Olyan dolgom van, amilyet minden apának kívánok! Az én Ábel fiam, akit annak idején sokat tartottam az ölemben, olyan nagy és erős lett közben, hogy engem is könnyedén az ölében tarthatna! És megtanult tíz ujjal gépelni, és mikor így golyóstollal beírom a múltam egy fejezetét kusza írásommal ebbe a füzetbe, akkor már alig várom, hogy jöjjön a következő nap délelőttje, mikor beolvashatom az én drága nagy fiamnak a következő fejezetet. És így haladunk együtt nap mint nap. És Ábel építő kritikákat is mond, miközben gépel, és ez alkalom arra is, hogy a múltamon osztozva meghitt szövetségbe kerüljünk egymáshoz, Apa és fia. Ma megint tanúbizonyságát adta a fiam az ő nagyszerűségének. Feltettem neki a kérdést, írjak-e a rosszról is, fiam? Eltöprengett, aztán rám függesztette nagy zöld szemét.
„– Mindent írjál le, Apa, hiszen írsz, és szerintem azt csak őszintén lehet.”
„– Írhatok az alkoholizmusomról is?” – kérdeztem tőle félve.
„– Mindenképpen, hiszen tanulságul szolgálhat másoknak.”
Köszönöm a bátorítást fiam! Édesapa gyermekkoromban gyakran mondott el egy viccet, mely így hangzott: a magyar értelmiséginek két útja van, az egyik az alkoholizmus, a másik sajnos járhatatlan.
Boldog gyermekkoromhoz hozzátartozott, hogy az asztalon mindig volt vörösbor és citera, s mikor a sok híres művész belefogott a mulatásba, hát reggelig ment a dalolás és a világmegváltás. Én akit csak láttam életemben borozni nálunk, arról mind kiderült, milyen kedves és vidám ember is valójában. És ennek ellenére nem próbáltam az italt 18 éves koromig, még a szilveszteri koccintás erejéig sem. És akkor is egyszer csak véletlenül ittam bele egy pezsgőbe, de abban a pillanatban nagyon mély barátságot kötöttünk! S amint elkezdtem iszogatni, úgy hámlott le rólam az összes gyermekkori szorongás. És ezt az új Boldit nagyon nagy örömmel fogadták a barátok! Le voltak döbbenve, milyen nagyszájú világfi lett belőlem néhány csepp varázsitaltól. Aztán jött a mezőgazdasági főiskola, aminél keményebb kiképzőtábort azóta sem láttam. Jó sok volt a fiú, és mindenki ivott keményen. Dömének az éves alkoholfogyasztását meglátta egy füzetben az anyukája, és azt hitte, a fia titokban kocsmát nyitott, és annak a kimutatását nézi. Ott még csak bele-belecsöppentem a dorbézolásba, aztán jött a Képző, ott már én kerestem az alkalmakat, hogy folyton csepegjen belém valami. S aztán az egy év magányos itthoni építkezés és kőműves lét megtanított az egyedül ivásra. Mikor abbahagytam a tanítást, minden fix pont eltűnt körülöttem. Elhatároztam, a házunk pincéjét átalakítom műteremnek, és ott fogok grafikákat és festményeket készíteni. Kipakoltam a dohos termet, kémény csináltam, beállítottam egy vaskályhát.
Szereztem két prést, és nekiláttam a munkának. De hiába tüzeltem, a pincében nyirkos hideg volt, a nyomatok rosszul sikerültek. Hamar elkeseredtem, és elhatároztam, inkább festeni fogok. Belefogtam egy bibliai sorozatba. Porfestéket alkalmazva készítettem egy Noé bárkája című képet. A nagyméretű festmény most is itt van Csikó fiam szobája mellett a falon. Jellemző az akkori lélekállapotomra a kompozíció. A hajó középen úszik, a távolban látszik az Ararát hegye, és Noé azt nézi. De a sok rá bízott állat már elvesztette a hitét és a türelmét, ezért sorban ugranak a hullámsírba. Miközben Noé a hajó orrában állva csak a közeli célt látja, a felesége, fejét keze közé fogva, teljes apátiában az állatok halálát figyeli. Én akkor nem értettem a képemet, csak festettem. De Anna akkor tényleg ennyire el volt keseredve, és bizony sokat fogta a fejét.
