Édesapa azt tanította, az embernek akkor lesz pénze, ha teliholdkor kiáll a szabadba, és hosszasan rázogatja az aprópénzt a tenyerében. Sajnos, nagyon úgy festett, hogy lassan aprópénzünk se marad rázogatáshoz. Akkoriban találkoztam Gabóval, és Anna ötletei mentén mindjárt közös munkába kezdtünk. Napokon át készítettünk egy óriási, csattogó szájú sárkány fémvázát. A szerkezet nagyobb lett, mint egy autó és három babakocsikeréken lehetett gurítani. Anna, Hoppál Dorka bevonta textillel, Hajni és Gepárd is segítettek, és készítettünk még egy lovagos óriásbábot, amit két ember tudott mozgatni. Az óriássárkányt, némi közlekedési dugót okozva, három óra alatt feltoltuk az erdőbe, a kedvenc tisztásunkhoz.
Körülbelül hatvan ember jött el Csikó fiunk születésnapjára. Az erdő szélén hagyták az autót, és a társaság megindult a jeleket követve a fák között. Egy helyen Anna gitárral csalogatta tovább őket, s aztán én is előléptem a lombok közül, csahos fenevad jelmezemben, melyben úgy hatottam, mintha unikornis kereszteződött volna egy arapapagájjal. A hatás nem maradt el, a két legkisebb gyerek félelmében elsírta magát. Persze, hamar felszáradtak azok a könnyek.
Annával felkísértük őket a tisztása, ott mindenki leült az előkészített pokrócokra, és kezdődött az előadás. A sárkány elrabolta a napot és a holdat, a hős vitéz,Világszárnya pedig megküzdött a sárkánnyal és megszabadította azokat. A lovag lovának szájából két vízipisztollyal a küzdelem során vízsugarat lehetett lőni. A sárkány pedig, mikor kitátotta óriás pofáját, melyben hatcentis alumíniumfogak ültek, óriási tüzet és füstöt okádott, hála annak a nagy kupac csillagszórótörmeléknek, melyet az alkalmas pillanatban meggyújtottunk. Az előadás katartikusra sikeredett, mialatt a nézők szűnni nem akaró tapssal jutalmazták fáradozásunkat, elkezdett szakadni egy szűnni nem akaró eső is. Szabályosan bőrig áztunk, szerencsére augusztus lévén, jó meleg eső volt. Mindent összeraktunk egy bokorhoz, és másnap reggel visszamentünk érte. Mindent megtaláltunk, kivéve a sárkányt, azt kicsit keresni kellett. A sáros keréknyomok tanúsága szerint, hajnalban biciklivitézek lovagoltak erre, s szabályos lovagi ütközetre hívták a sárkányt, megmérkőztek vele életre-halálra és szerencsére ők győztek. Az összekaszabolt fenevad ott feküdt a vízmosás mélyén.
Akkor Gabóval már biztosan éreztük, hogy a gyerekeknek érdemes csodákat csinálni: még ha homokmandalák is…
Amint eldöntöttük, hogy dolgunk van egymással, mindjárt értelmes napok következtek, a héten ötször följártam Gabóhoz a Lovas utcába, a vár aljába tervezgetni. Előtte reggel elvittem fiaimat a Kodály Zoltán Kórusiskolába. Ilyenkor, a villamos úton, egy folytatásos mesesorozatot meséltem nekik, a Bátor Kutatóról és a Nagy Harcosról, azaz róluk. S olyan is volt, hogy a fiaim kétszólamú kórusművet énekeltek el, s olyankor úgy éreztem, jó iskolába vezet ez az út reggelente. Nagyon meghitt volt Gabóval a tervezgetés is. Anna révén én is sokféle könyvet hoztam, de barátomnak ugyancsak gazdag néprajzi könyvtára volt.
Mi ketten azt tűztük ki célul, hogy tervezünk két olyan játszóteret, amiben minden játékelem egy népmese illusztrációja. Elhatároztuk azt is, hogy törekedni fogunk újfajta játszóeszközök kitalálására is. Érdekes volt úgy tervezgetni, hogy az egész csak fejben ment, semmi valóságos építményt addig soha még nem készítettünk.
