húzza maga után, kilép belőle a Depardieu és az Azúr-part, ahogy azt már a Marquies de Sade is megírta. A szánkban szánalmas Kojak nyalóka. Ugyanúgy szopjuk az életet mi is, eltökéltségünket viszont csak azok ismerik fel, akik maguk is szopnak, és ezzel ki is van a tökük. Csokis, nem is oly retro hungarikum ez.)
Én egy olyan házi gyártású filmet szeretnék a vágódeszkán összevágni, aminek se eleje, se vége, befér egy mesébe és a pornóiparba is, és minden megvan benne, ami az én életből hiányzik. Erről elmélkedünk egy életre szóló félórán át, úgy hogy öt perc alatt fátyolfelhőkből házasságot kötünk, és az aszfaltos tapasztalataink folytán a következő öt percben már el is válunk, észrevétlenül. A gyámhivatalban aligha pörösködünk. A mi házasságkötésünkhöz már a pápa is kevés, egy Las Vegas-i kaszinósegéd sem vállalná el ötvenezer rúpiáért. Hawaii-ig szökünk, radioaktív szöcskeugrásokban, amit a Hubble-teleszkóp rögzít. Tripla vízöntő szökőkúti eladókkal beszélgetünk a benzin áráról, a benzol gyűrűről, amit ujjainkra font az őrület. Nagymamánk halott. Az egyiknek agyrákja volt, a másik egy mózeskosárban költözött a másvilágra a Duna-deltában, valahol, ahol az árvákat jószívűen kiskanállal etette.)
Én egy zabkása fölött elüldögélek még hetekig, úgy hogy még csak egy percre sem szenderedem el. Szent-endrén a bagolyköpetekbe szuggerálom bele az édes-közös jövőt, amiben szomszédokként követünk öngyil-kosságot, úgy, hogy csak egy fal választ el minket egymástól, miután belefáradtunk az alaptalan beszédbe és az írás vargabetűibe is. Egy vonalzóval meghúzzuk azt a határt, ami egyszerre köt össze és választ el minket, talán csak azért, mert az osztáshoz kell egy törvénytelen osztóvonal, egy tizedes tört, ami végtelenül kiszámítható, egy oszthatatlan, de néma kisgyerek, aki nem beszél majd szánalmas életünkről, hiszen önkényesen és ösztönből még írni se tanítottuk, nehogy rögzítsen bármit is, belőled, belőlem és a közösből, fogyatkozott önmagából. Zsírkréta fejű ördögök üldöznek minden este, s elkenődnek a falon, mint valami furcsa kifulladt Gauguin.)
(Hiva Oa is lehetne, de nem ez volt már tavaly és tavalyelőtt is? Egy tahiti nő rettenthetetlenül büszke arc-éleivel vágom el a Dunát a Dumától. Attól a tejeszacskótól, amit kiborítottál elém. Nem tudom a virágaidat öntözni már, Vahine no te tiare, sem a torkod. Rám is rám kötötték az infúziót, amikor haldokoltam. S valószínű veled is ezt teszik majd. Elvonásból árad meg a tested, gyönyörű lesz, mint a kókusztej, mert már most is az. “Mindenet” szeretem, ahogy egy medvebocs kitárt ökleivel hadonászol felém a Janicsár utcai sivatagban, a nyugdíjpénztár kifosztott ölébe vájt kocsma transzvesztita teraszán, szerelemről árulkodó transz-ban. De vajon létezik-e a szerelemben és a szeretetben egyes szám, úgy mint a szeretkezésben, és jó-e még választékos szavakban rejszolnunk? Hatványozódik bennem az egész, a háló és a problematika, és halakat szülök egy japán étterem akváriumába.)
Képzelgéseim megsokasodnak, és párducpizsamában elrepülök, medencém és vénuszcsontom kifutóján, egy jegenyékből ácsolt folyómederbe, amit a meddőség túlsúlya és egy flamand paraszt izgága manierizmusa tudna csak betörni és beárnyékolni egy antwerpeni márvány árnyékszék és oltár hiányzó, hiénaként vigyorgó, romlott eksztatizmusában. Jobb volna, ha legalább a mese fele igaz lenne. Egyébként ki fog zsebelni minket az idő, eredményesebben, mint a távollét kiszipolyozott velős csontja és az életünket átható marhaagyvelő. Egy pörköltszínű hajó, egy transzvesztita fog téged boldoggá tenni, Simmenthal-t zabálsz, engem pedig egy mozgó farú dácsiába betesz egy elpolgáriasodott Szent József, de ez kutya füle ahhoz képest, hogy a mesének van egy élő és testi vetülete is, amit egyikünk sem képes körülírni vagy letagadni.)