Én addigra napi ivóvá váltam, a legvacakabb fehérborból tudtam csak megvásárolni a napi szükségletemet. Néha, ha untatott a bor, vodkát ittam gyorsítónak, mert bár hányingerkeltő volt az íze, de alig volt szaga. Mert leggyakrabban az alkohol szagát vette észre Anna, és akkor indult a veszekedés valamilyen ürügyből. Fel nem foghattam, tulajdonképpen mi az én feleségem baja, hiszen rengeteget foglalkoztam a fiúkkal, közben meg készítettem a hatalmas festményeket. Ráadásul mostoha körülmények között a pincében dolgoztam, hát hogy lehet ezt másként kibírni? Folyton a barátaimra hivatkoztam, hogy milyen érdekes, az összes barátunknak az a véleménye, milyen jópofa srác vagyok, és tényleg nincs semmi baj az én ivásommal, csak annyit iszom, mint mások. Közben én mindennap végigéltem, az volt a jól sikerült nap, mikor tudtam úgy inni, hogy Anna nem vette észre rajtam! Persze a zugivás folyamatos titkolózás, kicsit csúszó-mászó csigaszerű életmód. A végén már a kertben, a pincében, mindenhol voltak titkos üvegeim, mindegyikben folyamatosan fogyó nedű. Egyre gyakrabban fájt a fejem, és persze egyre többet voltam ingerült, rosszkedvű és agresszív. Volt egy pont, mikor megint részegen értem oda az Annával való találkozóra, ahol megmondta, elfogyott a türelme, és vagy örökre abbahagyom az ivást és maradunk egy család, vagy elválunk. Ezt akkor hideg és kegyetlen reakciónak éreztem, ennyi év tapasztalat után viszont azt gondolom, ez a valódi szeretet útja, mikor nem hagyjuk a másikat elsüllyedni, vagy nem támogatjuk a másik süllyedését, hanem partra parancsoljuk. Mert akkor az én édes párom, a témában kényszerűen elmélyedve, a fejébe vette, hogy mindenáron elvisz Dömösre, bár nem láthatta előre, mennyi jót tesz ezzel velem. Valahogyan, mindennel fenyegetőzve, ugyanakkor a gyógyuláshoz reményt is mutatva, rábírt, vegyek részt egy tíznapos gyógyítón, az iszákosmentő misszió terápiáján.
Ahogyan biciklivel tekertem ki Dömösre, hát a Hajógyári szigetnél mindjárt belefutottam a Sziget fesztiválba, s az egyik autóból régi cimborám, Spenót ugrott ki. Micsoda szerencse, volt ott egy kocsma, rögtön megittunk fejenként öt üveg sört. Közben persze elmés beszélgetést folytattunk.
Spenótnak tetszett ez a dömösi tisztulóhét, rögtön eltöprengett, talán ő is eljöhetne velem.
„– Becsempésznénk egy csomó piát, és jól elpihengetnénk” – elmélkedett. De aztán
tovább gondolta.
„– Végül is jót tenne egy hét tisztulás! És közben egy Jézusos helyen lennénk! Nekem, nagyon közeli próféta Jézus” – tette még hozzá. „- Ő is egy nagy révülős lehetett! Biztos, hogy volt Indiában, és ott mindent kipróbált! Jól rászokott mindenre, aztán ment a pusztába negyven napig tisztulni. Olyasmi srác lehetett, mint én! És a Kati is mit szólna, hogy én kóser gyerek létemre beállok Jézus-követőnek! A vicc kedvéért esküszöm, veled megyek!”
Hát végül szerencsére nem lett vicc belőle, egyedül bicikliztem tovább, persze betartottam Spenót előírását, és minden kocsmában, ami utamba került újabb sört ittam meg. Négyórás késéssel érkeztem meg, kissé leharcolt állapotban.
Akkor még élt Balogh Zoli bácsi és a csodálatos felesége, Margit néni. Leültettek a többiek közé, és mint utolsó érkezőt megkértek, én is pár szóban mutatkozzak be, mondjam el, miért jöttem el ide. Nem hallottam a többi bemutatkozót, így gondoltam, valami eredetivel indítok. Végignéztem a sok sárga szemű, züllött alkoholistán, és a kívülállók nyugalmával fogtam hozzá:
„– Én, a feleségem kérésre jöttem, és semmi baj nincs az én piálásommal!”
Nem is gondoltam, de ezzel a sörszagú mondattal óriási derültséget okoztam. Mint kiderült, előttem már többen mondták ugyanezt, és Zoli bácsi, a lelkipásztorunk hozzáfűzte:
„– Minél több mentséget és indokot találunk az életben bármi cselekedetünkre, annál jobban érdemes górcső alá venni, mi ez a sok magyarázkodás, vajon nem elrejteni akarjuk-e a dolgot a sok okoskodás mögé.”
Aztán az ezüsthajú bácsi felénk fordult, és megáldott mindannyiunkat. Ott ültünk, borostásan, kócosan, másnaposan, züllötten, és ez a bácsika felénk tárta két kis törékeny karját és így szólt:
„– Kedves barátaim, ti a szerencse fiai vagytok! Olyan nagy sötétségbe kerültetek, ahol még egy kicsi mécses is nagy fényt ad! S, ti ebben az elesett állapototokban, nagyon erősen megtapasztalhatjátok Jézus fényességét!”
