a tóparti víkendházat a módszerváltás óta
minden ősszel télen kora tavasszal feltörik és kifosztják
lakat zsanér pánt mindhiába ha réz akkor olaj
a tűzre s atomvillanást követő sűrű óra
telik el míg a pusztítást bámulom furcsa kozmikus
nyugalommal s radioaktív esőként peregnek
saját pusztulásom verítékcseppjei is
mert ha állapotot sem változtatok
ha nem vagyok többé valami felé irányulás
mozgás és cselekvés akkor szinte már meg is haltam
a pokol origójában kaphattam csak helyet mert
fázom hogyne fáznék itt mindenki csupasz
két körrel feljebb enyhébb lehet az éghajlat ahol
én lehetnék a második gyűrű ura s tán még
egy fűszoknya és orchideanyakék is jár hozzá
nem ismerem Melanézia népesedéspolitikai mutatóit de
reménykedem üresedés esetére hogy
sorra dőlnek dárdájukba a huszonéves
egzotikus bennszülött félistenek
de az öngyilkos merénylők folyton betöltik
a helyeket bár ha van igazság már
nyitottak nekik egy alagsort
mintha öreg burkomból kilépve
egyszerre felfedezném hogy rendkívül
fiatal vagyok de ez a fiatalság nem lelkesedésből
nem vágyból hanem rendkívüli derűből volt
azok közül való amelyek az örökkévalóságban kötnek ki
nem pedig azok közül amelyek hajnalhasadtakor
az élet tömkelegében érnek partot
zsinórok futnak ki belőlem különböző irányokba
vagyis mégis inkább valami központi
áramelosztó vagyok olyan transzformátorszerű vagy
bomlásnak indult akkumulátor merthogy szagom is van
nem emlékszem melyik évezredben fürdöttem utoljára
gézifékek tartanak fogva nem vagyok más mint
egy múmiakorba lépett fáraó
meghalhattam de nem egészen élve bebalzsamoztak
most térek magamhoz s mivel valószínű hogy
az orrlyukamon át leszippantották az agyvelőmet
ész nélkül nekiállok mindjárt pánikolni bömbölni
szabadítsanak ki piramisom bendőjéből
vagy lerágnám előbb a gézeket aztán sorban
a tagjaimat de azokat szépen beosztanám hogy
míg eszembe nem jut valami okosság
a szabadulást illetően addig se haljak éhen
ha ki is véreztettek hát az vérszívás akkor
előbb szomjan halok
de csak akit a halál kiszemelt magának
aki a vérét hányja és kidőlt beleit
igyekszik visszatartani egyedül csak az fedezi fel
az igazságot – azt hogy nincs haláliszony ekkor kezdődik
a haldoklás amely nem egyéb mint az emlékezet
egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött hol kiürült
öntudat mérlegjátéka
a fiatal nő a szomszédban egy hete itt pihizik miután
valami mellkasi rutinbeavatkozás során
megsértődött a szívburka
faggatózom megtudom engem kipányváztak mert
ficánkoltam csikói tűzben kérem a helyes arcú ápoló srácot
vágja el a kötelemet csak bús magyar lélek vagyok
és elvágja ha megígér hogy nem ficánk
bármit inkább pörköltszaftot intravénásan csak pányvát ne
elvágja bevágódik nálam
a dolog nem teljesen kölcsönös teljesen megértem
a léleknek csak egy hazája van s ez a haza
a dolgok értelme a léleknek csak ehhez a kiterjedéshez van szárnya
nem a tárgyak szereznek neki örömöt hanem az az egyetlen
arc amelyet rajtuk keresztül olvas ki és amelyik
megköti őket csupán annyit tégy Uram hogy
megtanuljak olvasni
olvasgatom az üveg címkéjét a tápos asztalon
a lötty neve valami x-re végződő szó Linux Ráfarax
vagy hasonló alatta meg a lead Infúziós oldat (Hartmann szerint)
szóval én kőkemény esztétikai magatartást gyakorlok amint
ihletetten beleérzően és elragadtatottsággal szemlélem az
éppen privát testnedvemmé átlényegülő mannát
ha megfeszülök sem jut eszembe soha hogy
egy gyógyszeres flakonnak is lehet
egzisztenciál-ontológiai olvasata minő kalcium-klorid!