S közben Gabóéknak valami ismerősén keresztül, megtudtuk, a kispesti Családsegítő Központ szeretne csinálni egy játszóteret, s lehet náluk pályázni. Gyors terveket szőttünk, tudtuk, hogy csak néhány eszköz fér el a kertben, így hamar megrajzoltuk a „Méhek élete” című első tervvázlatot. Abból indultunk ki, hogy a méhecske egy szeretetre méltó bogár, aki mindig családban van, így jó szimbólumnak gondoltuk ide. Készítettünk hát, egy hatalmas, hálós szárnyain támaszkodó méhet. Szemét üvegmozaikkal díszítettük. Aztán építettünk vaskos akácrönkökből egy kaptár alakú mászókát, amibe sikerült beletörnünk a legdrágább fúrószárunkat is, de végül szépen összeállt. A sógorom segedelmével, aki különleges forgócsapágyat készített, illetve egy különleges vaslábazatot hegesztett, építettük egy hatalmas forgó virágot, aminek hat szirma volt és három-három lógó ülőke volt hozzá. A virág közepén egy méhecske szobor ágaskodott. A farészt Gabó faragta (nekem nem is volt még semmi gyakorlatom famunkával), én meg egy fémlapátból készítettem neki átlyuggatott szárnyakat. Ez a kis játszótér 2000-ben készült, szépen karbantartják, jó példája annak, lehet vigyázni a fajátékokra is, és akkor sokáig jók lesznek. Akár az a 650 éves dán gerendatemplom, melynek fényképét szívesen mutogatom azoknak, akik félnek a fa tartósságától.
Mert a fa olyan, mint a szerelem, mint a barátság, mint a lakás, mint az autó, mint az út, mint az erdő, mint a szántóföld. Karban kell tartani, foglalkozni kell vele, meg kell művelni. És ne gondoljuk, hogy van bármi a világon, amihez közünk van, és mégsem kell törődnünk soha többé vele, mert az csak illúzió, mert minden folyamatosan változik, ha más nem, porosodik és mondhatom, nagyszerű érzés valamit megjavítani, meggyógyítani és letakarítani, megöntözni és újra megölelni. A kispesti Családsegítő Központ kertjében felállítottuk életünk elő tematikus játszóterét. Hálás vagyok Gabónak, aki türelmesen tanítgatott a műhelyében. Nem próbáltam korábban semmilyen famunkát készíteni, leszámítva egy fapuskát, amit még Édesapával készítettem aprócska koromban, egy ruháspolcot, egy lovacskás tükröt és egy lófejű kést Annának. Készítettem még egy sörivó faedényt is magamnak, azonban annak az üreges testét egy harkály faragta, így az egy madárral közös munkánk, a harkályfejű csanak.
Gabó műhelye egy garázsból lett átalakítva, de mondhatom, barátom óriási szeretettel nyúlt hozzá, és a furcsa, téglalap alakú betonteret különleges, faragott polcokkal, faburkolatokkal otthonossá varázsolta. Télire behoztunk egy vaskályhát is, és akkor volt csak jó világ! Pattogott a tűz, közben Gabóval faragtunk, néha megálltunk, hogy eltöprengjünk a világ nagy dolgain. Ilyenkor csodás volt átvennem barátom szent komolyságát, és ott a fűrészporhalmokon ülve töprengtünk, hogyan is alakulhat a tibeti nép élete, vagy miként érhetjük tetten a saját önzésünket, vagy miként élt egy pásztorember hajdanában. Gabó mindig nagyon érdekes beszédtémákkal hozakodott elő. Ilyenkor, a legnagyobb rohanás közepette is nekiálltunk azt megbeszélni, s rászántuk az időt rendesen! Bizony az egy év közös munkájának lettek gyümölcsei! Elkészült az első közös játszóterünk, és terveztünk két játszóteret: Gabó a Fehérlófia mesét választotta, én a Zöld Pétert. (…)
Kő Boldizsár: Belső Tárlat. Kráter. Pomáz. 2015.