És ahogy megáldott, éreztem fizikailag is, hogy a fagyott lelkemben megmozdult valami. Mint mikor egy jégdugó kilökődik, és a víz újra áramolni kezd. És teltek lassan a napok, és sok szomorú életet ismertem meg a kiscsoportos beszélgetésen, volt benne rablás, veszekedés, börtön, betegség. Majdnem mindig ugyanaz volt a képlet, szinte azonos sorsok, vagy azonossá váló sorsok. És a közös tényező az alkohol volt, a tüzes víz. Ami az elején oldottságot, vidámságot, örömöt, később szorongást, szomorúságot és bánatot okozott. És a legtöbb alkalommal, a saját házastársa sem ismeri fel, hogy valaki szenvedélybeteg lett, és hogy a férje lelkében bekövetkező változások, a türelmetlenség, agresszió, a rendezetlenség mind az alkoholizmus mellékhatása. Sokan vagyunk érintve, nehéz róla beszélni, de jó, ha segítünk a diagnózisban, aki ugyanis benne van, legtöbbször nem látja magát. Nekem Anna nagyon sokat segített, hogy tükröt tartott elém. Itt, Dömösön, ahogy hallgattam a sok élettörténetet, egyszer csak felismertem az összesben magam. S akkor nagyon összetörtem. Szinte fizikailag megéltem, hogy egy borosüveg vagyok, ami most egy kalapács vasa alatt ezer darabra törik!
Láttam magam előtt az én gyönyörű kisfiaimat, az otthonomat és a feleségemet, akinek annyit udvaroltam, és akivel olyan sok szépséget megéltünk a közös életünkben. Láttam kívülről ezt a szilánkosra széttört borosüveg testemet, és nagyon bántam azt a sok italban elfolyt törekvést, és tenyerembe temettem az arcom és zokogtam. És aztán valami fényességet éreztem a lelkemben és megéreztem fizikailag is, mennyire szeret az Isten! Olyan érzés volt, mintha egy sugárzó cserépkályha lépne mellém, és beborítana fénnyel és meleggel. Utána lehoztam a csomagomból a két karton cigit, amit az itt eltöltött időre vettem, abból az elgondolásból, hogy ha már inni nem lehet, legalább jó sokat fogok cigizni, s elajándékoztam. Nem volt nehéz, hiszen mindenki cigizett. Én meg már teljesen értelmetlennek láttam a cigarettázást, és nem is kívántam. S aztán minden nap csodák egész sorát tapasztaltam. Hiszen mi másnak is lehetne nevezni, mikor egy fogatlan, borízű hang elkezd énekelni mellettem a többiekkel együtt. Vagy mikor a depressziós elmosolyodik és mesélni kezd. És a lelkemben akkor tényleg megéltem egy új ember születését, és ez nem az én érdemem volt, velem volt Jézus, és éreztem szerető karjaival átölelt. Az ő barátjaként már nem merült fel bennem a cigizés sem. Zoli bácsi azt hirdette:
„– Nektek nem tilos inni, de ha Jézussal jártok az úton, nincs rá szükségetek!”
S valóban, az azóta eltelt tizenvalahány éve én nem ittam alkoholt, s bár nem mindig jó irányban botorkálok, de érzem, hogy Isten szeret. Tudom: és én is szeretem őt, óriási hálát érzek iránta, hogy megmentette az életemet, a családomat! Mert én valóban végigéltem a népmesei fordulatot, mikor a hős, bár őrködnie kéne, mindig elalszik, és mindig beleiszik a banya bájitalába, pedig nem kéne, és ez az ostoba legény utána még elereszti a sárkányt is, és az elrabolja tőle az ő királylányát. És aztán, éjszaka a pokolbéli ördögök ezer darabra kaszabolják a legényt, de még úgy is megsegítik.
És szerencsére nem csak a mesében lehetett újrakezdeni!
Hazabicikliztem Dömösről. Ezer darabból voltam újra összerakva. Valami újhoz érkeztem, kitaláltam a saját pincémből a fényre. Újra megfogtam Isten kezét! Otthon összegyűjtöttem az ezer, szerteszét heverő üres üveget. A küszöbünk elé úgyis szánkózó dombot akartam készíteni. Ide halmoztam a rengeteg üveget, aztán agyaggal és téglával beborítottam. Így jóképű domb keletkezett, melyen telente szánkózni tud a sok gyermek. Én meg, ha ránézek, mindig eszembe jut a múlt és látom azt is, hogy most már akár a népmesében, az üveghegyen is túl lakom.
Kő Boldizsár: Belső Tárlat. Kráter. Pomáz. 2015.