mekkora magnézium! aztán félálomban tudom hogy
a mellkasomon egy óriás és soklábú konkáv
kecskebéka sziesztázik a tapadókorongjaival
a lábak vékonyak és nagyon hosszúak vagy
a kecskebéka álmodik engem és mindhármunkat én
mert mindig le lehet rombolni a templomot
mindig szét lehet szedni a köveit hogy másikat
építsünk belőle de a másik sem igazabb hamisabb
igazságosabb vagy igazságtalanabb és
senki sem fogja érezni hogy szerencsétlenség érte mert
a csend minősége nincs beleírva a halom kőbe
az intenzíven nyolc izolált harcocska lendül bele-bele
a lázmérőskála tetején találkoznak nyolc urnafülke
egyetlen vagonban egy eltérített személyvonaton ahol
nincsenek éjjelek meg nappalok csak a nagy falióra
szolgál mankóként az idő múlásához ami
hol valószerűtlenül lassú hol pedig
azt sem tudom reggel vagy este van éppen
néha pedig letakarnak valakit és kikapcsolják
a monitort a feje fölül és akkor ott valami
véget ér és nincs időm rájönni mi az mialatt
sebtében kigörgetik az összeégett ágyat
nem küzdhetsz a halál ellen azzal hogy
eltemeted a hullákat és érzem hogy haragszom
a meghalókra tiltakoztak a rothadáshoz való joguk nevében mert
a rothadásban megvalósulva rothadáspártiak voltak
leállt a légzése leállt volna károgok közbe mert
humanoid hangeffekt sehogy sem igen le nem emlékszik
a lélegeztetőgépre a mire arra a vidámparki
szórakoztató instrumentumra emlékeztető tárgyra ami a
Kórház a város szélén kaliberű művészfilmekben
obligát látványelem kerekedik na jó nyílik ki a szemem helye
arra hát aztán elfordult újszerű kihívás volt nála
egyszerre gyomrot mosni meg lélegeztetni dokik el én meg
minden bizonnyal gyépésebb képet vágok mint egy
taknyon törölt pekingi palotapincsi aki a perzsaszőnyegre hányt
mert a szomszéd önként referál
eredménytelen ütemes kézrátételes szegycsontberoppantás majd
némi ráolvasás ördögűzés végül sokk után rápakoltak
arra a masinára úgy másfél órára aztán bekábeleztek
amihez kellett vagy öt Hulk Hogan-imitátor mert
mindenáron electric boogie-demót akartam prezentálni
nyilván áramvonalas fáziskésés áldozata lettem
láttam ilyet a Twilight Zone-ban
mert a tükörben sincs semmi
a magába fogadott képeknek sincsen se súlyuk se tartamuk
mert akárcsak a sóstó néha a tükör is
gyulladásba hozza a szemet
segíts neki hogy sírni tudjon adj neki
könnyeket hogy elege legyen önmagából
lecsöpög a Hartmann a helyes arcú nekiáll
bekötni a következő zacskót van aki az anyatejjel
én infúzióban hiába kérem már huszonegyedik század van
anyatej nincs a promiszkuitás állampolgári kötelesség
ez már vagy a negyedik extra dózis mégsem kell
pisilni itt katéteri tisztaság van
beöltöztetnek egy Libero Comfortba nem mintha
félő volna hogy kicsusszan a katétercső és összepisilem magam hanem
meztelen vagyok még a mentőben megszabadítottak
sebészollóval minden kreációmtól én meg
didergek és kapok egy bónusz pokrócot
életemben először van rajtam ez a trendi pelenkamodell
földszintes koromban még origami-szerkóban
pompáztam nem is reménykedtem hogy
egyszer felpróbálhatok egy ilyet
volt aztán egy olyan korszakom is amikor
a halottak felett szánakoztam
azt hittem hogy akit feláldozok elhagyatottságában
kétségbeesett magányába süllyed mert még
nem sejtettem hogy soha sincsen magány
azok számára, akik meghalnak
a szomszédomat szélnek eresztették üres az ágya
rohanvást érkezik a személyzet kondenzcsíkot ereszt
mögéjük az orvosova hangja kérem villámgyorsan áthúzni
kapkodás van majd újabb kettő gurít ide
egy boncasztalt amiről háromra átemelnek egy
kivehetetlen korú és nemű gnómot
megtudom hogy a szomszéd bukkant rá akkor már jó tíz perce
eszméletlenül s noha még mindig az lekötözik mert
kalimpál veszettül meg egész testtel görcsöl
közben rászerelik a lélegeztetőgépre a sűrített levegő
rémisztően erőszakosan emeli és horpasztja a mellkasát
konzíliumot improvizálnak körülötte
az alatt a tíz perc alatt a szürkeállománya úgy lenullázódott
hogy akár vihetnék is egyből a proszektúrára
dermedten bámulom az amorf testet míg
el nem húzzák a szeparéfüggönyt köztünk
mérhetetlenül nagynak éreztem magányomat a keserű
cseppig kiürítettem lelkem legrejtettebb tartalékát és
e gyötrődést a hegyen ekkor megpillantottam alattam
városom esti fényeit éreztem azt a végtelen hívást
amely a városból száll fel amíg csak
mindenki nem találkozik össze egymásra rátalálva
a bezárt ajtók mögött
faggyút éreztem a fogaim alatt úgy ragadt a szám
a szárazságtól semmit nem adtak inni a
lélegeztetőgép óta amitől úgy fáj a torkom hogy
egy hétig nem tudok majd megszólalni talán jobb is
anyámnál izzadtan alighogy tisztulva
máris a pusztulátumot el innen
ezért elfogadom hogy egyik-másik
meghaljon ha halálával a többiek szívét erősíti
még nem félek az öregedéstől
szeretem a fiatal arcban
hogy fenyegeti az öregség s a mosolyban hogy
egyetlen szó is játszva könnyhullássá változtatja
amit tudok az az hogy annak az évnek
a kora ősze lángokban állt
a fájdalomvirág azonban most is az én külön bejáratú
agrikultúrám halálra ítéltje – szép és
belőlem nőtt foglalkozom vele
szeretettel hagyom száradni figyelemmel nem öntözöm
odébb kotrok pár pillepalackot löncshúsos konzervdobozt
dzsuvás zsebkendőt és lógatom a lábam
a feledéshűvös tóba