(Egy pajzán, bíboros összetartozás, egy eskü nélküli baldachinos leledzés, amiből egyszer, az egynyarak után ki kell törnünk. Nem elég szillogizálni és parkosítani. Ehhez ütvefúró kell, kétemberes süketség és túláradó vízhólyagok. A folyamatos csöngetéstől zúg, vagy csak a hazugságoktól üres, sérült dobhártyám? Jöjjön már egy végszó, egy harmónikaszó, egy kokainnal tömött mercédesz lökhárító, egy tücsökcsönd és egy palacsinta-sütő, egy isteni kegyelem, ami a fülem folyamatos csöngését árammá lazítja, egy flow-é, ami az íráshoz és az élethez is elegendő. A bizonyítványunkba vésték bele a születésünkkor már kimondott elégtelent. Képtelenekké lettünk. Szavaink pedig egészséges tagadással hazudnak mindkettőnket a kocsma közepére és azon túlra, ami már egy sebes hatlábú nyuszi predátori ugrándozására fülel. Már nem szaporít, de nem is varázsol.)
(Kalapot veszek és elköszönök. Megtarthatod a visszajárót. Fölösleges. Nincs fölöslegünk, csak lényegünk. A pohár és a csésze fenyegetően zúgolódó alján, a tenger. A világóceán kivert partján vagyunk üres benzines kannák és rókafarok. Egy hínárral borított zsiguliban kivetkőzünk magunkból, és elismételjük öt nyelven: The End. C’est fini. La prossima puntata? Lucy a Dallasból és Gyula a Szomszédokból. Egy texasi karámba zárt tudathasadásos szimfóniákat író kompózer katatonikus póza. Egy Katona színházi mélyrepülés. Egy véka alá rejtett androgün fenékóda. Maraé és Tamará. Melódiák és misztériumok, zserbó és garbó egy francia paplan bevarrásain. Heifetz.torony. Reggeli örökkön át tartó szelíd ébrenlét. )
Részlet a szerző Ele está Morto. A hanyatlás szöge c. könyvéből. p. 48-50
KÓBOR ADRIÁNA költő, vizuális költő (1988, Magyarország) munkásságát a Benelux államokban kezdte. Irodalmi törekvése a nyelv felfedezése és határainak bővítése. Műveinek jelentősebb részét angolul és magyarul alkotja, így meghatározó helyet foglal el a nemzeti és nemzetközi irodalomban. Időnként más nyelveken is publikál. Irodalmi és vizuális művei megjelentek Európa-szerte — Olaszország, Franciaország, Belgium, stb. —, valamint az USA-ban és Ausztráliában publikál nagyobb rendszerességgel. Vizuális művészekkel történő kollaborációi is elérhetőek könyv formában. Több kézirata és vizuális munkákat tartalmazó műve vár megjelenésre. Az utóbbi időben a vizuális költészet, és más experimentális formák világában kísérletezik, továbbra is a nyelv kibogozhatatlan hálóján belül.
Szerzői honlapja itt érhető el.
(Legutóbb magyarul megjelent műve:)
Ele está Morto. A hanyatlás szöge
Kóbor Adriána Ele está Morto. A hanyatlás szöge (2022, Budapest, Gondolat Kiadó) című kötete tizenkét év költői és prózai munkásságának eredménye. A kötetbe foglalt versek és prózák kendőzetlenül tükrözik az írói életút és fejlődés mivoltját, s betekintést adnak a Magyarország- és folyóiratszerte publikált költő ars poeticájának döntő momentumaiba, azok mementójába.
Kóbor Adriána egyéniségén keresztül konstruálja a költői én és a személyiség metafizikai forradalmát — ami eredetet és jövőt ír — egy hedonisztikus credoba keverve az aurora mediocritast: „Nehogy bármiből is, bármikor vagy bárhol, elég legyen. Legyen elég!”
A felnőttkorát külföldön töltő költő, vizuális költő a nyelvet, mint határok nélküli entitást tanulja és tanítja újra és újjá. Amivel fegyverkezik, az öli meg és öleli át a szerzőt, s ennek fényében a nyelvet és az olvasót is. Babérkoszorújának hamvait egy urnában viszi ismeretlen istenek kegyetlen és kegyes kegyeltjeként.
Konkrét és misztikus, misztikus és konkrét közös egységet teremt, kölcsönös befogadókként, hogy a realitás és a posztmodern halálos ágyukon végül megálmodhassák — a szóközök és a szavak kontemplatív rigmusában — az egy, a szép és az igaz hármasságának közös lényegét.
